Arthur Clarke - Randevú a Rámával

Barnes őrmester leállította a tutajt, és elmélyülten mérlegelni kezdte a helyzetet. — Norton megkönnyebbülve látta, hogy a lány arcán nyoma sincs nyugtalanságnak — inkább egy sportoló örömteli izgalmát látta rajta, aki éppen egy versenykihívást készül elfogadni.

— Meg kellene mérnünk a mélységet! — mondta. — Ha a víz mély, nincs okunk aggodalomra.

— Akkor semmi baj. Még mindig négy kilométerre vagyunk a parttól.

— Remélem is, de azért meg kell ismernem a helyzetet. Újra bekapcsolta a motort, és addig hajtotta körbe a Resolutiont, míg pontosan a közeledő hullámmal szemben nem helyezkedett el. Norton úgy gondolta, hogy a hullám gyorsan mozgó középső része öt percen belül eléri őket, de a helyzetet most nem látta igazán veszélyesnek. A rohanó hullámfodor az egyméteres magasságot sem érte el, alig-alig fogja megrázni a tutajt. Az igazi veszélyt a mögötte lévő óriási tömeg habzó víz jelentette.

Hirtelen, pontosan a tenger közepén, hullámtörők sora tűnt fel. A hullám több kilométer hosszan nekicsapódott egy lefelé tartó vízfalnak, nem sokkal a felszín alatt. Ugyanakkor a hullámtörő két oldala, amint mélyebb vízhez ért, lesüllyedt.

Merülésgátló lemezek lennének? — tűnődött Norton. Pontosan olyanok voltak, mint az Endeavour hajtóanyagtartályai, csak ezerszeres nagyságban. Valószínűleg egész rendszert képeznek mindenütt a Szalag-tengerben, s arra szolgálnak, hogy minél előbb lecsillapítsák a hullámokat. Most csak az a kérdés, nincs-e a tutaj éppen valamelyik tetején?

Barnes őrmester egy lépéssel megelőzte. Teljesen leállította a Resolutiont, és kidobta a vasmacskát. A fenék mindössze ötméteres mélységben volt.

— Húzzák fel! — kiáltotta a legénységnek. — El kell mennünk innen!

Ezzel Norton is egyetértett — de merre? Az őrmester teljes sebességgel haladt a hullám felé, amely már csak öt kilométerre volt. Most kezdett hallhatóvá vájni az a távoli, félreismerhetetlen moraj, amire a Ráma belsejében soha nem számítottak. A kép ismét változott: a középső rész újra lesüllyedt, míg a szélek felemelkedtek.

Norton megpróbálta felbecsülni a víz alatti terelőlapok közti távolságot, feltételezve, hogy egyenlő közökben helyezkednek el egymástól. Ha nem téved, még egy van hátra — ha a tutajt a lemezek közti mély vízre tudják kormányozni, tökéletes biztonságban lesznek.

Barnes őrmester leállította a motort, és ismét horgonyt vetett. De a horgony harmincméteres süllyedés után sem érte el a tenger fenekét.

— Helyben vagyunk — mondta, és megkönnyebbülten felsóhajtott. — Mindenestre járatom a motort.

Már csak a part mentén látták a tajtékzó vízfalat, itt, a tenger közepe nyugodt volt, eltekintve attól az alig látható kék hullámfodortól, amely még mindig feléjük rohant. Az őrmester a zavaró jelenség irányában tartotta a Resolutiont, készen arra, hogy az adott pillanatban teljes erővel megindulhassanak.

És akkor, mindössze két kilométerrel előttük, a tenger ismét tajtékozni kezdett. Fehér sörénnyel felpúposodott, és zúgása betöltötte a világot. A Szalag-tenger 16 kilométer magas hulláma tetején felbukkant egy kisebb fodor, mint valami hegyoldalról lezúduló gleccser. Ez a fodor pedig éppen elég nagy volt ahhoz, hogy végezzen velük.

Barnes őrmester minden bizonnyal látta társai arckifejezését. Átkiabált az üvöltő zúgáson

— Mitől félnek?! Hajóztam én már ennél nagyobbakon is! Ez nem volt egészen igaz, valamint azt sem árulta el, hogy korábbi tapasztalatait nem valami összetákolt tutajon, hanem jól megépített csónakban szerezte.

— De ha mégis ugranunk kell, várjanak, amíg szólok. És ellenőrizzék a mentőmellényüket — tette hozzá.

«Ez a nő csodálatos — gondolta a parancsnok. — Szemmel láthatóan élvez minden pillanatot, mint egy csatába induló viking harcos. És valószínűleg neki van igaza, hacsak csúnyán el nem számoltuk magunkat.»

A hullám egyre emelkedett, felfelé és előre. A fejük felett tornyosuló víz nagyobbnak tűnhetett, mint amekkora valójában volt, de óriásinak látszott — ellenállhatatlan természeti erőnek, mely mindent elsöpör, ami az útjába kerül.

Aztán, mintha kihúzták volna alóla a talajt, másodpercek alatt összeomlott. Ez már ismét a lemezeken túl, a mély vízben történt. Amikor egy perc múlva elérte őket, a Resolution csupán megugrott néhányszor, mielőtt Barnes őrmester körbelendítette, és teljes sebességre kapcsolva észak felé indította a tutajt.

— Köszönöm, Ruby, gyönyörű volt. De hazaérünk-e, mielőtt másodszor is ideér?

— Nem hiszem… körülbelül húsz perc múlva visszaér. De addigra elveszti az erejét, alig fogjuk észrevenni.

Most, hogy a hullám elvonult, megpihenhettek, és élvezhették az utazást — ámbár addig senki sem tudott igazán megnyugodni, míg el nem érik a partot. A víz itt-ott még örvénylett, és különös, savas illatot kavart fel. «Mint a szétmorzsolt hangyák» — jegyezte meg találóan Jimmy. Kellemetlen volta ellenére nem váltott ki bennük tengeri betegséget; annyira idegen volt, hogy az emberi szervezet nem reagált rá. Egy perc múlva az ég felé haladó, tőlük távolodó hullám nekicsapódott a következő víz alatti lemeznek. Hátulról a látvány már nem volt olyan nagyszerű, és az emberek szégyenkeztek korábbi félelmük miatt. Kezdték magukat a Szalag-tenger utasainak érezni.

De annál nagyobb volt a megdöbbenésük, amikor látták, hogy egy forgó kerékre emlékeztető valami lassan kiemelkedik a vízből, tőlük alig száz méterre. Az öt méter hosszú, fémesen csillogó lapátokról csöpögött a tengervíz, mindössze egy pillanatig forogtak a Ráma erős fényében, majd visszacsobbantak a vízbe. Mintha egy hatalmas, csőkarú tengeri csillag törte volna át a tenger felszínét.

Első pillantásra meg sem tudták állapítani, állat-e vagy gép. Aztán felpattant, és a vízből félig kiemelkedve elterült a szelíden himbálódzó tenger felszínén.

Ekkor látták, hogy kilenc ízelt karja egy középső tányérból indul ki sugár alakban. Két Marja a külső íznél eltörött, a többi bonyolult manipulátorokban végződött, melyek Jimmyt arra a rákra emlékeztették, amellyel már találkozott korábban. Á két lény azonos fejlődési sorból való — vagy ugyanarról a rajzasztalról.

A tányér közepén domború kiemelkedés, rajta három nagy szem volt. Kettő csukva, egy nyitva — de ez is üresnek, vaknak látszott. Mindenki meg volt győződve arról, hogy egy különös szörny haláltusájának a tanúi, s a szörnyet az éppen véget ért háborgás dobta a felszínre.

Aztán észrevették, hogy nincs egyedül. Két kisebb, testes homárhoz hasonló lény úszkált körülötte, és oda-odakaptak betegen mozgó végtagjaihoz. Módszeresen darabolták fel a szörnyet, mely nem mutatott semmiféle ellenállást, noha karmaival könnyedén elbánhatott volna támadóival.

Jimmynek ismét eszébe jutott a rák, amely feldarabolta a Szitakötőt. Feszülten figyelte az egyenlőtlen küzdelmet, és csakhamar kialakult benne egy feltevés.

— Figyelje csak, kapitány — suttogta —, nem eszik meg. Nincs is szájuk. Egyszerűen darabokra szedik. Pontosan ez történt a Szitakötővel is.

— Igaza van. Szétszedik, mint… mint valami elromlott gépet. — Norton elfintorodott. — De egyetlen tönkrement gép sem árasztott még ilyen szagot.

Aztán hirtelen eszébe jutott valami más.

— Egek! És ha velünk akarják folytatni? Ruby, vigyen vissza a partra, amilyen gyorsan csak tud!