Arthur Clarke - Randevú a Rámával

Jimmy szórakozottan bólintott, miközben ellenőrizte az irányítórendszert. A botkormány emelőrendszere, mely egyetlen egységként az egyszerű pilótafülke mögött öt méterre lévő külvillára támaszkodott, körbe elmozdult.

— Beindítsam a propellert? — kérdezte Joe Calvert, aki képtelen volt kiűzni az ágyából a kétszáz éves háborús filmeket. — Gyújtás! Kapcsolás! — Jimmyn kívül valószínűleg senki sem tudta, mit jelentenek ezek a szavak, de a feszültség elmúlt.

Jimmy végtelenül lassan mozgatni kezdte a pedálokat. A légcsavar széles, könnyű lapátja — mely a szárnyhoz hasonlóan csillogó filmmel bevont finom váz volt — forogni kezdett. Néhány fordulat után már el is tűnt a szemük elől a Szitakötő útnak indult.

Egyenes vonalban repült ki a központból, s lassan mozgott a tengely mentén. Száz méter után Jimmy abbahagyta a pedálozást: különös látvány volt, hogy egy nyilvánvalóan aerodinamikus jármű mozdulatlanul áll a levegőben. Minden bizonnyal először fordult elő ilyesmi, kivéve talán néhány esetet a nagyobb űrállomásokon.

— Hogyan viselkedik?! — kiáltotta Norton.

— A működés jó, a stabilitás gyenge. Tudom, mi a baj, nincs gravitáció. Egy kilométerrel lejjebb jobb lesz.

— Várjon csak, biztonságos?

Ha veszít magasságából, Jimmy fő előnyét veszti el. Mindaddig, míg pontosan a tengelyen van, ő is, a Szitakötő is teljesen súlytalan. Erőfeszítés nélkül lebeghet, akár el is alhat. De mihelyt kimozdul a központi vonaltól, mely körül a Ráma forog, a centrifugális erő okozta súly ismét fellép.

Tehát ha nem maradhat meg ebben a térben, veszít magasságából, s ugyanakkor súlya lesz. A folyamat egyre gyorsul, és végül katasztrófához vezethet. A Ráma alföldjén a gravitáció éppen kétszerese annak, amire a Szitakötő működését tervezték. Lehet, hogy Jimmy biztonságosan le tud szállni, de az nyilvánvaló, hogy újra már nem tud fölszállni.

Mindezt már alaposan végiggondolta, így elég magabiztosan felelte:

— Egytized g-t könnyedén elviselek, és a gépet is könnyebb lesz kezelni sűrűbb levegőben.

A Szitakötő lassú, kényelmes spirálvonalban lebegett az égen, nagyjából az Alfa-lépcsősor irányát követve az alföld felé.

A kis légibicikli bizonyos szögekből szinte láthatatlanná vált, Jimmy mintha a levegőt pedálozná dühödten. Olykor elérte az óránkénti 30 kilométeres sebességét, majd leállt, ellenőrizte az irányítást, majd újra felgyorsult. Nagyon vigyázott arra, nehogy közel kerüljön a Ráma görbülő széleihez.

Hamarosan kitapasztalta, hogy lejjebb a Szitakötő sokkal jobban kezelhető: itt már nem dőlt még, szárnyai a hét kilométerrel alatta lévő alfölddel párhuzamosan álltak. Jimmy néhány széles kört írt le, aztán újra feljött. Várakozó társai fölött megállt, s némi gondolkodás után rájött, nem is tudja biztosan, hogyan landoljon könnyed kis gépével.

— Dobjunk egy kötelet? — kérdezte Norton félig tréfásan.

— Nem, kapitány, rá kell jönnöm magamtól. A túloldalon nem lesz, aki segítsen.

Egy darabig töprengve ült, majd kis mozdulatokkal lökdösni kezdte a gépet az Ellenőrző Központ felé. A lökések közti szünetekben a jármű a légellenállás miatt nyomban elvesztette lendületét. Amikor Jimmy már csak ötméternyire volt, és a légibicikli még mindig alig mozgott, egyszerűen leszállt róla, lebegni kezdett a központ tartókötélrendszere felé, megragadta a legközelebbi kötelet, és éppen idejében fordult meg ahhoz, hogy elkaphassa a közeledő biciklit. Olyan pontosan hajtotta végre a manővert, hogy a többiek megtapsolták.

— Következő számunk… — kezdte Joe Calvert, de Jimmy elhárította a dicséretet.

— Ez nem volt szép — mondta —, de már tudom, hogyan csináljam. Tapadóbombát szerelek egy húszméteres kötélre, s akkor bármikor rögzíthetem magam bárhová.

— Mutassa a pulzusát, Jimmy — mondta az orvos —, és fújjon bele ebbe a zacskóba. Vérmintát is veszek. Volt valami nehézsége a légzéssel?

— Csak itt fent. Mire kell a vérminta?

— A cukorszintből megállapíthatom, mennyi energiát használt el. Meg kell győződnünk arról, kibírja-e az utat. Egyébként mi a légibicklizés rekordja?

— 2 óra, 25 perc, 3,6 másodperc. Természetesen a Holdon az Olimpiai Kupola két kilométeres körpályáján.

— És azt hiszi, kibírja hat órán keresztül?

— Könnyedén, hiszen bármikor pihenhetek. A Holdon legalább kétszer ilyen nehéz légibiciklizni.

— Rendben, Jimmy, menjen a laborba. Mihelyt elemeztem ezeket a mintákat, közlöm a pozitív vagy negatív választ. Nem akarom hiú reményekkel kecsegtetni, de szerintem meg tudja csinálni.

Elégedett mosoly terült el Jimmy Pak elefántcsontszínű arcán. Ernst orvosparancsnok mögött, útban a légzsilip felé még odaszólt társainak

— El a kezekkel, kérem! Nem szeretném, ha bárki átdugná az öklét a szárnyakon.

— Vigyázok rá, Jimmy — ígérte a parancsnok. — A Szitakötő érintése tilos mindenki számára, engem is beleértve.

Jimmy Pak, míg el nem érte a Szalag-tenger partját, fel sem tudta mérni kalandjának igazi jelentőségét. Eddig ismert terület fölött repült, s ha nem történik katasztrofális hiba, bármi baj esetén biztonságosan földet érhetett, és néhány óra leforgása alatt gyalogosan is vissza tudott menni a többiekhez,

A helyzet azonban megváltozott. Ha a tengerbe esik, valószínűleg megfullad, mégpedig a mérgező vízben nagyon kellemetlen körülmények között. A déli parton pedig — még ha biztonságosan tudna is leszállni — félő, hogy nem tudják megmenteni, mielőtt az Endeavour kénytelen lesz elhagyni a napközeli pályára érő Rámát.

Nagyon jól tudta azt is, hogy éppen az előre látható katasztrófák nem szoktak bekövetkezni. A teljesen ismeretlen terület, amely fölött majd elrepül, számos meglepetéssel szolgálhat: mi történik például akkor, ha repülő lényeket talál ott, akik nem veszik jó néven betolakodását? Nem szívesen venné fel a harcot galambnál nagyobb lényekkel. Néhány jól irányzott csípés tönkreteheti a Szitakötő aerodinamikáját.

De veszély nélkül nincs teljesítmény és nincs kaland. Emberek milliói cserélnének most szívesen vele. Nemcsak hogy olyan helyre készül, ahol előtte még senki sem járt, de ahová őutána sem megy soha senki. Ő lesz az egyetlen ember a történelemben, aki a Ráma déli részét felkeresi. Mindannyiszor erre emlékeztette magát, amikor érezte, hogy a félelem meglegyinti.

Lassan hozzászokott, hogy a levegőben ül, és a világ körüllebegi. Mivel már két kilométerrel lejjebb volt a középső tengelynél, a «fent» és «lent» kezdett határozott értelmet nyerni. A föld mindössze hat kilométerrel volt alatta, az égbolt íve pedig tíz kilométerrel a feje fölött. London «városa» fenn, a zenit közelében volt, New York viszont egyenesen előtte.

— Szitakötő — szólította az Ellenőrző Központ —, kicsit túl alacsonyra került. 2200 méterre van a tengelytől.

— Köszönöm — felelte. — Feljebb megyek. Szóljanak kétezernél.

Erre figyelnie kell. A magasságvesztés természetes volt, hiszen nem álltak rendelkezésére műszerek, melyek jeleznék a pontos helyzetét. Ha túl messze kerül a nulla gravitációjú tengelytől, esetleg nem lesz képes visszajutni. Szerencsére valaki teleszkópon át mindig nyomon követi útját a központból.

Már jól bent járt a tenger fölött, egyenletesen 20 km/óra sebességgel pedálozva. Öt perc múlva New York fölött lesz, a sziget máris olyon volt, mint valami hajó, amely örökké úton van a Szalag-tengeren.