Arthur Clarke - Randevú a Rámával

A fal mentén, mintha valami hatalmas puskacső huzagolása lenne, spirálvonalú rámpa futott le. Jimmy összezavarodva próbálta követni a sok-sok fordulatot, míg rá nem jött, hogy nem egy, hanem három vágat halad egymástól teljesen függetlenül 120 fokos eltéréssel. Ez a Rámán kívül bárhol másutt hatásos építészeti bravúrnak számított volna.

A három rámpa levezetett a tóba, és eltűnt az átlátszatlan felszín alatt. A vízszint közelében Jimmy fekete alagutak vagy barlangok csoportját látta, meglehetősen riasztónak tűntek, és Jimmy eltöprengett azon, vajon laknak-e benne. Lehetséges, hogy a rámaiak kétéltűek…

A rák az üreg széléhez ért, s Jimmy azt várta, hogy majd leereszkedik az egyik rámpán, és esetleg elviszi a Szitakötő darabjait egy olyan lénynek, aki képes lesz ítéletet alkotni róla. A rák azonban egyenesen a gödör széléhez ment, a legcsekélyebb habozás nélkül testének csaknem a felével benyúlt a víz fölé — bár néhány centiméteres eltérés már végzetessé válhatott volna —, és gyorsan megrázta magát. A Szitakötő darabjai lebegve szálltak le a mélybe. Jimmy könnybe lábadt szemekkel nézte. Ennyi hát — gondolta — ennek a lénynek az intelligenciája.

A rák, miután megszabadult a szeméttől, visszaült, és elindult a tőle alig tíz méterre álló Jimmy felé. Én is erre a sorsra jutok? — gondolta Jimmy. Remélte, hogy a kamera nem remeg túlságosan, miközben bemutatta a központnak sebesen közeledő szörnyet.

— Mit tanácsolnak? — suttogta nyugtalanul, alig remélve, hogy kaphat valamilyen útmutatást. Kicsit vigasztalta a tudat, hogy történelmet csinál — agyában leperegtek az efféle találkozáskor elvárt viselkedésminták. Ezek mindeddig pusztán elméletiek voltak. Ő lesz az első, akinek megadatik, hogy a gyakorlatban is kipróbálja.

— Addig ne fusson el, míg meg nem győződik róla, hogy ellenséges — suttogta vissza az Ellenőrző Központ.

«Futni, de hová?» — kérdezte magában Jimmy. Száz méteren bizonyára le tudja hagyni a rákot, de abban egészen biztos volt, hogy hosszú távon nem győzné erővel.

Jimmy lassan a magasba emelte kinyújtott karját. Kétszáz éve vitatkoznak az emberek erről a mozdulatról: vajon mindenütt a világegyetemben minden lény úgy értelmezi-e, hogy «nézd — fegyvertelen vagyok»? De jobbat nem tudott senki.

A rák azonban teljesen közömbös maradt, még csak nem is lassított. Tudomást sem véve Jimmyről, elhaladt mellette, egyenesen dél felé tartva. A homo sapiens helyszínen lévő képviselője felettébb ostobának érezte magát, amint az Első Kapcsolat — a jelenlévő embert figyelemre sem méltatva keresztülmasíroz a Ráma alföldjén.

Eddigi életében nagyon ritkán érezte magát ennyire megalázottnak. Aztán segítségére jött egészséges humorérzéke. Végül is nem tragédia, hogy egy megelevenedett szemetesautó nem vesz róla tudomást. Mennyivel rosszabb lett volna, ha rég elvesztett testvéreként üdvözli…

Visszaballagott a Kopernikusz széléhez, és lenézett az átlátszatlan vízbe. Csak most vette észre, hogy bizonytalan körvonalú árnyak — köztük egész nagyok is — lassan mozognak előre-hátra a felszín alatt. Váratlanul az egyik elindult a legközelebbi spirális rámpa felé, és a valami, ami százlábú tankra emlékeztetett, lassú emelkedésbe kezdett. Sebessége láttán Jimmy úgy ítélte, legalább egy óra kell ahhoz, hogy fölérjen, s így, ha veszélyes is, nem törhet rá hirtelen.

Ekkor a barlangszerű nyílások közelében; a vízfelszínnél egy sokkal gyorsabb mozgást vett észre. A rámpa mentén haladt valami, de olyan sebességgel, hogy nem látta tisztán, alakját sem vehette ki. Olyan volt, mint valami embernagyságú forgószél vagy portölcsér…

Jimmy pislogott, megrázta a fejét, és szemét több másodpercre behunyta. Amikor újra kinyitotta, a jelenség eltűnt. Talán nagyobb megrázkódtatás érte a leszálláskor, mint gondolta, s most látási zavarai támadtak. Ezt nem említi az Ellenőrző Központnak.

Elvetette azt a gondolatot is, hogy megvizsgálja azokat a rámpákat. Nyilvánvalóan pusztán energiapazarlás lenne. Nem befolyásolja döntésében a forgó jelenség, amiről csak képzelte, hogy látta.

Semmiképpen sem, hiszen Jimmy természetesen nem hitt a szellemekben.

Ennyi erőfeszítés után Jimmy megszomjazott, és nagyon jól tudta, hogy itt sehol sem talál ember számára iható vizet. Palackja tartalma egy hétre is elég — de minek? Hamarosan a Föld legkiválóbb koponyái vizsgálgatják majd a problémát, és minden bizonnyal elárasztják javaslataikkal Norton parancsnokot. Ő azonban pillanatnyilag el sem tudja képzelni, hogyan ereszkedhetne le azon a fél kilométer magas sziklafalon. Még ha lenne is megfelelő hosszúságú kötele, nincs semmi, amihez hozzáerősíthetné.

Mégis ostobaságra — és férfiatlanságra — vallana, ha feladná harc nélkül. Segítség csak a tenger felől érkezhet, és amíg abba az irányba tart, úgy végezheti munkáját, mintha mi sem történt volna. Rajta kívül, soha senki nem láthatja és nem fényképezheti le ezt a változatos terepet, amelyen most át kell kelnie, ettől válik ő majd halála után halhatatlanná. Bár szívesebben fogadott volna számos egyéb megtiszteltetést, de ez is több a semminél.

A szegény Szitakötővel légvonalban csak három kilométert kellene megtennie a tengerig, de nem valószínű, hogy a terepen egyenes irányban haladhat végig, egyes szakaszok túl nehéz akadálynak bizonyulhatnak. Mégsem ez jelentette az igazi problémát, hiszen sok út között választhatott. Valamennyi utat láthatta, mivel a nagy, begörbülő térkép minden oldalról jó távlatot nyújtott.

Bőven volt ideje, ezért a legérdekesebbnek ígérkező tájnál akarta kezdeni — még ha az el is tér az egyenes iránytól. Egy kilométerre előtte, kissé jobbra az egyik négyzet úgy csillogott, mintha kristály vagy mintha óriási ékszerbemutató volna. Valószínűleg ez a feltevés irányította Jimmy lépteit arrafelé. Még egy halálraítélt is mutathat némi érdeklődést pár ezer négyzetméternyi drágakő iránt.

Nem érte túl nagy csalódás, mikor látta, hogy az egész nem más, mint millió és millió kvarckristály homokba ágyazva. A szomszédos tábla még különösebb volt: üreges fémoszlopok álltak rajta szorosan egymás mellett, magasságuk — véletlenszerű mintázatot kialakítva — egytől több mint öt méterig váltakozott. Az oszlopok között nem lehetett átjárni, csak egy tank vághatott volna utat ebben a csőerdőben.

Jimmy a kristályok és az oszlopok között vezető úton haladt, míg el nem ért az első keresztúthoz. A jobb oldali négyzet hatalmas, fémszálakból szőtt szőnyeg volt, megpróbált kihúzni egy szálat, de nem tudta elszakítani. Balra hatszögletű csempékkel kirakott mozaikot látott, olyan sima volt, hogy az illesztéseket sem lehetett észrevenni. Ha a csempék nem tükrözték volna vissza a szivárvány valamennyi színét, folytonos felszínnek hihette volna. Jimmy hosszú perceket töltött azzal, hogy találjon két azonos színű, szomszédos csempét, hogy alaposan megnézhesse, láthatók-e az illesztések, de egyetlen ilyet sem talált.

Lassan végigpásztázta kamerájával a keresztút környékét, s közben gondterhelten kérdezte az Ellenőrző Központtól: — Véleményünk szerint mi ez? Mintha egy nagy, kirakós mozaikjátékba kerültem volna. Vagy ez lenne a Ráma Műcsarnoka?

— Éppolyan tanácstalanok vagyunk, mint maga, Jimmy: De még semmi jelét nem láttuk annak, hogy a rómaiakat érdekli a művészet. Több példát kellene látnunk ahhoz, hogy következtetéseket vonhassunk le.