Arthur Clarke - Randevú a Rámával

Már jóval túlhaladta a Nagy Szarv csúcsát, és remélte, hogy hamarosan kijut a kisülések hatóköréből. Ám újabb problémát jelentett, Hogy a levegő nyugtalanná vált, és nehezen tudta irányítani a Szitakötőt. A semmiből feltámadt a szél, és ha a helyzet súlyosbodik, veszélybe kerül a bicikli törékeny váza. Pedálozott tovább, s közben teste mozgásának erejével és irányával játszva próbálta kiegyenlíteni a lökéseket. Minthogy a Szitakötő szinte az ő meghosszabbítása volt, ez részben sikerült is; nem tetszett viszont az, hogy a főtartórúd időnként halkan tiltakozva megreccsent, és a szárnyak minden széllökésre megcsavarodtak.

Még valami aggasztotta — a Nagy Szarv irányából jövő gyenge, de mindinkább erősödő sistergő hang, mint amikor egy szelepen át nagy nyomással gáz szabadul el. Azon törte a fejét, vajon ennek a hangnak van-e köze a szélhez, amellyel küszködik. Mindenesetre nagyon nyugtalanító volt.

Időnként szűkszavúan, kifulladva jelentette ezeket a jelenségeket az Ellenőrző Központnak. Tanácsot senki sem tudott adni neki onnan, még azt sem tudták megmondani, mi lehet ez, mégis megnyugtató volt, hogy hallhatja barátai hangját noha már kezdett félni, hogy soha többé nem látja őket viszont.

A légörvény egyre növekedett. Már-már úgy érezte, egy lökhajtásos gép áramába került — már átélt ilyet egy ízben, amikor rekordot akart repülni a Földön egy nagy magasságú sportrepülőgéppel. De mi okozhat ekkora légörvényt a Rámában?

A kérdés, amit feltett magának, helyes volt; mihelyt megfogalmazta, már válaszolni is tudott rá.

A hang elektromos szél volt, amely a Nagy Szarv körül kialakult iszonyú méretű ionizációt vitte magával. Az elektromos töltésű levegő szétterjedt a Ráma tengelye körül, és a mögötte lévő alacsony nyomású térbe nagyobb tömegű levegő áramlik. Visszanézett a gigantikus és immár kétszeresen fenyegető csúcsra, és megpróbált rájönni, vajon meddig terjedhet a belőle áramló szél. Talán a legjobban teszi, ha a füle után megy, és igyekszik a lehető legmesszebbre jutni a rosszat jelentő sziszegéstől.

A Ráma nem bízta rá a választást. Eget betöltő lángnyelv lobbant fel a háta mögött. Látta, amint a lángtenger hat tűzoszloppá válik szét, a Nagy Szarv csúcsától kiindulva mindegyik Kis Szarv felé. Aztán a rázkódás őt is elérte.

Jimmy Paknak alig volt ideje, hogy rádión jelentse:

— A szárny elgörbül… le fogok zuhanni… le fogok zuhanni! — és a Szitakötő kecsesen összehajolt körülötte. A bal szárny középen elpattant, és a külső része sodródni kezdett, mint egy szelíden hulló falevél. A jobb szárny bonyolultabb játékba kezdett. Alakjánál megcsavarodott, és olyan ívben hajlott hátra, hogy hegye a gép farkába fúródott. Jimmy úgy érezte, lassan zuhanó, törött sárkányban ül.

Mégsem volt teljesen tehetetlen, a légcsavar még működött, és amíg ereje engedi, ellenőrzése alatt tarthatja a Szitakötőt. Talán még öt percig tarthat.

Van remény, hogy eléri a tengert? Nem — túl messze van. Aztán eszébe jutott, hogy még mindig földi fogalmakban gondolkodik: bár jó úszónak számított, órákba telik, míg kimenthetik, s ezalatt a mérgező víz kétségtelenül megöli. Nincs más reménye, mint hogy szárazon ér földet, a meredek déli szikla problémáján ráér később gondolkodni — ha ugyan van «később».

Csigalassúsággal ereszkedett lefelé ebben az egytized gravitációjú zónában, de minden bizonnyal felgyorsul majd, amint egyre távolabb kerül a tengelytől. A légszívás ugyan bonyolítja a helyzetet, és nem engedi, hogy túl gyorsan ereszkedjen le. A Szitakötő még erő nélkül is egyszerű ejtőernyőként fog viselkedni. Élet-halál kérdése lehet az a néhány kilogrammos erő, amit még ki tud fejteni — ez volt minden reménye.

A központ már nem szólt semmit, barátai világosan látták, mi történik vele, és tudták, hogy szavakkal már nem segíthetnek semmit. Jimmy élete legtechnikásabb repülését hajtotta végre, kár, gondolta akasztófahumorral, hogy ilyen kis számú közönség előtt, akik ráadásul nem is tudják értékelni a mutatványok finom részleteit.

Széles spirált leírva ereszkedett lefelé: minél laposabb ez a vonal, annál nagyobb esélye van a túlélésre. Pedálózással tartotta a Szitakötőt a levegőben, de mert félt, hogy a törött szárny leválik, nem merte teljes erejét használnia És mindannyiszor, amikor dél felé fordult, elbűvölten nézte a fantasztikus látványt, melyet a Ráma az ő szórakoztatására mutatott be.

A villámló csíkok még mindig ott feszültek a Nagy Szarv és a Kis Szarvak csúcsai között, de most az egész forgott. A hatágú tűzkorona a Ráma forgásával ellentétes irányban mozgott, néhány másodpercenként írva le egy teljes kört. Jimmy úgy érezte, egy hatalmas villanymotort lát működésben, és talán nem is járt nagyon messze az igazságtól.

Félúton járt az alföld felett, még mindig lapos spirálban körözve, amikor a tűzijáték hirtelen abbamaradt. Érezte, hogy a feszültség visszahúzódik az égből, és bár nem nézte meg, tudta, hogy a szőr már nem ágaskodik a karján. Az életéért folytatott küzdelmének utolsó perceiben semmi nem zavarta, nem akadályozta.

Most, hogy már biztosan tudta, ezen a területen kell leszállnia, alaposabban kezdte tanulmányozni. A terület egy nagyon változatosan mintázott kockás táblának látszott, mintha valami őrült kertész szabad kezet kapott volna arra, hogy korlátlanul használja a képzeletét. A tábla egy kilométer hosszú kockákból állt, legtöbbjük lapos, de mert színük és anyaguk annyira változatos volt, nem tudta eldönteni, vajon szilárdak-e. Úgy döntött, kivárja az utolsó pillanatot, mielőtt határolna — ha van választása egyáltalán.

Néhány száz méterrel a cél előtt még utoljára hívta a központot

— Még mindig irányítom egy kicsit… fél percen belül lent vagyok… majd jelentkezem.

Optimista beszéd volt, ezt mindenki tudta. De nem akart istenhozzádot mondani, tudtára kívánta hozni társainak, hogy félelem nélkül, harcra készen száll le.

Valóban alig érzett félelmet — ezen maga is meglepődött, mivel nem tartotta magát különösen bátor embernek. Az egész olyan volt, mintha egy idegen küzdelmét figyelné, és nem önmagáról lenne szó. Még inkább, mintha az aerodinamika egy érdekes problémáját tanulmányozná, és azért változtatná a paramétereket, hogy lássa, mi történik. Jóformán egyetlen határozott érzése volt: az elveszett alkalmak miatt érzett sajnálat — ezek közül is mindenekelőtt a Holdolimpia bántotta. Az már biztos, hogy a Szitakötőt sohasem mutatja be a Holdon.

Még száz méter volt előtte; leérkezési sebessége megfelelőnek látszott, de milyen gyorsan fog talajt érni? Szerencsére az alatta lévő terület teljesen sík. Végső erejét összeszedve, veszettül pedálozott, és — MOST!

A jobb szárny, miután teljesítette kötelességét, tőből letört. A Szitakötő görögni kezdett, és ő testének súlyával próbálta ellensúlyozni. Amikor leérkezett, felnézett a feje fölött 16 kilométerre lévő, ívelő tájra.

Tulajdonképpen igazságtalan és méltánytalan volt, hogy ilyen kemény legyen az égbolt.

Jimmy Pak, magához térve, hasogató fejfájást érzett. Szinte örült neki, hiszen ez azt bizonyította, hogy még él.

Amikor megpróbált megmozdulni, nyomban a legkülönbözőbb fájdalmak válaszoltak próbálkozására. De amennyire meg tudta ítélni, semmije sem tört el.