Arthur Clarke - Randevú a Rámával

«Joe ugratja Borist? — kérdezte Norton magában. — Kíváncsi vagyok, hogyan reagál.»

Boris Rodrigo talány volt minden társa számára. A csendes, méltóságteljes kommunikációs tiszt — noha népszerű volt a legénység körében — sohasem vett igazán részt a közös tevékenységekben, és mindig kicsit különálló maradt mintha más zenére menetelt volna.

A dolog nyitja abban rejlett, hogy Boris a Kozmonauta Krisztus Ötödik Egyházának odaadó híve volt. Norton sohasem tudta kideríteni, mi történt a másik néggyel, és hasonlóképpen fogalma sem volt az egyház szertartásairól és formaságairól. De a vallás legfőbb tana közismert volt: hitük szerint Krisztus az űrből látogatott a Földre — ennek a feltevésnek az alapján építették fel a teljes teológiát.

Nem meglepő talán, hogy a hívek közül nagyon sokan dolgoztak valamilyen minőségben az űrben. Egytől egyig tehetséges, lelkiismeretes és nagyon megbízható emberek voltak. Mindenki becsülte, mi több, szerette őket, különösen, mert nem próbáltak megtéríteni másokat. De volt bennük valami különös, nem e világi vonás; Norton sohasem tudta megérteni, hogyan képes egy tudományosan és technikailag ilyen magas fokon képzett ember olyan dolgokban hinni, amelyeket a Krisztus-hivők állítólag megdönthetetlen tényeknek tartanak.

Miközben várta, mit felel Rodrigo hadnagy Joe minden bizonnyal célzatos kérdésére, Norton parancsnok hirtelen felismerte saját, rejtett indítékát. Azért választotta Borist, mert jó fizikumú, technikailag képzett és tökéletesen megbízható embernek tartotta. Ugyanakkor választásában nem játszott-e közre valami gonosz kíváncsiság is, természetesen félig öntudatlanul? Milyen reakciót vált ki egy ilyen mélyen vallásos emberben a Ráma titokzatos valósága? Mi történik akkor, ha rábukkannak valamire, ami megcáfolja vagy éppen megerősíti azt, amiben hisz?

De Boris Rodrigo nem tagadta meg önmagát, szokott óvatos módján válaszolt:

— Valóban oxigénlélegzők lehettek, és minden bizonnyal ember formájúak. De várjunk még. Kis szerencsével megtudhatjuk. Talán találunk képeket; szobrokat, esetleg holttesteket azokban a városokban. Ha városok egyáltalán.

— És a legközelebbi csak nyolc kilométerre van — mondta Joe Calvert reménykedve.

Persze, gondolta a parancsnok, de vissza is nyolc kilométer, aztán még meg kell mászni azt az óriási lépcsősort. Vállalhatják-e a kockázatot?

Villámlátogatást terveztek a «városba», melyet Párizsnak neveztek el, és a döntés ideje elérkezett. Vizük és élelmük bőségesen fedezett egy 24 órás tartózkodást. A hátvéd fentről végig látja őket, és ezen a sima, enyhén ívelő fémsíkon a baleset valószínűtlennek látszott. Egyetlen dologtól lehet tartani: a kimerüléstől. Ha elérnek Párizsba, s ez könnyen előfordulhat, mit tudnak ott csinálni azon kívül, hogy készítenek néhány fotót, s mielőtt visszatérnének, összeszednek néhány apró tárgyat?

De olyan kevés az idejük, hiszen a Ráma az Endeavour számára roppant veszélyes pályán, a Nap felé rohan, hogy még egy ilyen rövid «betörés» is megéri.

Mindenesetre a döntés nem teljesen az ő feladata. Fenn a hajón Dr. Ernst figyeli a testére erősített bio-telemetrikus szenzorok adatait. Ha ő nem járul hozzá, akkor a dolog el van döntve.

— Laura, mi a véleménye?

— Harminc perc pihenő és ötszáz kalória felvétele után indulhatnak.

— Kösz, doki — harsant fel nyomban Joe Calvert hangja —, most már boldogan halok meg! Párizst szerettem volna látni egész életemben. Montmartre, jövünk!

A véget nem érő lépcsők után szinte üdülésnek hatott, hogy újra vízszintes felszínen járnak. Közvetlenül előttük a föld valóban teljesen sík volt, a görbületet éppen csak érzékelték, ha a megvilágított területen jobbra vagy balra néztek. Akár egy széles, enyhén mélyülő völgyben is járhattak volna, szinte el sem hitték, hogy valójában hatalmas henger belsejében másznak, és a fény oázisán túl a föld felemelkedik, hogy találkozzék — helyesebben eggyé váljék — az éggel.

Bár mindnyájan magabiztosak s kellőképpen izgatottak voltak, egy idő után kezdett súlyosan rájuk nehezedni a Ráma szinte kézzel tapintható csendje. Minden lépésüket, minden szavukat elnyelte a rendíthetetlen semmi; alig jutottak túl az első fél kilométeren, Calvert hadnagy nem bírta tovább.

Jelentéktelen képességei közé tartozott egy mostanában ritka — sokak szerint ugyan még nem eléggé ritka — adottság: tudott fütyülni. Ha kellett, ha nem; képes volt elfütyülni az utóbbi kétszáz év filmdalait. Rendszerint a hét törpe dalával kezdte: «Hej-hó, hej-hó», aztán rájött, hogy Disney menetelő törpéinek dalából nem bírja a mély hangokat, s akkor gyorsan átváltott a «Híd a Kwai folyón»-ra. Többé-kevésbé időrendben ment át vagy fél tucaté történeten, míg elért a csúcspontra, Sid Krassman híres, huszadik század végi Napóleonjához.

Próbálkozása ezúttal nem járt sikerrel: a Rámához inkább Bach, Beethoven, Sibelius vagy Tuan Sun nagyszerűsége illett, nem pedig holmi kis népszerű, szórakoztató számok. Norton már-már oda is szólt Joe-nak, hogy tartogassa tüdejének erejét az elkövetkezendő nagyobb erőkifejtésekre, amikor a fiatal tiszt maga is ráébredt, hogy melléfogott. Ezután — leszámítva egy-két beszélgetést a hajóval — csendben mentek. Ezt a fordulót a Ráma nyerte.

Az első úton Norton egyetlen kitérőt tervezett. Párizs éppen előttük volt, félúton a lépcsősor alja és a Szalag-tenger között, és útvonaluktól mindössze egy kilométerrel jobbra volt valami nagyon feltűnő és titokzatos dolog, amit Egyenes Völgynek neveztek el. Egy negyven méter mély és száz méter széles vágat vagy árok, szelíden lejtő partokkal: talán öntözőrendszer vagy csatorna. Akárcsak magának a lépcsőnek, ennek is két hasonmása volt, s együttesen pontosan harmadolták a Ráma görbületét.

A három völgy majdnem tíz kilométeres hosszúságban haladt, s hirtelen megszakadt, még mielőtt a tengerhez ért volna. Ez eléggé különöl, ha víz vezetésére szánták őket. A tenger túlsó oldalán az egész megismétlődött, három másik, tíz kilométer hosszúságú árok haladt a délsarki övezet felé.

Tizenöt perces kényelmes séta után elérték az Egyenes Völgy végét, és egy darabig töprengve bámultak le a mélybe. A tökéletesen sima partfalak 60 fokos szögben lejtettek, nem volt sem lépcső, sem egyéb támasz a láb számára. Az alján fehéres színű, sima anyagot láttak, amely nagyon emlékeztetett a jégre. Egy kis minta belőle sok kérdést megoldana; Norton úgy döntött, hogy megszerzi.

Calvert és Rodrigo, valamint egy biztonsági kötél segítségével óvatosan lemászott a meredek lejtőn. Amikor leért, arra számított, hogy a jégszerű anyag természetszerűen síkos lesz, de tévedett. Túl nagy volt a súrlódás: szilárdan állt a lábán. Az anyag valamiféle üveg vagy áttetsző kristály lehetett, ujjai hideg, kemény és merev tapintásúnak érzékelték. Hátat fordított a reflektornak, kezével elárnyékolta a szemét, s megpróbált átnézni a kristályos mélységen, mintha egy befagyott tó jegén át a tófenéket vizsgálná. De nem látott semmit, még akkor sem, amikor sisaklámpája fényét ráirányította. Az anyag áttetsző, de nem átlátszó volt. A befagyott folyadék olvadáspontja jóval a vízé felett lehetett.

Geológiai felszerelésében levő kalapácsával gyengéden megütögette, mire a szerszám egyhangú, tompa kongással pattant vissza. Erősebb ütései sem jártak eredménnyel, s csak egy dolog tartotta vissza attól, hogy teljes erejéből ütni kezdje. Úgy látszik, nem tudja eltörni ezt az anyagot, de mi lesz, ha mégis sikerül? Úgy viselkedne, mint valami vandál, aki bezúz egy hatalmas ablaktáblát. Adódik még jobb alkalom is, most legalább értékes információt kapott. Egyre kevésbé hitt abban, hogy ez csatorna; mindössze egy különös árok, mely — anélkül hogy elvezetett volna valahová — hirtelen indult el, és hirtelen ért is véget. És ha egykor folyadék volt benne, hol vannak a foltok, a kiszáradt üledékmaradványok, melyekre hasonló esetekben számítani lehet? Itt minden olyan tisztán ragyog, mintha építői csak tegnap hagyták volna el.