Arthur Clarke - Randevú a Rámával

Itt volt még a kommunikáció problémája. Noha a majmok 60-as I. Q-val rendelkeztek, és több száz angol szót megértettek, beszélni nem tudtak. Sem az emberszabású, sem az egyéb fajtájú majmokat nem sikerült használható hangszalagokkal ellátni, ezért kénytelenek voltak egyfajta jelbeszéddel megelégedni. A nyilvánvaló alapjeleket könnyen megtanulták, tehát a mindennapi üzeneteket mindenki megértette a hajón. De nyelvüket csak egyetlen ember értette a hajón kezelőjük, McAndrews fősteward.

Általános tréfálkozás tárgya volt, hogy Ravi McAndrews őrmester maga is olyan, mint egy csimpánz — ez azonban nem számított igazán sértésnek, hiszen a rövid, színes szőrű, elegáns mozgású majmok ugyancsak csinos kis állatok voltak. Ragaszkodó lényük miatt a hajón mindenkinek volt közöttük kedvence: Norton kapitány az aranysárga szőréről joggal Goldie-nak nevezett majmot szerette a legjobban.

De a majmokkal könnyen kialakítható szeretetteljes kapcsolat fölvetett egy újabb problémát is, melyét gyakran hoztak fel a hajókon való alkalmazásuk ellen. Minthogy csupán rutinfeladatokra, alacsonyrendű munkák elvégzésére lehetett őket megtanítani, veszély esetén nemcsak hogy használhatatlanokká váltak, de még embetársaikat is bajba sodorhatták. Az űrruha használatának célját például nem értették, ezért nem is tudták őket megtanítani az űrruha használatára.

Senki sem beszélt róla szívesen, de mindenki tudta, mi a teendő abban az esetben, ha a hajó megsérülne, vagy parancsot kapnának a hajó elhagyására. Hasonló eset csak egyszer fordult elő, s akkor a majmok kezelője a pontosnál is jobban követte az utasítást: a rábízott majmokkal együtt őt magát is megmérgezve találták a helyszínen. Ettől kezdve az orvos főtiszt feladata lett a majmok halálba segítése — róla feltételezték, hogy érzelmileg kevésbé kötődik hozzájuk.

Norton nagyon hálás volt azért, hogy legalább ez a felelősség nem az ő vállát nyomja. Ismert olyan embereket, akiket-kevesebb lelkiismeret-furdalással tudna megölni, mint Goldie-t.

A reflektorfény sugara a Ráma tiszta, hideg légkörében teljesen láthatatlan volt. A középpont alatt három kilométerre egy százméteres átmérőjű, ovális alakú fényfolt világította meg az óriási lépcsősor egy részét. A körös-körül uralkodó sötétségben csillogó oázisként mozgott előre lassan az íves alakú alföld irányába, amely még mindig öt kilométerrel lejjebb volt; a fénykör közepén három hangyaszerű alak mozgott, hosszú árnyékot vetve maguk elé.

Várakozásuknak és reményeiknek megfelelően a leszállás teljesen eseménytelenül zajlott. Az első teraszon rövid szünetet tartottak, közben Norton végigment egy darabon a keskeny, íves perem mentén, s csak ezután kezdett csúszni lefelé, a második szintre. Itt levették magukról az oxigénkészüléket, s élvezték, hogy technikai eszközök nélkül lélegezhetnek. Most, hogy megszabadultak az űrben tartózkodó emberre leselkedő legnagyobb veszélytől, a félelemtől, hogy ruhájuk elszakad, oxigénkészletük elszökik, kényelmesen kezdhettek a terep feltárásához.

Mire elértek az utolsó előtti, az ötödik szintre, a gravitáció a földinek csaknem a fele lett. A Ráma centrifugális forgása, végre megmutatta valódi erejét, s ők megadták magukat a minden bolygón uralkodó kérlelhetetlen erőnek, amely a legkisebb megcsúszásért is könyörtelen árat követelhet. A lefelé haladás még mindig nagyon könnyű volt, de már kezdte őket nyugtalanítani a visszaút, a több ezer lépcsőfok fölfelé.

A lépcsősor már régen nem volt szédítően meredek, lassan közelített a vízszintes felé Kezdetben a lejtés aránya 5:1 volt, ezzel szemben ez az arány most már 1:5-re módosult. Fizikailag és pszichikailag egyaránt elfogadhatóvá vált a Szabályos járás, mindössze a kisebb gravitáció emlékeztette őket arra, hogy nem valami irdatlan hosszúságú földi lépcsőn járnak. Norton egyszer látta egy azték templom romjait, s most újra átélte, amit akkor érzett. Félelmet, tiszteletet, a titok jelenlétét, és elfogta a szomorúság a visszavonhatatlanul eltűnt múlt miatt. Itt azonban időben és térben annyival nagyobbak voltak a méretek, hogy az értelem már nem volt képes befogadni, és egy idő után már meg sem próbálta. Eltűnődött, vajon valaha is el tudja-e fogadni a Ráma valódiságát.

Volt még valami, ami sehogy sem egyezett a földi romokkal. A Ráma több százszor régebbi volt bármely földi építménynél — még a Nagy Piramisnál is. Mégis minden vadonatújnak látszott, kopásnak nyomát sem lelték.

Norton sokat töprengett, míg végül talált egy többé-kevésbé elfogadható magyarázatot: mindaz, amit eddig láttak, csupán veszélyhelyzet esetén használandó, kiegészítő rész lehetett, működésére elvben csak nagyon ritkán kerülhet sor. Nem tudta elképzelni, hogy a rámaiak — hacsak nem voltak a fizikai állóképesség olyan fanatikus hívei, melyek a Földön sem ismeretlenek — valaha is föl-le járkáltak volna ezen a döbbenetes lépcsősoron, vagy akár a két másikon, melyek láthatatlan Y formát alkottak valahol a feje fölött. Talán csak a Ráma építése során volt rájuk szükség, s e távoli múltba vesző idő óta nem is használták semmire. Ez a magyarázat pillanatnyilag elfogadható volt, de érezte, hogy nem igaz. Valahol valami nem egyezik…

Az utolsó kilométeren már nem csúsztak, hanem mentek hosszú, könnyed léptekkel haladtak, kettesével véve a fokokat. Norton úgy vélte, ezzel fellazíthatják izmaikat, hamarosan úgyis szükségük lesz rájuk. Az utolsó lépcsőt szinte észrevétlenül érték el: hirtelen a gyengülő lámpafényben feltárult előttük a szürke, egyhangú síkság, és néhány száz méterrel arrébb a sötétség.

Norton visszanézett a tengely mentén több mint nyolc kilométerre lévő fényforrásra. Tudta, hogy Mercer a teleszkópon át figyeli; ezért vidáman intett neki.

— Itt a kapitány beszél — jelentette a rádión. — Mindenki jól van, baj nélkül haladunk a terv szerint.

— Rendben — felelte Mercer. — Továbbra is figyelünk. Kis ideig csend volt, majd új hang lépett be

— Itt a végrehajtótiszt a hajóról. Sajnálom, kapitány, de ez nem elég. Tudja, hogy a hírügynökségek már egy hete veszekszenek velünk. Nem kívánok halhatatlan beszédet, de nem tudna ennél valamivel többet mondani?

— Megpróbálom — kuncogott Norton. — De ne felejtse él, hogy egyelőre semmit se látunk. Olyan, mint egy óriási elsötétített színpad, egyetlen szál reflektorral. A lépcsősor első pár száz métere innen indul ki, majd eltűnik a fejünk felett a sötétben. Amennyit az alföldből látunk, az teljesen lapos — a görbület túl kicsi ahhoz, hogy ilyen kis területen érzékelni tudjuk. És ezzel mindent elmondtam.

— Nem akar beszámolni a benyomásairól?

— Hát, még mindig nagyon hideg van, fagypont alatt, jó hasznát vesszük a termoruhának. És, persze, csend van, nagyobb csend, mint amit valaha is tapasztaltam a Földön, vagy akár az űrben, ahol mindig van háttérzaj. Itt minden hangot elnyel a hatalmas tér. Nagyon furcsa ez a visszhangtalanság, de remélem, megszokjuk.

— Köszönöm, kapitány. Még valaki — Joe, Boris?

Joe Calvert hadnagy, akinek sohasem kellett a szavakat keresgélnie, kapott az alkalmon, hogy végre beszélhet.

— Egyre csak azon jár az eszem, hogy az ember most első ízben jár egy idegen világban; miközben annak természetes levegőjét szívhatja be, bár a «természetes» szó nem nagyon illik erre a helyre: De a Rámának mégiscsak hasonlítania kell építőire; a mi űrhajóink is miniatűr földek. Két példából még nem lépet végső következtetéseket levonni, mégis felvetődik a kérdés, vajon minden intelligenslény oxigénfogyasztó? A művükből látottak alapján azt gondoljuk, hogy a rámaiak emberszabásúak lehetnek, bár 50 %-kal magasabbak nálunk. Egyetértesz, Boris?