Arthur Clarke - Randevú a Rámával

Csupán a Ráma tengelyével egy vonalban, közvetlenül előttük volt megszokott a látvány. Csak ebben az irányban nem ellenkezett a logikával. Itt — mindössze néhány kilométeren — a Ráma síknak tűnt, és az is volt… És ott bent, túl torz árnyékaikon, ahová a fény már nem ért el, feküdt a sziget, mint a Szalag-tenger ura.

— Ellenőrző Központ — szólt fel rádióján keresztül dr. Ernst —, kérem, irányítsa a fényt New Yorkra?

Az ovális fényfolt lassan kimozdult a tengerre, s hirtelen rájuk borult a Ráma éjszakája. A lábuk előtt levő láthatatlanná vált meredek part tudatában ösztönösen hátrébb léptek. Ekkor, mint valami fantasztikus színpadi átváltozás, eléjük ugrottak New York tornyai.

A hajdani Manhattanhez való hasonlatosság csak mesterkélt volt; a Föld múltjának eme csillagok közt született párja egyéni vonásokkal rendelkezett. Minél figyelmesebben nézte dr. Ernst, egyre inkább arra a meggyőződésre jutott, hogy ez aligha lehet város.

Az igazi New York, mint minden emberi település, sohasem készült el teljesen, még kevésbé tervezték meg előre. Ez a «város» azonban tökéletesen szimmetrikus és rendezett volt, bár olyan bonyolult, hogy belekáprázott az agy. Irányító értelem képzelte el és tervezte meg — aztán felépítették, mint valami gépet. Bővítésre vagy változtatásra többé már nem volt lehetőség.

A fénysugár lassan végigpásztázta a távoli tornyokat, kupolákat, egymáshoz illeszkedő gömböket és kusza csöveket. A fény időnként vakítóan verődött vissza egy-egy sima felületről. Ez először alaposan meghökkentette őket: pontosan olyan volt, mintha a furcsa szigetről valaki jeleket küldene nekik…

De semmi olyat nem láttak, melyet a fentről, középről készített fotók részletesebben ne mutattak volna már meg. Pár perc múlva kérték, hogy a fényt ismét irányítsák rájuk, majd a szikla szélét követve elindultak kelet felé. Úgy gondolták, lennie kell valahol lépcsősornak vagy lejáratnak, mely levezet a tengerhez. Egyikük, aki szenvedélyes tengerész volt, érdekes feltétele2ést vetett fel:

— Ahol tenger van — jelentette ki Ruby Barnes őrmester —, dokkoknak, kikötőknek és hajóknak is lenniük kell. Egy civilizációról mindent megtudhatunk, ha tanulmányozzuk a hajóépítésüket.

Társai ugyan ezt nem tartották igazán fontos szempontnak, mégis felvillanyozódtak.

Dr. Ernst már-már feladta a reményt, és éppen javasolni akarta, hogy ereszkedjenek le kötélen, amikor Rodrigo hadnagy észrevette a keskeny lépcsőt. Nehezen fedezték fel a szikla pereme alatti homályban, korlátja nem volt, és semmivel nem hívta fel magára a figyelmet. Mintha sehová sem vezetne, meredeken haladt le az 50 méteres függőleges falon, majd eltűnt a tenger felszíne alatt. Sisaklámpáikkal megvilágították a lépcsőt, nem láttak semmilyen veszélyt, és dr. Ernst engedélyt kapott Norton parancsnoktól a leereszkedésre. Egy perc múlva már figyelmesen vizsgálgatta a tenger felszínét.

Lába csaknem súrlódás nélkül csúszkált előre-hátra. Az anyag pontosan olyan volt, mint a jég. Az is volt. Amikor ráütött egy kalapáccsal, az ütési pont körül az ismerős repedések rajzolata keletkezett nyomban, és annyi darabot gyűjthetett össze, amennyit csak akart. Mire a gyűjtőedényt a fény felé tartotta, már meg is olvadt néhány jégdarabka; a doktornő óvatosan megszagolta az enyhén zavaros víznek tűnő folyadékot.

— Nem veszélyes ez? — kérdezte Rodrigo kissé aggódva.

— Higgye el, Boris — felelte a nő —, ha olyan kórokozók fordulnak itt elő, amelyeket a detektorom nem észlel, már egy hete fertőzöttek vagyunk.

De Borisnak volt valami igaza. A vizsgálatok ellenére fennállt a kockázata annak, hogy ez az anyag mérgező, vagy ismeretlen kórokozókat hordoz. Rendes körülmények között dr. Ernst a legkisebb kockázatot sem vállalta volna, most azonban sürgette az idő, és nagyon sok függött attól, hogy mit tesz. Ha döntése azzal járna, hogy az Endeavour karanténné válik, még az is megérné azt az óriási tudást, amit most megszerezhet.

— Víz, bár nem szívesen innék belőle. Bűzlik, mint valami megromlott algatelep. Alig várom, hogy elvihessem a laborba.

— Tud járni a jégen?

— Igen: kemény, mint a kő.

— Akkor elmehetünk New Yorkba.

— Gondolja, Pieter? Próbált már négy kilométert gyalogolni jégen?

— Aha, értem, mire gondol. Képzelje csak el, mit szólna az ellátmány, ha korcsolyákat kérnénk. Még ha lenne is a hajón, nem sokan tudnák használni.

— Más baj is van — szólt közbe Boris Rodrigo. — Észrevették, hogy a hőmérséklet már fagypont fölött van? Nemsokára megolvad a jég. Hány űrhajós képes négy kilométert úszni? Főleg itt…

Dr. Ernst felment a sziklára a többiekhez, és didalmasan feltartotta az üveget.

— Hosszú utat tettünk meg néhány köbcenti piszkos vízért, de lehet, hogy ebből többet tudunk meg a Rámáról, mint bármiből, amit eddig láttunk. Indulhatunk haza.

A központ távoli fényei felé fordulva könnyed, szökdécselő léptekkel elindultak — a kis gravitáció mellett ez bizonyult a legkényelmesebb járásnak. Vissza-visszapillantottak, a befagyott tenger közepén levő sziget megfejtetlen talánya vonzotta őket.

Hirtelen dr. Ernst úgy érezte, mintha egészen enyhe szellő érintené az arcát.

Minthogy nem érezte többet, hamarosan el is felejtette.

— Ön tudhatja igazán, dr. Perem — mondta Bose nagykövet szelíd rezignációval a hangjában —, milyen kevesen értünk a matematikai meteorológiához úgy, mint ön. Kérem, bocsássa meg tudatlanságunkat.

— Örömmel — mondta az exobiológus minden zavar nélkül. — A legjobb, ha elmagyarázom, mi fog történni hamarosan a Ráma belsejében.

Amint a Nap melege eléri a belső részt, a hőmérséklet emelkedni kezd. Legutóbbi értesüléseim szerint már fagypont fölött van. A Szalag-tenger rövidesen olvadni kezd, és a földi vizekkel ellentétben alulról felfelé indul meg a folyamat. Ez is furcsa jelenségekkel járhat együtt, de engem sokkal inkább foglalkoztat a légkör.

Melegedéskor a Ráma levegője kiterjed, és felfelé, a középső tengely irányába igyekszik. És itt a baj. A talaj szintjén a látszólag mozdulatlan levegő óránként nyolcszáz kilométeres sebességgel forog — a Ráma forgási sebességének megfelelően. Amikor a levegő emelkedik, megpróbálja lassítani ezt a sebességet, de persze, nem tudja. Számításaim szerint 2-300 kilométer/óra sebességű szelek és örvények keletkeznek majd.

Történetesen a Földön is előfordul hasonló jelenség. Az Egyenlítő fölötti meleg levegő 1600 km/óra sebességgel forog a Földdel együtt — és amikor felemelkedik, és elmozdul északi illetve déli irányba, ugyanígy viselkedik.

— Persze, a passzát szelek! Emlékszem a földrajzórákról! — Pontosan, Sir Robert. A Rámában passzát szelek keletkeznek, méghozzá vadak. Valószínűleg az egész csak néhány óráig tart, aztán újra kialakul valamiféle egyensúly. De addig is, azt ajánlom, Norton parancsnok, amilyen gyorsan csak lehet, hagyja el a Rámát. Ezt az üzenetet javaslom, azonnal küldjük el!

Kis képzelőerővel Norton parancsnok a Földön is érezhette magát, Ázsia vagy Amerika valamelyik távoli hegyláncának lábánál felütött éjszakai pihenőtáborban. Ugyanezek a matracok, összecsukható székek és asztalok, hordozható villanytelep, lámpák, villannyal működő vécék és egyéb, tudományos berendezések ott sem mentek különlegességszámba különösen, mert a férfiak és nők itt életmentő felszerelések nélkül dolgoztak.