Arthur Clarke - Randevú a Rámával

Jimmy a gyors tettek embere lévén nem sokat töprengett. Miközben nagy üggyel-bajjal vonszolta magát egyre beljebb a rudak közti szűk réseken, nem pazarolt időt olyan kérdésre, hogy vajon miért vállalkozik erre a mutatványra. Soha életében nem érdekelték a virágok, s most mégis ereje végső megfeszítésével próbál letépni egyet.

Nem vitás, hogy ez a példány egyedülálló, és tudományos értéke óriási. De valójában csak azért kellett neki, mert ez jelentette utolsó kapcsolatát az élővilággal és a bolygóval, ahol született.

De amikor már elérhette volna a virágot, hirtelen kétségei támadtak. Talán ez az egyetlen virág az egész Rámában… szabad-e letépnie?

Ha mentséget keres, azzal vigasztalhatta volna magát, hogy maguk a rámaiak sem számítottak rá. Nyilvánvaló, hogy véletlen: vagy túl későn, vagy túl korán jött. De Jimmy nem keresett mentséget, habozása is csak egyetlen pillanatig tartott. Kinyújtotta a kezét, megfogta a szárat, és erőteljesen megrántotta.

A virág elég könnyen letört. Letépett még két levelet is, és lassan elindult visszafelé a rácsok közöl. Most, hogy már csak egy szabad keze volt, rendkívül lassan, fájdalmasan haladt, és hamarosan meg is kellett állnia, hogy kifújhassa magát. Ekkor vette észre, hogy a tollszerű levelek becsukódnak, és a fej nélkül maradt szár lassú mozgásba kezd. Rémülettel vegyes bűvölettel figyelte, amint az egész növény határozottan bújik vissza a földbe, mint amikor egy halálosan megsebzett kígyó visszamászik az odújába.

«Megöltem valami gyönyörűt» — mondta Jimmy magában. De hiszen a Ráma is megölte őt. Csak azt vette el, amihez joga volt.

Norton parancsnok eddig még egyetlen embert sem vesztett el, és most sem akart. Még Jimmy indulása előtt töprengett azon, hogyan menthetnék meg baleset esetén. A probléma azonban olyan nehéznek bizonyult, hogy megoldást nem talált rá. Csupán annyit ért el, hogy rájött, el kell vetnie minden kézenfekvő megoldást.

Hogyan lehet felmászni fél kilométer magas sziklafalon még alacsony gravitáció mellett is? Megfelelő felszereléssel és gyakorlattal — elég könnyen. De az Endeavour fedélzetén nem voltak falkapocskilövő fegyverek, és senki sem tudta elképzelni; más módon hogyan verhetnének be pár száz szöget a tükörsima felületbe.

Futólag mérlegelt néhány különösebb elképzelést, némelyik kifejezetten őrült volt. Talán egy szívólappancsos majom fel tudna mászni. De még ha ez lenne is a megoldás, mennyi időbe telne, míg elkészítik a felszerelést, kipróbálják — aztán kiképeznek egy majmot a használatára? Azt egy percig sem hitte, hogy az ember rendelkezik a szükséges fizikai erővel.

Sorra vette a fejlettebb technikai eszközöket is. Az EVA meghajtóegységek csábítóak voltak, de — minthogy nulla gravitációra tervezték őket — lökőerejük túl kicsi volt. Még a Ráma szerény gravitációján sem tudtak volna egy embernyi súlyt felemelni.

Vajon egy EVA gép automatikus vezérléscél fel tudna-e vinni csupán egy mentőkötelet? Elképzelését próbaképpen elmondta Myron őrmesternek, aki nyomban dühösen elutasította. Súlyos stabilitási gondok merülnek fel, mutatott rá a mérnök, amelyeket ugyan meg lehet oldani, de sokkal hosszabb idő alatt, mint amennyi a rendelkezésükre áll.

És mi a helyzet a léghajókkal? Lenne rá némi esélyük, ha tudnának tervezni egy burkot és megfelelő hőforrást. Ez volt az egyetlen elképzelés, melyet Norton nem vetett el, amikor az ügy már nem puszta elméleti kérdés, hanem élet-halál kérdése lett, s amely valamennyi lakott világ fő hírei közé került.

Mialatt Jimmy a tenger széle mentén gyalogolt, a naprendszer fantasztáinak a fele próbálta megmenteni őt. A Tengerészeti Főhadiszálláson minden javaslatot meghánytak-vetettek, s körülbelül minden ezrediket továbbították az Endeavournek. Dr. Carlisle Perera kétszer is jelentkezett egyszer az Űrkutató saját vonalán, egyszer a Bolygóbizottság Rámához kapcsolt fonó drótján. A tudós legalább öt percig gondolkodott, és elhasznált egy millimásodpercnyi kompjúteridőt.

Norton parancsnok először azt hitte, ízléstelen tréfáról van szó. Aztán meglátta a feladó nevét meg a továbbított számításokat, és gyorsan váltott.

Átnyújtotta az üzenetet Karl Mercernek.

— Mi a véleménye erről? — kérdezte olyan mellékesen, ahogy csak tudta.

Karl gyorsan átfutotta, aztán azt mondta:

— Ó, de ostoba vagyok! Hát persze hogy igaza van! — Biztos benne?

— A vihart is megmondta, nem? Erre mi is gondolhattunk volna… rettenetesen butának érzem magam.

— Nincs egyedül. Most már csak az a kérdés, hogyan mondjuk el Jimmynek?

— Talán nem is kellene… legalábbis az utolsó pillanatig nem. Az ő helyében nekem is így lenne a legjobb. Csak annyit mondjon neki, hogy megyünk.

Bár a Szalag-tengert teljes szélességében látta, és tudta, honnan jön a Resolution, Jimmy mégsem vette észre a kis hajót mindaddig, míg az el nem hagyta New Yorkot. Szinte hihetetlen volt, hogy hat ember elfér benne — no meg a felszerelés, melyet az ő megmentése érdekében hoznak.

Amikor a hajó már csak egy kilométerre volt, Jimmy felismerte Norton parancsnokot, és integetni kezdett. Valamivel később a kapitány is meglátta őt, és visszaintett.

— Örülök, Jimmy, hogy jó állapotban van — szólt rádión. Megígértem, hogy nem hagyjuk magára. Most már elhiszi? Nem egészen, gondolta Jimmy. Mindmostanáig egyre csak az járt a fejében, vajon nem puszta kedvességből mondták, nehogy összeroppanjon. De a parancsnok nem kelt volna át a tengeren csak azért, hogy búcsút vegyen tőle — valamit nyilván kitalált.

— Elhiszem, kapitány — mondta —, mihelyt ott leszek lent, a hajón. Most már elárulja, hogyan jutok le oda?

A Resolution a sziklától száz méterre lelassult. Amennyire Jimmy meg tudta ítélni, semmiféle szokatlan felszerelés nem volt rajta — bár valójában nem tudta, mit kellene látnia.

— Ne haragudjon, Jimmy… nem akartuk, hogy fölöslegesen nyugtalankodjon.

Ez aztán aggasztóan hangzott — mi az ördögöt akar ez jelenteni?

A Resolution ötven méterre a parttól és ötszáz méter mélységben megállt; Jimmy szinte madártávlatból látta a parancsnokot, amint belebeszél a mikrofonjába.

— Erről van szó, Jimmy. Tökéletes biztonságban lesz, de az idegeire szükség van. Tudjuk, hogy ebben nem szűkölködik. Le kell ugrania!

— Ötszáz méterről!

— Igen, de csak fél gravitáción.

— Persze… lezuhant már valaha 250 méterről a Földön? — Ha felesel, megvonom a következő eltávozását. Magától is kitalálhatta volna… csak a végsebesség számít. Ebben az atmoszférában 90 km óránkénti sebességnél nagyobbat úgysem tud elérni — akár 200, akár 2000 méterről esik le. A 90 kicsit kényelmetlen, de lefaraghatunk belőle egy kicsit. Ezt kell megpróbálnia, tehát jól figyeljen…

— Figyelek — felelte Jimmy. — Remélem, érdemes lesz. Többé nem szakította félbe a-parancsnokot, és nem tett megjegyzést, amikor Norton befejezte. Igen, ennek van értelme, és olyan egyszerű, hogy csak lángész jöhetett rá. És persze, olyasvalaki, akinek magának nem kell megcsinálnia…

Jimmy soha nem próbálkozott toronyugrással vagy késleltetett ejtőernyős ugrással, ami lélektanilag megalapozhatta volna ezt az ugrást. Mondhatják valakinek, hogy tökéletesen veszélytelenül átmehet egy pallón a szakadék felett, és ezt még a számítások is igazolhatják — lehet, hogy mégsem tudja megtenni. Jimmy értette már, miért tért ki a kapitány a mentés tervének részletezése elől. Nem akart időt adni neki a tépelődésre, kifogások keresésére.