Arthur Clarke - Randevú a Rámával

— Nem akarom siettetni — hangzott fel Norton sürgető hangja fél kilométerre alatta —, de minél előbb, annál jobb. Jimmy értékes emléktárgyára; a Ráma magányos virágjára nézett. Gondosan begöngyölte piszkos zsebkendőjébe, becsomózta, és ledobta a szikla tetejéről.

Megnyugtató lassúsággal szállongón lefelé, de nagyon sokáig tartott, míg egyre kisebb lett, és végül eltűnt a szeme elől. Ám aztán a Resolution előrebukdácsolt, és Jimmy tudta, hogy megtalálták.

— Gyönyörű! — kiáltott fel a parancsnok lelkesen. — Bizonyára magáról nevezik majd el. Minden rendben, várjuk… Jimmy levette magáról az inget — az egyetlen felsőruhát, amit ezen a tropikus éghajlaton viseltek —, és aprólékos gonddal kiteregette. Útközben már többször is el akarta dobni, és most talán ez menti meg az életét.

Utoljára még visszanézett arra a homorú világra, melyet egyes-egyedül ő tárt fel, visszapillantott a Nagy Szarv és a Kis Szarvak baljós csúcsaira. Aztán jobb kezével erősen megmarkolta az inget, futni kezdett, s olyan messzire ugrott el a szikla széléről, ahogyan csak tudott.

Most már nem kellett sietnie; teljes húsz másodpercig élvezhette az élményt. De nem vesztegette az idejét, amikor a szél megerősödött körülötte, és a Resolution lassan növekedni kezdett a látótérben. Mindkét karját a feje fölé nyújtva tartotta az inget, s az áramló levegő megtöltötte a ruhát, és öblös csővé fújta fel.

Nem volt tökéletes ejtőernyő, az a néhány kilométeres óránkénti sebességcsökkenés hasznos volt ugyan, de nem életbe vágó. Sokkal lényegesebb volt az, hogy függőlegesen tartotta a testét, így nyílként csapódhat majd be a tengerbe.

Még mindig úgy érezte, nem ő mozog, hanem az alatta lévő víz közelít hozzá. Most, hogy elszánta magát, már nem félt, inkább mintha még neheztelt is volna a kapitányra, amiért eltitkolta előtte a helyzetet. Valóban azt hitte, hogy gyáva lesz ugrani, ha időt ad neki a töprengésre?

A legutolsó pillanatban elengedte az inget, mély lélegzetet vett, és kezével befogta a száját és az orrát. Az utasításnak megfelelően kimerevítette a testét, összezárta a lábát. Úgy fog belezuhanni a vízbe, mint valami dárda…

— Éppen olyan lesz — ígérte a kapitány —, mintha egy ugrótoronyból ugrana ki a Földön. Semmi vész, ha jól fog vizet. — És ha nem? — kérdezte ő.

— Akkor visszamegy, és újra megpróbálja.

Valami átcsapott a lábán — kemény volt, de nem veszélyes. Millió nyálkás kéz tépte a testét, zúgott a füle, a nyomás emelkedett, és bár a szeme szorosan csukva volt, érezte, hogy egyre sötétebb lesz, amint mind mélyebbre zuhan le a Szalag-tengeren.

Minden erejét összeszedve úszni kezdett fölfelé, a gyengülő fény irányába. Csak egy pillanatra tudta kinyitni a szemét, mert a mérges víz savként égette. Úgy érezte, időtlen idők óta küzd, és többször is elfogta a rémület, hogy már elvesztette a tájékozódási képességét, és valójában lefelé úszik. Ilyenkor ismét megkockáztatott egy gyors pillantást, és a fény mindannyiszor erősebb volt.

Szemét még akkor is szorosan zárva tartotta, amikor felért a felszínre. Mélyet lélegzett a drága levegőből, hátára fordult és körülnézett.

Teljes sebességgel közeledett feléje a Resolution, pillanatok alatt fürge kezek ragadták meg, és húzták fel a hajóra.

— Vizet nyelt? — kérdezte aggódva a parancsnok.

— Nem hiszem.

— Mindenesetre öblítse ki ezzel a száját. Így ni. Hogy érzi magát?

— Nem is tudom. Mindjárt megmondom. Ó, mindenkinek köszönöm.

Rövid idő múlva Jimmy már pontosan tudta, hogy érzi magát.

— Hánynom kell — mondta kétségbeesetten. Megmentői hitetlenkedve nézték.

— Egy teljesen nyugodt, teljesen sík tengeren? — vetette ellene Barnes őrmester, aki Jimmy állapotát a saját hozzáértése kritikájaként fogta fel.

— Síknak azért aligha lehetne nevezni — mondta a parancsnok, karját az égboltot is átívelő vízszalag felé lendítve. — De ne szégyellje magát, lehet, hogy mégis nyelt egy kicsit belőle. Amilyen gyorsan csak tud, szabaduljon meg tőle.

Jimmy még mindig hőshöz méltatlanul és sikertelenül erőlködött, amikor mögöttük felvillant az ég. Minden szem a «Déli-sark» felé fordult, és Jimmy nyomban elfelejtette, hogy rosszul van. A Szarvak ismét tűzijáték-bemutatót rendeztek.

A központi és a kisebb csúcsok között három kilométer hosszú tűzcsíkok táncoltak. Ismét látványos forgásba kezdtek, mintha láthatatlan táncosok röptetnék szalagjaikat egy elektromosmájusfa-körül. A forgás mind gyorsabbá és gyorsabbá vált, míg végül már csak egy izzó tűzkoronát láttak.

A látvány minden eddiginél lenyűgözőbb volt, s a távolból idehallatszó tompa dörej még csak növelte bennük a fenséges hatalom érzetét. Mintegy öt percig tartott a színjáték, aztán olyan hirtelen lett vége, mintha lekapcsolták volna.

— Kíváncsi vagyok, ezt hogyan magyarázza a Ráma-bizottság — mormolta Norton csak úgy maga elé. — Van itt valakinek bármiféle elképzelése?

Mielőtt még bárki válaszolhatott volna, izgatottan megszólalt a központ:

— Resolution! Jól vannak? Érezték?

— Mit?

— Mintha földrengés lett volna, pontosan amikor a tűzijáték véget ért.

— Keletkezett kár?

— Nem hiszem. Nem volt igazán erős, de egy kicsit összerázott bennünket.

— Mi semmit sem éreztünk. De itt kint a tengeren nem is érezhettük.

— Én, tökfilkó, hát persze, hogy nem! Mindenesetre most mintha teljes lenne a nyugalom… egyelőre.

— Igen, egyelőre — visszhangozta Norton. A Ráma titokzatossága egyre csak növekedett; minél többet fedeztek fel belőle, annál kevésbé értették.

A kormány mellől hirtelen kiáltás hangzott fel: — Kapitány… nézze… ott fönn az égen!

Norton felnézett, tekintete végigfutott a tenger szalagján. Semmit sem látott, míg a zenitre nem ért, és túl nem haladt rajta a világ másik fele irányába.

— Istenem! — suttogta, mikor rádöbbent, hogy a következő már csaknem elérte őket.

Árhullám rohant feléjük a Szalag-tenger végpont nélküli ívén.

Még a megrázkódtatás pillanatában is első gondolata a hajó volt.

— Endeavour! — szólt fel. — Helyzetjelentést kérek!

— Minden rendben, kapitány — jött a megnyugtató válasz helyettesétől. — Éreztünk egy kis rázkódást, de ahhoz semmiség, hogy kárt okozhasson. Volt egy kis elmozdulás — a hídról kéttized fok körülit jeleztek. Szerintük talán a forgás sebessége is változott kissé, párpere múlva megtudjuk, pontosan mennyivel.

Kezdődik hát, gondolta a kapitány, és sokkal korábban, mint vártuk; még mindig messze vagyunk a perihéliumtól és a pályamódosítás logikus idejétől. De ez kétségtelenül valamiféle pályaigazítás volt — és még további megrázkódtatásokra van kilátás:

Eközben az első hatása mát megjelent ott fent, ahol az égbolt vize szüntelen zuhanni látszott lefelé. A hullám még mintegy tíz kilométerre járt tőlük, és az északi parttól a déliig terjedt. A part közelében fehéren habzott, de a mélyebb vízben látható kék csík sokkal gyorsabbén mozgott, mint a két oldalsó hullámtörés. A parti sekély húzása már hajló ívvé alakította, a középső rész egyre gyorsabban vágtatott előre.

— Őrmester — mondta Norton sürgetően —, ez a maga feladata. Mit tehetünk?