Arthur Clarke - Randevú a Rámával

Az első válasz Londonból jött, 15 kilométerre keletre.

— Semmi szokatlant nem látunk, kapitány.

Ugyanilyen távolságra nyugatra, Róma is válaszolt, gyanúsan álmos hangon.

— Itt sem, kapitány. Jaj, egy pillanat…

— Mi történt?

— Az imént tettem le a tollam… eltűnt! Mi az… ó!

— Beszéljen értelmesen!

— Nem fogja elhinni, kapitány. Éppen jegyzeteltem… tudja, szeretek írogatni, nem zavar senkit… a kedvenc golyóstollammal írtam, majdnem kétszáz éves… most meg ott hever a földön vagy öt méterre! Megvan… hála istennek… semmi baja!

— Maga szerint hogy került oda?

— Hát… elszundíthattam egy percre. Nehéz nap volt. Norton felsóhajtott, de megállta megjegyzés nélkül; olyán kevesen voltak, és olyan rövid idejük volt arra, hogy megismerjék ezt a világot. A lelkesedés nem mindig képes legyőzni a kimerültséget, és most azon töprengett, nem vállalnak-e felesleges kockázatot. Talán nem kellett volna az embereket ilyen kis csoportokra osztani, hogy ilyen óriási területet feltárhassanak. De nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy a napok gyorsan múlnak, és mennyi még körülöttük a megoldatlan titok. Egyre biztosabban érezte, hogy valami készül, és el kell hagyniuk a Rámát, még mielőtt napközelbe kerül — közeledik a pillanat, amikor kétségtelenül sor kerül bizonyos pályamódosításra.

— Figyelem! Központ, Róma, London és mindenki! — mondta. — Az éjszaka folyamán félóránként jelentést kérek. Fel kell készülnünk arra, hogy bármely pillanatban látogatókat kaphatunk. Lehet köztük veszélyes is, de mindenképpen elejét kell vennünk bármiféle incidensnek. Az erre vonatkozó utasításokat valamennyien ismerik.

Ez igaz volt: hozzátartozott a kiképzésükhöz. Azt azonban senki sem hitte igazán, hogy az elméletben régóta létező «értelmes idegenekkel való közvetlen találkozás» még az ő életükben bekövetkezik — azt meg még kevésbé, hogy ők maguk élik át.

A kiképzés és a valóság egymástól független dolgok; senki sem tudhatja, hogy az ember ősi önfenntartási ösztöne nem kerekedik-e felül veszélyhelyzetben. És mégis, a Ráma egyetlen teremtményével szemben sem léphetnek fel egyértelmű szándékkal egészen az utolsó percig — és még azon is túl.

Norton parancsnok nem akarta, hogy a történelem úgy emlékezzen rá, mint az első emberre, aki kirobbantotta a bolygóközi háborút.

Néhány óra múlva már több száz pók nyüzsgött mindenütt az alföldön. Teleszkópon át látták, hogy a déli félteke is tele van velük — de úgy látszott, New Yorkba nem mentek be.

Ügyet sem vetettek a felderítőkre, és egy idő múlva a felderítők sem törődtek velük — bár Norton néha még mindig felfedezett valami jellegzetes ragadozó fényt az orvosparancsnok szemében. Tudta, hogy a doktornőnek semmi sem szerezne nagyobb örömet egy szerencsétlenül megsebesült póknál, és nem engedhette, hogy a doktornő a tudomány érdekében megrendezzen egy ilyen kis balesetet.

Most már bizonyosnak látszott, hogy a pókok nem tehetnek intelligensek, testük túl kicsiny volt, semhogy valamilyen agy elférjen benne, és azt is nehéz volt megítélni, hol tárolják a mozgáshoz szükséges energiát. Viselkedésük ennek ellenére furcsán céltudatos és koordinált volt — mintha mindenütt ott lennének, és mégsem mentek ugyanarra a helyre kétszer. Nortonnak gyakran támadt az az érzése, hogy keresnek valamit. Bármi lehetett is az, úgy látszott, nem találták meg.

Egészen az Ellenőrző Központig felmentek, de a három nagy lépcsősort elkerülték. Hogyan sikerült megmászniuk a függőleges részeket, még majdnem nulla gravitáció alatt is, érthetetlen volt; Laura szerint szívópárnákkal.

És ekkor, nagy boldogságára, megkapta hőn áhított példányát. Az Ellenőrző Központ jelentette, hogy egy pók leesett a függőleges falról, és élettelenül, legalábbis tehetetlenül fekszik az első peronon. Laura valószínűleg világrekordot futott az alföldtől odáig.

A peronra érve látta, hogy a kis ütközési sebesség ellenére a lény mindhárom lába eltörött. Szeme még nyitva volt, de semmiféle külső próbára nem reagált. Még egy pár perces emberi hulla is elevenebb, gondolta Laura; mihelyt visszaér az Endeavourre, felboncolja.

A pók olyan törékeny volt, hogy szinte magától esett darabokra. Először a lábakat szedte szét, aztán hozzáfogott a finom páncélhoz, amely, mint valami hámozott narancs, három nagy ív mentén szétnyílt.

Néhány perces hitetlenkedés után — minthogy semmit nem ismert fel vagy nem azonosított — gondosan fényképsorozatot készített. Aztán felvette a szikét.

Hol is kezdje? Legszívesebben becsukta volna a szemét, és találomra belevág, de ez nem lett volna éppen tudományos. A penge ellenállás nélkül hatolt be. A következő pillanatban Ernst orvosparancsnok nőiesnek éppen nem mondható ordítása verte fel az Endeavourt.

Az ingerült McAndrews őrmesternek jó húsz percébe tellett, míg lecsillapította a megriadt majmokat.

— Mint tudják, uraim — mondta a Mars nagykövete —, sok minden történt utolsó ülésünk óta. Számos dolgot kell megvitatnunk és eldöntenünk. Ezért különösen sajnálom, hogy merkurbeli kiváló kollégánk nincs jelen.

Az utolsó kijelentés nem volt egészen pontos. Dr. Bose egyáltalán nem sajnálta, hogy Hermész követe nincs jelen. Sokkal közelebb járt volna az igazsághoz, ha azt mondja, aggódik: Diplomataérzéke azt súgta, valami történik, és noha kitűnő hírforrásai voltak, még csak nem is sejtette, mi lehet az.

A nagykövet levele, amelyben kimentette magát, udvarfás volt, és semmitmondó. Őexcellenciája sajnálkozását fejezte ki amiatt, hogy sürgős és halaszthatatlan elfoglaltsága megakadályozza abban, hogy akár személyesen, akár videón részt vegyen az ülésen. Dr. Bose semmi sürgősebbre nem tudott gondolni, mint magára a Rámára.

— Két tagunknak van közölnivalója. Elsőként Davidson professzornak adom meg a szót.

A bizottság többi tudós tagja izgatottan feszengett. A legtöbbjük úgy vélekedett, hogy a csillagász — jól ismert kozmikus nézetei alapján — nem a legalkalmasabb az Űrtanácsadó Bizottság elnöki tisztének betöltésére. Néha azt a benyomást keltette, hogy véleménye szerint az értelmes élet csak szerencsétlen beavatkozás a csillagok és galaxisok fenséges világegyetemébe, és illetlenség túl sok figyelmet fordítani rá. Ezért aztán nem nyerte meg az exobiológusok, például dr. Perera rokonszenvét, aki történetesen éppen ellenkező véleményt képviselt. Az exobiológusok szerint a Világegyetem egyetlen célja az értelem megteremtése, és hajlamosak voltak arra, hogy gúnyosan nyilatkozzanak a tisztán csillagászati jelenségekről. Egyik kedvenc kifejezésük volt a «csupán holt anyag».

— Nagykövet úr — kezdte a tudós —, elemeztem a Ráma különös viselkedését az elmúlt napokban, és szeretném elmondani, milyen következtetésekre jutottam. Elég meghökkentő dolgokról lesz szó.

Dr. Perera előbb meglepettnek; aztán inkább magabiztosnak látszott. Szívesen fogadott mindent, ami Davidson professzort meghökkentette.

Először is, lássuk csak azt a figyelemreméltó eseménysorozatot, melyet a déli féltekére repülő fiatál hadnagy tapasztalt. Maguk az elektromos kisülések látványosak ugyan, de nem fontosak; könnyen kimutatható, hogy viszonylag kis energiát tartalmaztak. De egybeestek a Ráma forgási sebességének változásával, és… nos, az űrben tanúsított viselkedésének voltozásával is. Ez már valóban hatalmas mennyiségű energiát igényelhetett; a kisülések, melyek csaknem… öö… Pak úr életét fenyegették, csak jelentéktelen melléktermékek voltak — talán csak valami zavar, amit a «Déli-sarkon» lévő vezetők óriási villámai csökkentettek.