Arthur Clarke - Randevú a Rámával

A lépcső pontos mása volt annak, amelyen lejöttek a tenger túlsó oldalán, barátai minden bizonnyal onnan figyelik teleszkópjukon. És itt most értelme volt annak, hogy egyenes vonalú, mert ebben az irányban, a Ráma tengelyével párhuzamosan a tenger valóban vízszintes volt. Meglehet, a világegyetemben éppen ez az a darabka víz, amely valóban egyenes, hiszen minden tenger és tó minden irányban egyenlő görbülettel követi egy gömb alakját.

— Majdnem fent vagyok — jelentette, elsősorban a felvétel, nem pedig a tőle öt kilométer távolságban lévő helyettese számára, aki feszülten figyelte. — Még mindig teljes a nyugalom, a sugárzás normális. A műszert a fejem fölé tartom, hátha ez a fal valamilyen védőlemez. Ha bármi ellenséges van a másik oldalon, először ezt találják el.

Ez csak tréfa volt természetesen. És mégis — minek kockáztasson, ha nem muszáj?

Az utolsó lépésnél kiderült, hogy egy talán tíz méter széles, lapos tetejű rakparton van, a túloldalon rámpák és lépcsők vezetnek le váltakozva a húsz méterrel alatta elterülő város szintjére. Sőt a magas fal teljésen körülveszi New Yorkot, így körkilátás nyílik a városra.

Meghökkentő látvány volt, ezért mindenekelőtt kamerájával lassan körbefotózta. Majd intett társainak, és rádióján keresztül a tenger túlsó partjára

— Tevékenységnek semmi nyoma, minden csendes. Jöhetnek, megkezdjük a felderítést.

Nem város volt, hanem gép. Norton tíz perc alatt jutott erre a következtetésre, és nem talált okot véleményének megváltoztatására akkor sem, amikor már teljesen bejárta a szigetet. Egy város — bármilyenek is lakói — mindenképpen lakóhelyekből áll, s itt semmi ilyesmi nem volt, hacsak a föld alatt nem. De akkor hol vannak a lejárók; lépcsők, liftek? Még olyasmi sincs, amit ajtónak képzelhetett volna…

Valaha a Földön látott valami ehhez hasonlót, az egy óriási vegyi üzem volt. Itt azonban nem látta a nyersanyaghalmokat, és nyomát sem lelte semmiféle szállítórendszernek. El sem tudta képzelni, honnan jön elő a késztermék, még kevésbé, hogy mi lehet az. Minden elképesztő, és több mint idegesítő volt.

— Van valakinek bármiféle elképzelése? — kérdezte végül mindenkitől, aki hallhatta. Ha ez gyár, akkor mit gyárt? És honnan kapja a nyersanyagot?

— Van egy ötletem, kapitány — mondta Karl Mercer a távoli partról. — Talán a tengert hasznosítja. A doki szerint minden elképzelhető megtalálható benne.

Elfogadható válasz volt, már Norton is gondolt rá. Nagyon is lehetséges, hogy csövek vezetnek le a tengerbe — sőt minden bizonnyal így van, hiszen minden vegyi gyárnak rengeteg vízre van szüksége. Ám minden elfogadható válasz gyanús volt, oly gyakran bizonyult tévesnek.

— Jó az ötlet, Karl, de mihez kezd New York a tengervízzel?

Hosszú ideig nem jött válasz sem a hajóról, sem az Ellenőrző Központból, sem az Északi-alföldről. Aztán megszólalt egy hang, amire senki sem számított:

— Egyszerű, kapitány. De ki fognak nevetni. — Nem nevetjük ki, Ravi. Mondja csak.

Ravi McAndrews őrmester, fősteward, a majmok felügyelője az utolsó ember volt, akitől normális körülmények között technikai vitában hozzászólást lehetett várni. Intelligenciahányadosa nem volt túl magas, tudományos ismeretei minimálisak, de megvolt a magához való természetes esze, és ezt mindenki elismerte.

— Nos, rendben van, hogy gyár, kapitány, és talán a tenger adja a nyersanyagot… végül is ez történt a Földön is, csak egy kicsit másképpen. Én azt hiszem, New York egy olyan gyár, amely… rámaiakat gyárt.

Valahol valaki kuncogni kezdett, de rögtön abbahagyta, és az illető nem azonosította magát.

— Tudja, Ravi — szólalt meg végül a parancsnok —, az elmélete elég őrült ahhoz, hogy igaz lehessen. És nem tudom, szeretném-e látni a megvalósulást… legalábbis, míg vissza nem érek a szárazföldre.

Az égi New York hozzávetőlegesen olyan széles volt, mint Manhattan szigete, de alaprajza merőben különböző. Volt néhány egyenes út, de legfőképpen rövid, koncentrikus ívek labirintusa, melyeket sugárszerű vonalak kötöttek össze. Szerencsére a Rámában nehéz volt eltévedni, egyetlen égre vetett pillantás elég volt a világ észak-déli tengelyének megállapítására.

Majdnem minden kereszteződésnél megálltak, hogy panorámaképet készítsenek. Miután majd ezt a több száz képet rendezni fogják, aprólékos, de egyértelmű pontosságot követelő munkával könnyedén elkészíthetik a város méretarányos modelljét. Norton gyanította, hogy a kialakuló mozaikkép tudósok nemzedékeinek ad majd munkát.

Itt még nehezebb volt megszokni a csendet, mint a Ráma alföldjén. Egy gépvárosnak kellett volna adnia valamilyen zajt, mégsem hallottak sem elektromos zümmögést, sem valamiféle mechanikai mozgás legcsekélyebb neszezését sem. Norton többször szorította fülét a földre vagy az épületek falára, és figyelmesen hallgatózott. Saját vére lüktetésén kívül nem hallott egyebet.

A gépek aludtak; még üresjáratban sem voltak. Felébrednek-e még, és vajon milyen céllal? Mint rendesen, minden a lehető legtökéletesebb állapotban volt. Könnyen el lehetett képzelni, hogy egy türelmes, rejtett kompjúter egyetlen áramkörének zárásával az egész labirintus életre kelthető.

Amikor végre elérték a város túlsó oldalát, felmásztak a körgátra, és megpillantották a tenger déli partját. Norton hosszú ideig bámulta az 500 méter magas sziklát, amely eltakarta előlük a Ráma másik felét — azt, amely teleszkópos vizsgálódásaik szerint a változatosabb és komplexebb rész volt. Ebből a szögből baljós, sötét tömeget láttak, melyről könnyen képzelhették, hogy egy egész kontinenst elzáró börtönfal. Az egész köríven sehol nem volt lépcső vagy bármi, amin felmehettek volna.

Azon töprengett, vajon a rámaiak hogyan jutnak el New Yorkból a déli részre. Bizonyára van valamilyen szállítórendszer a tenger alatt, de közlekedhetnek akár repülővel is sok olyan nyílt térséget láttak itt a városban, amely alkalmas lehet leszállásra. Nagy teljesítmény lenne, ha találnának egy rámai járművet, hát még, ha működtetni is tudnák! (Ámbár működésbe hozható-e bármiféle erőforrás több százezer év elteltével?) Számos olyan épületet láttak, ami lehetett hangár vagy garázs, de valamennyi sima és ablak nélküli volt, mintha szigetelő anyaggal fújták volna le. «Előbb-utóbb — gondolta bosszankodva Norton — kénytelenek leszünk robbanóanyagot és lézersugarat használni.» Elhatározta, hogy ezt azért az utolsó percig elhalasztja.

Vonakodása az erőszak alkalmazásától részint büszkeségből, részint félelemből eredt. Nem akart technikai barbárként viselkedni, aki elpusztítja, amit nem ért. Végül is hívatlan vendég ebben a világban, és ennek megfelelően kell viselkednie.

Ami pedig a félelmét illeti — talán ez a világ túlságosan erős… célszerűbb óvatosnak lenni. A rámaiak a jelek szerint mindenre gondoltak — nem nagyon akarta megtudni, hogyan gondoskodtak javaik védelméről. Üres kézzel kell visszahajóznia a szárazföldre.

James Pak hadnagy, az Endeavour fedélzetén dolgozó tisztek közül a legfiatalabb, ezzel az úttal együtt mindössze négyszer volt az űrben. Az ambiciózus fiatal tiszt előléptetése esedékes volt, ám komoly szabálysértést követett el. Nem csoda hát, hogy csak nehezen tudta most elhatározni magát.