Arthur Clarke - Randevú a Rámával

— Nevetséges — tiltakozott Myron őrmester. — Elképzelhetetlen, hogy a rámaiak így használták.

— Kétlem, hogy valaha is használták ezt a lépcsőt — nyilván csak rendkívüli helyzetre való. Bizonyára volt valamilyen mechanikus eszközük, amely segítségével feljuthattak ide. Talán függővasút. Ebben az esetben érthetők azok a rések is, amelyek ott fenn, a középső részből indulnak ki.

— Azokat én mindig csatornáknak képzeltem, de talán kettős rendeltetésűek. Vajon esett-e itt eső?

— Valószínűleg — mondta Mercer. — Joe-nak viszont igaza van, pokolba az illemmel. Induljunk.

A korlát — feltehetően valami kézféléhez készült — egy méter magas, ritkás oszlopokra helyezett sima, lapos fémrúd volt. Mercer parancsnok lovaglóölésben ráült, és kezével óvatosan fékezve, csúszni kezdett lefelé.

Megfontoltan, sebességét lassan növelve szállt lefelé a sötétségbe a kis sisaklámpa fénykörével. Ötvenméternyi út után hívta a többieket is.

Titokban valamennyien korláton csúszkáló gyereknek érezték magukat. Nem egészen két perc alatt két kilométert tettek meg biztonságban és kényelmesen. Ha az iramot túl gyorsnak érezték, a korlátot szorítva fékezték le magukat.

— Remélem, jól szórakoztak — mondta Norton parancsnok, amikor megérkeztek a második teraszra. — A visszaút, felfelé, már nem lesz ilyen könnyű.

— Éppen ezt akarom kipróbálni — felelte Mercer, aki próbaként tett pár lépést visszafelé. — Itt már egytized gé van, a különbség valóban érezhető.

Odament, pontosabban odasiklott a terasz széléhez, és sisaklámpájával levilágított a lépcsősor következő részire. Ameddig a fény be tudta világítani, ez a lépcső is szakasztott olyan volt, mint az előző, noha a fényképek gondos vizsgálata azt mutatta, hogy a növekvő gravitációnak megfelelően csökken az egyes fokok közötti távolság. A lépcsőt úgy tervezték, hogy a járás hosszú íve minden pontján nagyjából egyforma erőt igényeljen.

Mercer felnézett a Ráma csúcsának középpontjára, mely immár csaknem két kilométernyi távolságra volt a feje felett. A kis fénykörben látható apró, sötét figurák iszonyúan távolinak tűntek. Most először örült annak, hogy nem láthatja az óriási lépcsősort teljes hosszában. Jó idegei és szegényes fantáziája ellenére maga sem tudta, hogyan viselné el, ha látná önmagát, amint apró rovarként mászik egy függőleges csészealj felületén, mely több mint 16 kilométer magas, és a felső pereme belóg a feje fölé. Mostanáig bosszantotta a sötétség, most szinte örült neki.

— A hőmérséklet nem változott — jelentette Norton parancsnoknak —, még mindig éppen fagypont alatti. A légnyomás azonban, számításainknak megfelelően, emelkedik, közel 300 millibár. Még ilyen alacsony oxigéntartalommal is belélegezhető, lejjebb már nem lesz semmi probléma. Ez nagymértékben leegyszerűsíti a feltárás munkáját. Óriási dolog, az első hely, ahol gázálarc nélkül járhatunk! Szippantok is egyet most mindjárt.

Odafent Norton parancsnok feszengeni kezdett. De ha valaki, akkor Mercer igazán tudja, mit csinál. Valószínűleg már mindent kipróbált ahhoz, hogy megnyugtassa magát.

Mercer kiegyenlítette a nyomást, kikapcsolta, majd kipattintotta sisakjának csatját. Először óvatosan, majd mélyebben beszívta a levegőt.

A Ráma halott, állott levegője mintha egy olyan sírkamra levegője lenne, ahol évekkel ezelőtt megszűnt a fizikai bomlás folyamata. Még Mercer kifinomult szaglása — mely segítségével hosszú ideje végezte különféle életmentő berendezések kipróbálását — sem fedezett fel semmiféle szagot. Mindössze enyhe fémes jellege volt, és ekkor hirtelen eszébe jutott, hogy az első, Holdra szálló ember enyhe lőporszagot érzett, amikor a holdkomp ismét nyomás alá került. Mercer úgy képzelte, hogy az Eagle holdporral szennyezett kabinja olyan szagú lehetett, mint a Ráma.

Újra becsatolta a sisakját, és tüdejéből kifújta az idegen levegőt. Ez édeskevés az életben maradáshoz: itt még a Mount Everest csúcsához szokott hegymászók is rövid idő alatt elpusztulnának. De néhány kilométerrel lejjebb már más lesz a helyzet.

Mi tennivalója van itt még? Nem jutott eszébe semmi, csak élvezte az enyhe, szokatlan gravitációt. Hozzászokni ugyan nem volt értelme, mivel hamarosan vissza kell térniük a henger tetejének súlytalanságába.

— Indulunk vissza, kapitány — jelentette. — Fölösleges továbbmennünk, amíg nem készülünk fel arra, hogy az egészet bejárjuk:

— Rendben van. Mérjük az időt, de nem kell sietnünk.

Két-három lépcsőfokot átugorva szökdécseltek fölfelé, s Mercer magában igazat adott Calvertnek: ezek a lépcsők fölfelé járásra készültek, nem arra, hogy lemenjenek rajtuk. Ha nem nézett se hátra, se előre, a meredek emelkedő szédítő ívére, a felkapaszkodás tulajdonképpen kellemes volt. De mintegy kétszáz lépés után nyilallást érzett a vádlijában, ezért elhatározta, hogy ezentúl lassabban megy. A többiek követték a példáját: amikor gyors pillantást kockáztatott meg hátrafelé, látta, hogy a másik kettő meglehetősen lemaradt.

Az út fölfelé teljesen eseménytelen volt: lépések végtelen egymásutánja. Alig éreztek fáradtságot, amikor az utolsó teraszon megpihentek a létra alatt. Mindössze tíz percig mentek. Újabb tíz perc pihenő után folytatták útjukat az utolsó, függőleges szakaszon.

Ugrás — kapaszkodás a létrafokban — ugrás — kapaszkodás — ugrás — kapaszkodás… könnyű volt, de már-már veszélyesen egyhangú. A létra felénél öt perc szünetet tartottak, addigra már karjuk, lábuk fájni kezdett. Mercer megint örült, hogy oly keveset látnak a függőleges falból, nem volt nehéz úgy felfogni, hogy a létra csak néhány méternyire nyúlik túl a lámpájuk megvilágította szakaszon, és hamarosan a végére érnek.

Ugrás — kapaszkodás — ugrás — és egyszer csak a létra valóban véget ért. Újra a tengely súlytalan világában voltak, aggódó barátaik körében. Útjuk — mely megadta a siker élményét — mindössze egyórányi volt. De elégedettségük túl korainak bizonyult. Ennyi erőfeszítéssel a kyklopszi lépcsőnek nem egészen egynyolcadát sikerült bejárniuk.

Egyes nőket — Norton parancsnok rég megalapozott nézete szerint — nem lenne szabad űrhajóra engedni; mellük a súlytalanság következtében roppant figyelemreméltó jelenséggé válik. Már az is elég, ha meg sem mozdulnak — de mihelyt mozogni kezdenek, a bekövetkező rezgések látványát egyetlen melegvérű, hímnemű lény sem viselheti el ép ésszel. Norton mély meggyőződése szerint következett már be komoly űrbaleset a legénység súlyos figyelmetlensége miatt — úgy, hogy éppen akkor egy jól felszerelt tiszt hölgy vonult át az ellenőrző kabinon.

Ezt az elméletét egyszer közölte Laura Ernst orvosparancsnokkal is, természetesen anélkül, hogy elárulta volna, ki idézte elő benne a fenti gondolatmenetet. Erre egyébként nem is volt szükség: túlságosan jól ismerték egymást. Egyszer, évekkel ezelőtt, a Földön egymásnál kerestek vigasztalást a magány és a bánat ellen. Valószínűleg soha többé nem fordul elő (bár ki tudja?), hiszen annyi minden megváltozott azóta mindkettejük életében. Mégis, ahányszor csak a jó alakú doktornő bevibrált a parancsnok kabinjába, a férfiban feléledt a régi érzés; a nő tudta ezt, s mindketten örültek neki.