Arthur Clarke - Randevú a Rámával

New York fölé érve, széles kört írt le a levegőben, miközben többször is megállt, hogy tévékamerájával jó minőségű, rezgésmentes képet továbbíthasson. Az épületek, tornyok, ipari létesítmények, erőművek — vagy mik — lenyűgöző, de értelmetlen összképet nyújtottak. Akármeddig nézhette, nem sikerült róluk többet megtudnia. A kamera talán sokkal több részletet rögzít, mint amit ő fel tud fogni, és egy napon — meglehet, évek múlva — egy diák meglelheti bennük a Ráma titkának kulcsát.

New Yorkot maga mögött hagyva 15 perc alatt átrepülte a tenger másik részét. Bár nem volt tudatában, a víz fölött gyorsan repült, de lelassult, amint elérte a déli partot, és sebessége több kilométerrel csökkent óránként. Igaz, hogy teljesen ismeretlen terület, de legalább szárazföld fölött járt.

Amikor átjutott a tenger déli partját szegélyező magas szikla fölött, tévékamerájával végigpásztázta az elébe táruló világot.

— Gyönyörű! — mondta a központ. — A térképészek boldogok lesznek. Hogy érzi magát?

— Jól vagyok, kicsit elfáradtam, de nem jobban, mint vártam. Mit gondolnak, milyen messze vagyok a sarktól?

— 15,6 kilométerre.

— Szóljanak tíznél, akkor pihenek egy kicsit. És figyeljenek, nehogy megint túl alacsonyra szálljak. Ötnél újra felemelkedek.

Húsz perc múlva a világ bezárult körötte; elérte a hengeres rész végét és bejutott a déli kupolába.

A Ráma másik végéből órákig tanulmányozta teleszkópon át, úgyhogy már fejből ismerte domborzatát. Ennek ellenére felkészületlenül érte a látvány.

A Ráma északi és déli vége merőben különbözött egymástól. Itt nem volt három lépcsősor, sem keskeny, koncentrikus teraszok sora, sem íves görbület a csúcs és az alföld között. Ehelyett középen hatalmas oszlop emelkedett a tengely mentén, több mint öt kilométer hosszan. Körötte egyenlő távolságban hat kisebb, félakkora oszlop; mindez együtt olyan volt, mint egy barlang faláról lecsüngő óriási cseppkőrendszer. Vagy fordított helyzetből, mintha valahol Kambodzsában egy kráter mélyén épített templom tornyait látná…

A karcsú, elkeskenyedő tornyokat külső támívek kötötték össze, melyek egyenletesen beleolvadtak a henger alakú alföldbe, és elég masszívnak látszottak ahhoz, hogy megtartsanak egy egész világot. Talán éppen ezt a célt szolgálták, amennyiben valamilyen ismeretlen meghajtási rendszer elemei voltak, amint ezt valaki feltételezte.

Pak hadnagy óvatosan megközelítette a középső oszlopot, 100 méternyi távolságban abbahagyta a pedálozást, és megvárta, míg a Szitakötő lassan megáll. Akkor ellenőrizte a sugárzási szintet, és úgy találta, hogy megfelel-e Ráma normális, alacsony értékének. Működhetnek ugyan emberi műszerrel ki nem mutatható erők itt, de ez is a kikerülhetetlen kockázathoz tartozott.

— Mit lát? — hangzott fel a központ aggodalmas kérdése.

— Csak a Nagy Szarvat. Teljesen sima, jelek sincsenek rajta, és a vége olyan hegyes, mint a tű. Alig merek a közelébe menni.

A tréfa félig komoly volt. Hihetetlen volt, hogy egy ilyen tömegű tárgy mértanilag ennyire tökéletes pontban végződjék. Jimmy már látott gombostűre felszúrt rovarokat, és nem szerette volna, ha a Szitakötő erre a sorsra jut.

Lassan pedálozott előre mindaddig, míg az oszlopot több méteres vastagságúnak látta maga előtt, akkor újra megállt. Felnyitott egy kis dobozt, vigyázva kivette belőle a baseball nagyságú gömböt, és az oszlop felé dobta. Amint a gömb ellibegett, alig látható cérnát húzott maga után.

A tapadóbomba a simán görbülő felülethez ütődött, és nem pattant le róla. Jimmy enyhén, majd erősebben megrántotta a cérnát. Mint a horgász, amikor kifogja a halat, lassan húzni kezdte a Szitakötőt a találóan Nagy Szarvnak elnevezett oszlop csúcsa felé, mindaddig, míg kezével meg tudta már érinteni.

— Azt hiszem, felfoghatjuk ezt valamiféle leszállásnak — jelentette a központnak. — Tapintásra olyan, mint az üveg, majdnem súrlódásmentes, és langyos: A tagadóbomba bevált. Most kipróbálom a mikrofont… lássuk csak, ott marad-e a szívópárna is… bekötöm a vezetékbe… hallanak valamit?

Hosszú szünet következett, majd a központ elégedetlenül megszólalt

— Egy hangot sem, a szokásos hőzajokon kívül. Megütögetné esetleg egy fémdarabbal? Legalább annyit megtudnánk, hogy üreges-e.

— Helyes. És most?

— Az a kérésünk, hogy repülje körbe az oszlopot, vizsgáljon át minden fél kilométert, és figyelje, nem talál-e valami szokatlant. Aztán ha úgy látja, biztonságos, menjen át valamelyik Kis Szarvhoz. De csak akkor, ha biztos benne, hogy baj nélkül vissza tud jutni zéró g-re.

— A tengelytől három kilométerre… ez alig jelent többet a Hold gravitációjánál. Még bírni fogja a Szitakötő, csak kissé erősebben kell majd pedáloznom.

— Itt a kapitány, Jimmy. Újra átgondoltam a dolgot. A képei alapján a kisebb oszlopok ugyanolyanok, mint a nagy. Vegye be őket a lehető legjobban, a zoomlencsével. Nem akarom, hogy elhagyja az alacsony gravitációjú teret… hacsak nem lát valami nagyon fontosat. Akkor újra beszélünk.

— Rendben van, kapitány — mondta Jimmy, és lehet, hogy volt a hangjában egy parányi megkönnyebbülés. — A Nagy Szarv közelében maradok. Most újra elindulok.

Úgy érezte, mintha hihetetlenül karcsú és magas hegyek között süllyedne le egy szűk völgybe. A Nagy, Szarv már egy kilométer magasságban emelkedett fölötte, és körös-körül feltűntek a hat Kis Szarv oszlopai. Az alacsonyabb lejtőket körülvevő támpillérek és ívek együttese gyorsan közeledett feléje, és Jimmy azon tűnődött, ezen a küklopszi építményen vajon le tud-e szállni valahol biztonságosan. Magán a Nagy Szarvon már nem szállhatott le, mert szélesedő oldalain a megnövekedett gravitáció már legyőzte volna a tagadóbomba csekély erejét.

A «Déli-sarkhoz» egyre közelebb kerülve, kezdte magát ügy érezni, mint egy katedrális kupolája alatt repkedő veréb noha soha semmiféle katedrálist nem építettek még, amely felért volna ennek az építménynek a századrészével. Lehetséges, hogy valóban valamiféle szent helyen, vagy ennek megfelelő helyen jár — de ezt a gondolatot gyorsan elvetette. A Rámán nyomát sem lelték a művészet bármiféle kifejeződésének; minden szigorúan funkcionális volt. A rámaiak talán úgy érezték, már ismerik a világegyetem végső titkait, és az emberiséget kínzó vágyak és törekvések már nem hajtották őket.

Ez a borzongató gondolat merőben idegen volt Jimmy nem túl mély életfilozófiája számára, tehát sürgős szükségét érezte annak, hogy felvegye a kapcsolatot távoli barátaival, és jelentést tegyen a helyzetéről.

— Ismételje, Szitakötő — felelte a központ. — Nem értjük, az adás időnként megszakad.

— Ismétlem: a hatos számú Kis Szarv talpa közelében vagyok, és a tapadóbomba segítségével fogom magam lehúzni.

— Csak részben értem. Hall engem?

— Igen, tökéletesen. Ismétlem, tökéletesen. — Kérem, kezdjen el számolni.

— Egy, kettő, három, négy…

— Csak töredékesen jut ide a hangja. Adjon 15 másodpercig jelzést, aztán kapcsoljon át újra hangra.

— Tessék.

Jimmy alacsony feszültségű hangjelzésre kapcsolt, amely alapján a Rámában bárhol meghatározhatták a helyét, és számolni kezdte a másodperceket. Amikor ismét hangra váltott, panaszosan kérdezte:

— Mi történt? Most hallanak?