Arthur Clarke - Randevú a Rámával

— Nem olyan nagyón sürgős, kapitány, egy óra nem számít. De nem szeretném rádión keresztül. Leküldöm küldönccel.

— De miért, na jó, megbízom az ítéletében. Ki hozza át a légzsilipen?

— Magam megyek. Majd felhívom az Ellenőrző Központból.

— Tehát Laura veszi át a parancsnokságot.

— Legfeljebb egy órára. Utána azonnal visszamegyek a hajóra.

Egy egészségügyi tiszt éppúgy nem kap kiképzést arra, hogy ellássa a hajó parancsnoki tisztét, mint ahogy a parancsnoktól sem várható el, hogy műtétet végezzen. Kényszerhelyzetben előfordult már néhányszor, hogy tisztséget cseréltek — sikerrel —, ám ez nem volt ajánlatos. Nos, egy szabályt már megszegtek ma…

— Úgy kell elhagynia a hajót, hogy ne legyen nyoma. Felébresztette már Laurát?

— Igen. Kapott az alkalmon.

— Szerencsére az orvosok tudnak titkot tartani. Igaz is… elküldte már a visszaigazolást?

— Természetesen, az ön nevében.

— Akkor várom.

Most már akarata ellenére is idegesen latolgatta az elkövetkezőket. «Nem nagyon sürgős — de nem szeretném rádión keresztül…»

Az már biztos, hogy a parancsnok nem fog sokat aludni ezen az éjszakán.

Pieter Rousseau őrmester tudta, miért jelentkezett erre a munkára: több szempontból is gyermekkori álmai megvalósulását jelentette. A teleszkópok már hat-hét éves korában elbűvölték, és ifjúkora nagy részét a különféle alakú és nagyságú lencsék gyűjtésével töltötte. Ezeket kartonhengerekbe helyezve egyre nagyobb műszereket készített, míg végül megismerte a Holdat, a bolygókat, a közelebbi űrállomásokat és a házuk körül 30 kilométeres körzetben a tájat.

Szerencsés helyen, Colorado hegyei között született, ahol a vidék minden irányban kimeríthetetlenül változatos és gyönyörű volt. Teljes biztonságban tölthetett hosszú órákat azzal, hogy felderítse a csúcsokat, míg a gondatlan hegymászók között minden évben akadtak áldozatok. Sok mindent látott, s még többet képzelt el: szeretett azzal játszani, hogy a sziklák túlsó oldalán, ahová teleszkópjával már nem látott el, csodás lények mesevilága terül el. Ezért aztán évekig nem látogatott el azokra a helyekre, melyeket távcsöve közel hozott hozzá, hiszen jól tudta, hogy a valóság nem érhet fel álmaival.

Most, a Ráma tengelyén, ifjúsága legfantasztikusabb álmainál is nagyobb csodákat láthatott. Egy egész világ feküdt kitérítve előtte — kicsi ugyan, de az ember egész élete során sem tud feltárni négyezer négyzetkilométernyi területet, még akkor sem, ha az élettelen, mozdulatlan.

De az élet most végtelen lehetőségeivel megérkezett a Rámára. Ha a biológiai robotok nem élőlények, akkor nagyszerű utánzatok.

Senki sem tudta, kinek jutott először eszébe a «biot» szó — mintha összebeszéltek volna, egyszer csak használni kezdték. A központ előnyös figyelőállásában Pieter volt a fő biot-figyelő, és azt hitte, kezdi megérteni egyes viselkedési mintáikat.

A pókok mozgó szenzorok voltak, a látás — és talán a tapintás — segítségével vizsgálták át a Ráma egész belsejét. Néha több száz is rohangált sebesen, de két napba se tellett, és eltűntek, már alig lehetett egy-egy példányt látni belőlük.

Tömegesen váltották fel őket sokkal figyelemreméltóbb lények, nehéz volt nevet találni rájuk. Voltak nagy, párnázott lábú ablakmosók, melyek mintha a Ráma hat mesterséges napja mentén fényesítették volna az utat. Óriási árnyékuk — éppen a világ átmérője irányába esve — néha egész napfogyatkozásokat idézett elő a túloldalon.

A rák, amely darabokra szedte a Szitakötőt, utcaseprőnek tűnt. Hosszú sorban jöttek ilyen lények az Alfa-táborba, és elvittek minden szemetet, amit az emberék a tábor szélén felhalmoztak; minden egyebet is elvittek volna, ha Norton és Mercer nem áll ott, és nem száll velük szembe. Összeütközésük nyugtalanító volt, de rövid; és ezután, úgy látszott, az utcaseprők megértették, mihez nyúlhatnak, és szabályos időközönként megjelentek, hogy megnézzék, szükség van-e szolgálataikra. A dolog roppant kényelmes volt, magas fokú intelligenciára utalt, akár az utcaseprők, akár az őket irányító értelem részéről.

A szemét megsemmisítése nagyon egyszerűen történt: minden a tengerbe került, ahol feltételezhetően újra felhasználható anyaggá bontották le. A folyamat gyors volt: a Resolution egyetlen éjszaka alatt tűnt el, Ruby Barnes nagy bosszúságára. Norton azzal próbálta vigasztalni, hogy a tutaj remekül betöltötte feladatát — és úgysem engedte volna, hogy akár egyszer is használják még. A cápák valószínűleg nem olyan okosak, mint az utcaseprők.

Egy eddig ismeretlen bolygót felfedező csillagász sem lehetett volna Pieternél boldogabb, amikor új típusú biotot vett észre, és teleszkópján át jó minőségű fényképet készített róla. Sajnos, úgy látszott, minden értékes faj odaát van a «Déli-sarkon», ahol titokzatos tevékenységeket folytattak a Szarvak környékén. Időnként felbukkant egy szívókorongos, százlábúhoz hasonló lény, és magát a Nagy Szarvat vizsgálgatta, míg az alacsonyabb csúcsok körül Pieter egy testes lényt pillantott meg — olyan volt, mintha egy vízilovat és egy bulldózert kereszteztek volná egymással. Még kétnyakú zsiráf is előfordult, mozgó daruként látszott tevékenykedni.

Feltehetően, mint minden űrhajó, a Ráma is próbát, ellenőrzést és javítást igényelt a nagy utazás után. A személyzet már serényen dolgozott — de mikor jönnek elő az utasok?

A biotok osztályozása nem tartozott Pieter fő feladatai közé, az utasítás szerint neki elsősorban a mindig úton levő két-három felderítő csoportot kellett figyelnie, hogy figyelmeztethesse őket, ha bármi közeledik feléjük. Hatóránként váltotta valaki, aki éppen ráért, de előfordult, hogy tizenkét órán át egyfolytában szolgálatban volt. Ezért aztán jobban ismerte a Ráma földrajzát, mint valaha is fogja bárki. Máris olyan ismerős volt számára, mint ifjúságának Colorado-csúcsai.

Amikor Jerry Kirchoff felbukkant az Alfa-légzsilipnél, Pieter azonnal tudta, valami szokatlan történt. Alvásidő alatt soha senki sem járkált, és az Utazás Ideje szerint már éjfél is elmúlt: Aztán eszébe jutott, milyen kevesen vannak, és egy még nyilvánvalóbb szabálytalanság is feltűnt neki.

— Jerry, ki most a hajó megbízott parancsnoka?

— Én — felelte az elsőtiszt, miközben kipattintotta, sisakját. — Ugye, nem gondolja, hogy elhagynám a hidat, Iga megfigyelőállásban vagyok?

Benyúlt ruhája mindenes zsebébe, és egy kis dobozt vett elő, a kis címkén ez állt: «Sűrített narancslé — öt literhez». — Ehhez maga ért, Pieter. A kapitány már várja.

Pieter kezével méregette a konzervdoboz súlyát, majd azt mondta:

— Remélem, elég jól megtöltötte, néha csak az első teraszig érnek le.

— Hát, maga a szakértő.

Ez így is volt. A központ figyelői nagy gyakorlatra tettek szert abban, hogy különféle kis tárgyakat — melyeket ottfelejtettek, vagy hirtelen szükség lett rájuk — leküldjenek. Ezeket nem volt könnyű lejuttatni az alacsony gravitációjú régiókba, és azon túl s közben arra is ügyelni, hogy a Coriolis-effektus ne vigye őket túl messzire a tábortól, miközben nyolc kilométert gurulnak lefelé.

Pieter szorosan bekötötte magát, megfogta a konzervdobozt, és legurította a sziklafalon. Nem az Alfa-tábort célozta meg, eltért tőle majdnem harminc fokkal.