Arthur Clarke - Randevú a Rámával

A központ nyilván nem hallotta, mert az ellenőrző tizenöt másodperc tévéképet kért. Jimmy kétszer megismételte a kérdést, mire az üzenet átjutott.

— Örülünk, hogy jól hall bennünket, Jimmy. De ott, magánál valami egészen furcsa dolog történik. Hallgassa csak! A rádión saját hangjelzését, az ismerős fütyülést hallotta, amint visszajátszották neki. De rövid idő múlva különös torzulás kúszott bele. Az egy kHz-es sípolást valami mély, lüktető hang modulálta — a hang mélysége már csaknem a hallhatósági küszöb alá ért —, egyfajta mély basszus dobogás, az ütemeket egyenként ki lehetett hallani. A moduláció maga is modulált volt, körülbelül öt másodperces periódusonként emelkedett és süllyedt.

Jimmy egy pillanatig sem hitte, hogy a rádiójával történt valami. A hang kívülről jött, de hogy mi az, és mit jelent, el sem tudta képzelni.

Az Ellenőrző Központ sem volt sokkal okosabb, de legalább volt egy elmélete.

— Úgy gondoljuk, valamilyen erősen intenzív térben van, valószínűleg mágneses térben… talán tízciklusos frekvenciájú. Meglehetősen veszélyes erősségű lehet. Azt javasoljuk, azonnal menjen el onnan… talán csak lokális. Kapcsolja be újra a hangjelzést, mi majd visszajátsszuk. Akkor megtudja, mikor jut ki az interferenciából.

Jimmy sietve kioldotta a tapadóbombát, és felhagyott leszállási kísérletével. A Szitakötő széles ívű körpályára tért, miközben Jimmy fülhallgatóján keresztül figyelte az ingadozó hangot. Mindössze néhány méternyi repülés után a hang ereje máris erőteljesen csökkent, és az Ellenőrző Központ elgondolását igazolva csupán kis helyre összpontosult.

Egy pillanatra megállt azon a ponton, ahol még éppen hallotta, s a hang ekkor már nem volt más, mint enyhe kis lüktetés agya valamely rejtett zugában. Rémült tudatlanságában így hallgatná egy primitív vadember egy transzformátor mély zümmögését. De még az a vadember is megsejthette volna, hogy a hang, amit hall, csak elenyésző töredéke óriási energiáknak, melyek gúzsba vannak kötve, de csak az alkalomra várnak…

Bármit jelentett is a hang, Jimmy örült, hogy távolabb került tőle. Nem egy magányos ember számára való, hogy a Ráma hatalmas «déli-sarki» építményében a Ránci hangját hallgassa.

Mikor Jimmy hazafelé indult, a Ráma északi vége hihetetlenül távolinak látszott. Alig tudta kivenni a három hatalmas lépcsősort is, mint valami halvány Y-t a világot lezáró kupolán. A Szalag-tenger széles és fenyegető akadályként állt elébe, elnyelné, ha — mint Ikarusznak — csődöt mondanának törékeny szárnyai.

De baj nélkül ért el odáig, s bár kicsit elfáradt már, úgy érezte, nincs oka aggodalomra. Ételéhez, italához még hozzá sem nyúlt, és ahhoz is túlságosan izgatott volt, hogy pihenjen egyet. Majd visszafelé pihenhet, nem kell hajtania magát. Felvillanyozta a gondolat, hogy a visszaút esetleg 20 kilométerrel rövidebb lesz, mint idefelé, hiszen a Szalag-tengeren átjutva kényszerleszállást hajthat végre az északi félteke bármely pontján. Bár az ezt követő hosszú gyaloglás igazán nem lenne ínyére — nem beszélve arról, hogy ott kellene hagynia a Szitakötőt —, de visszanyerné biztonságérzetét.

A középső oszlop mentén emelkedett mind magasabbra, s bár a Nagy Szarv elkeskenyedő csúcsa még mindig egy kilométerre előtte volt, néha az volt az érzése, ezen a tengelyen forog az egész világ.

Már majdnem elérte a Nagy Szarv csúcsát, amikor tudatára ébredt annak, hogy furcsán érzi magát: valami fizikai és pszichológiai kényelmetlenség vett erőt rajta. Váratlanul eszébe jutott egy mondat, talán hallotta vagy olvasta valahol — mindenesetre egyáltalán nem könnyebbült meg tőle: Valaki járkál a sírodon.

Először elhessegette a mondatot, egyenletesen pedálozott tovább. Esze ágában sem volt ilyen semmiséget, mint egy enyhe rossz közérzet, jelenteni a központnak, de ahogy egyre inkább elhatalmasodott rajta, már szerette volna. Az érzés nem lehetett csupán pszichológiai eredetű, de ha mégis, akkor a szokásosnál sokkal intenzívebben működött az agya, hiszen már a bőre is kezdett bizseregni…

Erre már komolyan megriadt. Megállt a levegőben, hogy átgondolja a helyzetét. Még különösebbé tette az egészet, hogy ez a nyomasztó érzés nem volt számára merőben új, érzett ilyesmit már korábban is, csak nem emlékezett rá, hol.

Körülnézett. Semmi sem változott. Ott volt felette néhány száz méterrel a Nagy Szarv csúcsa, ezen túl a Ráma túlsó fele feszült, amely az égboltot jelentette. Nyolc kilométerrel alatta a csodákkal tele, bonyolult mintázatú déli kontinens, melyet rajta kívül ember nem láthat soha. A teljesen idegen, számára mégis ismerős tájban nem találta meg kényelmetlen érzése okát.

Valami csiklandozta a hátát; egy pillanatig azt hitte, bogár mászott rá, és önkéntelen mozdulattal kapott oda. A gyors mozdulat közben döbbent rá, mit csinál, és egy kicsit elszégyellte magát. Hát persze, bogarat még senki sem látott a Rámában…

Felemelte a kezét, ránézett, s egy kissé tanácstalan volt, mert a csiklandozó érzet nem múlt el. S ekkor észrevette, hogy minden szőrszála meredten áll. Ugyanígy az alkarján — és amikor kezével végigsimította, érezte, hogy a fején is.

Itt a baj tehát. Rendkívül erős elektromos térbe került.

A nyomasztó, nehéz érzés néha a Földön is előfordult vihar előtt.

A kellemetlen helyzet hirtelen felismerésétől már-már pánikba esett. Még soha életében nem volt valódi, fizikai veszélyben. Mint minden űrhajós, ő is került már olyan helyzetbe, amikor bosszankodnia kellett a tökéletlen felszerelés miatt, vagy tévedésből, tapasztalatlanságból veszélyt érzett ott, ahol nem kellet volna. De egyetlen eset sem tartott néhány percnél tovább, és általában szinte azonnal ki is nevette magát.

Ezúttal azonban nem volt gyors kiút. A hirtelen ellenségessé vált égbolton csupasznak és magányosnak érezte magát, a titáni erők, melyek körülveszik, bármely pillanatban rázúdíthatják dühüket. Az amúgy is törékeny Szitakötő most még a legvékonyabb fátyolszövetnél is gyengébbnek tűnt. A közeledő vihar első detonációja darabokra szaggatja.

— Központ — hadarta sietősen —, statikus töltés gyűlik fel körülöttem. Azt hiszem, bármelyik pillanatban kitörhet a vihar.

Alighogy ezt kimondta, fény villant mögötte, mire elszámolt tízig, már fel is hangzott a morajló hang. Három kilométer — tehát valahol a Kis Szarvaknál. Odanézett, és látta, hogy valamennyi olyan, mintha égne. A csúcsoknál több száz méter hosszú kisülések táncoltak, mint valami óriási villámhárító körül.

Ott, a háta mögött, a Nagy Szarv csúcsán ugyanez a jelenség játszódhat le még sokkal nagyobb méretekben. Legokosabb, ha olyan messze kerül ettől a veszélyes építménytől, amilyen messze csak tud, és keres valami vihartól védett helyet: Újra pedálozni kezdett, most már teljes erejéből, ugyanakkor vigyázva, nehogy túlságosan megterhelje a Szitakötőt. Veszített magasságából is, hogy nagyobb gravitációjú térbe kerüljön — ezt a kockázatot vállalnia kellett. Nyolc kilométer a földtől túl soknak bizonyult a nyugalmáért.

A Nagy Szarv baljóscsúcsán még nem látszottak kisülések, de nem volt kétséges, milyen hatalmas feszültség gyűlik fel ott is. Időnként dörgés hangzott fel mögötte, mely körbeszaladt a világ kerületén. Jimmy hirtelen megütközött azon, hogy egy ilyen vihar tökéletesen tiszta égbolt alatt játszódik le; aztán rájött, hogy itt egyáltalán nem meteorológiai jelenségről van szó. Mi több, a Ráma déli csúcsának mélyében elrejtett energiaforrásból itt mindössze valami elhanyagolható mennyiségű, töredékes energia szivároghat ki. De miért most? És, ami még ennél is fontosabb — mi jön ezután?