Arthur Clarke - Randevú a Rámával

Hazárdjátékba kezd; ha veszít, súlyos bajba kerül. Nemcsak a karrierjét teszi kockára, de talán a fejét is. Ha viszont sikerül, hős lesz. A döntést végül mégsem ezek az érvek érlelték meg benne, hanem a bizonyosság, hogy ha nem tesz semmit, akkor egész hátralévő életében sajnálni fogja az elszalasztott alkalmat. Ennek ellenére még akkor is bizonytalan volt, amikor magánkihallgatást kért a kapitánytól.

«Mi az már megint?» — kérdezte magában Norton, látva a fiatal tiszt zavart arckifejezését. Eszébe jutott kínos beszélgetése Boris Rodrigóval… nem, most semmi ilyesmiről nem lehet szó. Jimmy igazán nem az a vallásos típus, munkáján kívül egyedül a sport és a szex érdekli, de legjobban a kettő együtt.

Aligha az előbbiről van szó, és Norton remélte, hogy nem is az utóbbiról. A legtöbb problémával találkozott már, amivel egy parancsnok szembekerülhet — kivéve azzal a klasszikussal, amit a nem várt gyermekszülés jelent egy küldetés során. Noha egy ilyen helyzet számtalan vicc közkedvelt témája volt, még nem fordult elő — de valószínűleg csupán idő kérdése, és ez az óriási baklövés is előfordul majd.

— Nos, Jimmy, miről van szó?

— Van egy ötletem, kapitány. Tudom, hogyan lehet elérni a déli féltekét — vagy akár a «Déli-sarkot».

— Hallgatom. Mit javasol?

— Hát… odarepülünk.

— Jimmy, már legalább ötször hallottam ezt a javaslatot, sőt többször, ha a Földről jövő őrült ötleteket is beleszámítom. Már megvizsgáltuk azt a lehetőséget, hogy az űrruhák meghajtását használjuk, de a levegő ellenállása reménytelenül hatástalanítaná. Kifogyna az üzemanyag, mielőtt tíz kilométeres távolságot megtennénk.

— Tudom. Ennél jobbat tudok.

Pak hadnagy viselkedésében furcsán keveredett a teljes magabiztosság és az alig palástolt idegesség. Norton egyáltalán nem értette: mi aggasztja a gyereket? Ismerhette a parancsnokát annyira, hogy tudja, semmiféle ésszerű javaslatot nem nevet ki.

— Mondja hát. Ha sikerül, utánanézek az előléptetésének. A félig ígéret, félig tréfa nem úgy sült el, ahogy várta. Jimmy kényszeredetten elmosolyodott, többször megpróbált belekezdeni a mondókájába, aztán úgy döntött, kerülő úton közelíti meg a kérdést.

— Tudja, parancsnok, tavaly részt vettem a Hold-olimpián. — Tudom. Sajnálom, hogy nem maga lett a győztes.

— Rossz volt a felszerelésem; tudom, mi romlott el rajta. Van néhány barátom a Marson, akik titokban dolgoznak vele. Meglepetést akarunk szerezni mindenkinek.

— A Marson? Nem is tudtam…

— Nem sokan tudnak róla, ott még új dolog a sport, csak most próbálkoznak vele a Xante Sportcsarnokban. De a Naprendszer legkiválóbb aerodinamikusai ott élnek a Marson, és ha valaki abban az atmoszférában tud repülni, akkor bárhol tud.

Tehát az én ötletem az, hogy ha a nagy tudású marsbeliek tudnak ilyen jó gépet építeni, akkor nagyon valószínű, hogy az a Holdon is megállja a helyét, ahol csak félakkora a gravitáció.

— Ez hihetően hangzik, de mit segít rajtunk?

Norton már sejtette a választ, de azt akarta, hogy Jimmy mondja ki.

— Hát, néhány barátommal szindikátust alapítottam Lowell Cityben. Építettek egy olyan sportrepülőgépet, amelynek egyes elemeit még soha senki sem látta. A Hold gravitációján, az Olimpia Stadion kupolája alatt óriási szenzációt fog kelteni.

— És meghozza magának az aranyérmet.

— Remélem.

— Lássuk csak, helyesen követem-e a gondolatmenetét.

Egy légibicikli, mellyel be lehet nevezni a Hold-olimpiára, ahol a gravitáció 1/6 értékű, még nagyobb szenzációt jelentene a Ráma belsejében, ahol egyáltalán nincs gravitáció. Végigrepülne szépen a tengely mentén az «Északi-sarktól» a déliig, és vissza.

— Persze, könnyedén. Egy út, megszakítás nélkül, 3 órát tartana. Természetesen közben pihenőt is be lehetne iktatni, feltéve, ha a tengely közelében maradunk.

— Ragyogó ötlet, csak gratulálni tudok. Milyen kár, hogy égi biciklik nem tartoznak a szabályos űrkutatási felszereléshez!

Jimmy küszködve kereste a szavakat. Többször is szóra nyitotta a száját, aztán mégis becsukta.

— Rendben, Jimmy. Csak morbid kíváncsiságból és nem hivatalosan szeretném megkérdezni, hogyan csempészte ezt a micsodát a fedélzetre?

— Hát… szabadidő-felszerelésként.

— Nem is hazudott. És mennyi a súlya? — Csak húsz kiló.

— Csak! Igazság szerint rosszabbra számítottam. Nem is értem, hogyan építhetett meg ilyen kis súlyú biciklit.

— Vannak 15 kilósak is, de azok túl törékenyek, forduláskor rendszerint meghajlanak. A Szitakötőnél ez a veszély nem fenyeget. Amint mondtam, sportrepülőként működik.

— Szitakötő, szép név. Mesélje el, hogyan tervezi a repülést, aztán majd eldöntöm, előléptetés vagy hadbíróság jár-e érte. Esetleg mindkettő.

A Szitakötő valóban találó név volt. A hosszú, elkeskenyedő szárnyak csaknem láthatatlanok voltak, kivéve, amikor a fény egy bizonyos szögben esett rá, és a szivárvány színeiben tört meg rajta. Mintha szappanbuborékba csomagoltak volna finoman csipkézett szárnymetszeteket, olyan volt: a kicsiny repülőt körülvevő burok csak néhány molekula vastagságú szerves film volt, de olyan erős, hogy vezérelte és irányította az 50 km/óra sebességű repülés mozgását.

A pilóta — egyben a hajtómű és irányító is — a súlypontban ült egy félig döntött állású széken, hogy a lehető legkisebb legyen a légellenállás. Az irányítást egy előre-hátra, jobbra és balra elmozdítható bottal végezte; az egyetlen «műszer» egy súllyal ellátott szalag volt, amely a relatív szél irányát mutatta.

Miután összeszerelték a kis repülőt az Ellenőrző Központban, Jimmy Pak nem engedte többé, hogy bárki is hozzányúljon. Egy ügyetlen kéz érintésére bármikor elpattanhatott valamelyik finom szerkezeti elem… és a csillogó szárnyak szinte ellenállhatatlanul vonzották a kíváncsi ujjakat. Nehéz volt elhinni, hogy valóban van ott valami…

Norton parancsnok, miközben Jimmy beszállását figyelte a furcsa szerkezetbe, ismét gondolkodóba esett. Ha ezek közül a drótvastagságú merevítők közül csak egy is elpattan, amikor a Szitakötő már a Szalag-tenger túlsó partján jár, Jimmy nem tud visszajönni — még akkor sem, ha biztonságosan le tud szállni. Ráadásul megszegik az űrfelderítés egyik legszentebb alapszabályát, amennyiben valaki egyedül megy ismeretlen területre a segítségnyújtás minden lehetősége nélkül. Egyetlen vigaszuk az lehet, hogy végig látni fogják, és tudnak vele beszélni; pontosan tudni fogják, mi történt vele, ha valami baj éri.

Ezt az alkalmat azonban nem szabad elszalasztani. Ha valaki hisz a sorsban vagy a végzetben, az isteneket hívná ki maga ellen, ha elmulasztaná az egyetlen lehetőséget — soha többé nem érhetnék el a Ráma túlsó oldalát, hogy közelről láthassák a «Déli-sark» titkait. Jimmy tudta, mire vállalkozik, jobban tudta, mint akárki más a legénység tagjai közül. Pontosan ekkora kockázatot kellett vállalnia, és a kudarc hozzátartozott a játszmához. Mindent nem lehet megnyerni…

— Jól figyeljen rám, Jimmy — mondta Ernst orvosparancsnok. — Nagyon fontos, hogy ne fárassza ki magát. Ne felejtse el, hogy a tengelynél az oxigénszint még mindig nagyon alacsony. Ha úgy érzi, kifogyott a levegője, álljon le, és kapcsolja be a ventillátort 30 másodpercre — de ne tovább.