Arthur Clarke - Randevú a Rámával

A Resolution nekilendült, mit sem törődve akkujának élettartamával. Mögöttük a tengeri csillag — jobb nevet nem találtak rá — lassan, egyre rövidülő karokkal visszasüllyedt a tenger mélységeibe.

Az üldözés elmaradt, mégsem nyugodtak meg mindaddig, míg a Resolution ki nem kötött, és ők megkönnyebbülten partra nem léptek. Norton parancsnok visszanézett a titokzatos és immár baljóssá vált vízszalagra, és szilárdan elhatározta, hogy többé nem hajózik rajta senki. Túl sok az ismeretlen, túl sok a veszély…

Visszapillantott New York tornyaira és bástyáira, és még azon is túl, a kontinens sötét sziklájára. Többé nem háborgatja őket a kíváncsi ember.

Nem kísérti többé a Ráma isteneit.

Norton kihirdette, hogy mostantól kezdve mindig legalább három ember tartózkodjék az Alfa-táborban, és egyikük állandóan ébren legyen. Ugyanez vonatkozik valamennyi felfedező csoportra. Potenciálisan veszélyes lények mozognak a Rámában, és noha egyik sem mutatott ellenséges szándékot, egy körültekintő parancsnok sohasem kockáztat.

A nagyobb biztonság kedvéért ezentúl a központban is szolgálatot teljesít egy őrszem, aki hatalmas teleszkópon át figyeli a terepet. Ebből az előnyös helyzetű pontból teljesen át lehetett tekinteni a Ráma belsejét, még a «Déli-sark» is mindössze néhány méternyi távolságban látszott. Állandóan szemmel tartották a felfedező csoportok körüli területet is, remélve, hogy elejét vehetik a további meglepetéseknek. Pompás terv volt — mégis teljes kudarcot vallottak vele.

A nap utolsó étkezése után — mielőtt este 10 órakor nyugovóra tértek volna — Norton, Rodrigo, Calvert és Laura Ernst az esti TV-híradót nézték, melyet rendszeresen közvetítettek számukra a Merkuron lévő Inferno átjátszón keresztül. Különösen Jimmy filmje érdekelte őket — minden nézőt lázba hozott a déli kontinensről és a tengeren át megtett visszaútról készített képanyag. Tudósok, hírmagyarázók és a Ráma-bizottság tagjai mondták el — többnyire-egymásnak ellentmondó — véleményüket. Nem tudtak megegyezni abban, hogy a Jimmy által látott rákszerű lény állat, gép vagy valódi rámai — esetleg valami egészen más.

Éppen azt figyelték — hányingerrel küszködve —, hogyan szedik szét a ragadozók az óriási tengeri csillagot, amikor észrevették, hogy nincsenek egyedül. Hívatlan vendég volt a táborban.

Laura Ernst vette észre először. Hirtelen megdöbbenésében megmerevedett, aztán azt mondta:

— Ne mozduljon, Bill! Óvatosan nézzen jobbra.

Norton elfordította a fejét. Tíz méterre tőlük egy futballlabda nagyságú, gömbszerű test álldogált három vékony lábon. A testen három nagy, kifejezéstelen szem helyezkedett el körben, a lény nyilván teljes, 360 -os látószöggel rendelkezett; a szemek alatt három, ostorszerű kacs nyúlt ki. Nem érte el az embermagasságot, s olyan törékeny volt, hogy nem lehetett igazán veszélyes — ám ez nem mentette gondatlanságukat, hogy engedték észrevétlenül bejutni a táborba. Nortont leginkább egy háromlábú pókra emlékeztette, és azon tűnődött, vajon hogyan oldotta meg azt a problémát, amely a földi lények közül egyre sem jellemző — a három lábon történő helyzetváltoztatást.

— Mit gondol róla, doki? — suttogta, miközben levette a tévériporter hangját.

— A szokásos rámai hármas szimmetria. Nem tudom, mi kárt okozhatna nekünk, bár azok az ostorok lehetnek kellemetlenek is. Még mérgezőek is lehetnek, mint a tömlős állatokéi. Üljenek nyugodtan, és várják meg, mi történik.

A lény — miután percekig nézte őket egykedvűen — egyszer csak megmozdult, és akkor értették meg, miért nem vették észre érkezését. Villámgyorsan és olyan különös forgó mozgással haladt, hogy az ember csak megfeszített figyelemmel tudta követni a mozgását.

Norton megítélése szerint csak nagy sebességű filmfelvevő kísérhette volna nyomon a mozgását, amint a lény a három mozgó láb körül forgatta a testét. Nem volt biztos benne, mégis úgy tűnt néki, hogy néhány «lépésenként» forgásának iránya megváltozik, miközben az ostorok villámként vibráltak a föld felett. Legnagyobb sebessége — bár ezt sem volt könnyű felbecsülni — legalább harminc kilométer volt óránként.

Gyorsan körbejárta a tábort, és megvizsgált minden berendezést: finoman megérintette a rögtönzött fekvőhelyeket, székeket és asztalokat, a rádióberendezést, az élelmiszeres dobozokat, az elektromos felszerelést, a fényképezőgépeket, víztartályokat, szerszámokat — úgy látszott, semmit sem hagy ki, kivéve a négy szemlélőt. Világos volt, hogy megfelelően értelmes ahhoz, hogy különbséget tudjon tenni az ember és élettelen javai között; mozdulatai határozottan azt, a benyomást keltették, hogy egy rendkívül módszeres kíváncsisággal rendelkező lénnyel van dolguk.

— Bárcsak megvizsgálhatnám! — kiáltotta csalódottan Laura, amint a lény folytatta gyors piruettjeit. — Megpróbáljuk megfogni?

— Hogyan? — tette fel Calvert a jogos kérdést.

— Tudja… a primitív vadászok úgy fogják el a gyorsan mozgó állatokat, hogy egy kötél végére néhány súlyt tesznek. Még csak kárt sem tesznek bennük.

— Ezt kétlem — mondta Norton. — De még ha sikerülne is, nem szabad megkockáztatnunk. Nem tudjuk, mennyire intelligens ez a lény — egy efféle trükk könnyen eltörheti a lábát. Akkor aztán nagy bajba kerülnénk — a dáma, a Föld, és mindenki más bennünket okolna érte.

— De nekem kell egy példány!

— Meg kell elégednie Jimmy virágjával, hacsak egy ilyen lény nem működik magával együtt. Erőszak kizárva. Hogy tetszene az, ha valami leszállna a Földön, és így döntene, maga ragyogó példány lenne a-felboncolásra?

— Nem akarom felboncolni — felelte Laura cseppet sem meggyőzően —, csak meg akarom vizsgálni.

— Nos, azok az idegen látogatók is éppen így gondolnák, de maga nagyon kellemetlen perceket élne át mindaddig, míg ezt el is hinné. Nem tehetünk egyetlen olyan lépést sem, ami fenyegetőnek tűnhet.

Természetesen a hajó Rendtartásából idézett, és Laura nagyon jól tudta ezt. A tudománynak háttérbe kellett szorulnia az űrdiplomácia mellett.

Tulajdonképpen nem is volt szükség ilyen magasröptű beszélgetésre; egyszerűen a jó modorról volt szó. Itt mindnyájan látogatók voltak, és semmiféle engedélyt nem kértek a belépésre…

Úgy látszott, a lény befejezte vizsgálódását. Utoljára még gyorsan körbejárta a tábort, aztán ügyesen elhúzott a lépcső felé.

— Vajon hogy megy fel a lépcsőn? — mormolta Laura. Hamarosan választ kapott a kérdésére. A pók, tudomást sem véve róluk, elindult a korláton, anélkül hogy lelassult volna.

— Ellenőrző Központ — szólt fel Norton —, látogatót kapnak. Figyeljék az Alfa-lépcső hatodik szekcióját. És, hogy el ne felejtsem, köszönöm, hogy így vigyáznak ránk.

Eltartott egy percig is, míg megértették a gúnyt — aztán bocsánatkérő mosoly jelent meg a központ megfigyelője arcán.

— Hát… csak most látok valamit, kapitány, most, hogy mondja. De mi az?

— Találgasson maga is — felelte Norton, és megnyomta az Általános Riasztás gombját. — Alfa-tábor hívja valamennyi állomást. Épp most járt nálunk egy háromlábú, pókhoz hasonló lény, vékony lábú, mintegy két méter magas, gömb alakú teste van, és közkörös mozgással halad, mégpedig igen gyorsan. Ártalmatlannak, de kíváncsinak látszik. Lehet, hogy megközelíti önöket, még mielőtt észreveszik. Kérem, figyeljenek!