Stanislaw Lem - Kiberiáda

Hamarosan észrevette a sziklákon a szörny első lábnyomait, de nélkülük is felfedezte volna a sárkány közellétét a jellegzetes kénkőszagról. Bátran haladt tovább, minden pillanatban készen, hogy felhasználja a vállára vetett fegyvert. A sárkánymérő mutatóját is sűrűn figyelte: egy darabig nullán állott, aztán aggasztóan remegni kezdett, majd lassan, mintha láthatatlan ellenállást küzdene le, felkúszott az egyes szám közelébe. Klapanciusz most már nem kételkedhetett, hogy Ocsmonda itt van a közelben. Módfelett csodálkozott, mert nem fért a fejébe, hogy Trurl, kipróbált sárkányölő és híres drakológus létére, elszámította magát, és nem irtotta ki a szörnyet. Azt is nehezen tudta elhinni barátjáról, hogy dolgavégezetlenül visszament a királyi udvarba, és fizetséget követelt olyasmiért, amit nem végzett el.

Egy idő múlva bennszülöttek menetével találkozott, akik szemlátomást reszkettek a félelemtől, nyugtalanul nézelődtek, és igyekeztek közel maradni egymáshoz. Libasorban haladtak felfelé a hegyen, vállukon és fejükön súlyos terhet cipelve. Klapanciusz jó napot kívánt, megállította a menetet, és megkérdezte a vezetőjüket, hogy mit csinálnak.

— Az adót visszük a sárkánynak, uram! — felelte a foltozott köntöst viselő egyén, aki a király alacsonyabb rangú tisztviselője volt.

— Adót? És miből áll az adó?— Abból, amit a sárkány követel, uram: arany, drágakövek, külföldi illatszerek, meg sok minden egyéb drága holmi.

Klapanciusz most már egészen elképedt, hiszen a sárkányok sohasem követelnek efféle adót, de illatszereket aztán végképp nem, hiszen természetes kénkőszagukat úgysem nyomhatják el, a készpénzzel pedig nem tudnak mit kezdeni.

— Szűz lányokat nem követel a sárkány, barátom? — kérdezte.

— Nem, kérem. Régebben az is előfordult. Tavaly még hatosával vagy tucatjával szállítottam neki a szűz lányokat, ahogy az étvágya kívánta. De amióta felbukkant nálunk egy külföldi uraság, és egymagában mászkált a hegyekben a dobozaival és készülékeivel… — Itt bizonytalanul elhallgatott a derék fickó, s aggodalmasan méregette Klapanciusz készülékeit meg fegyvereit, különösen a nagy sárkánymérő műszert, amely egész idő alatt halkan ketyegett, és piros mutatója idegesen remegett a fehér műszerlapon.

— Szakasztott ugyanilyenje volt, mint a nagyságos úrnak! — jegyezte meg a bennszülött kissé reszketeg hangon. — Ugyanilyen szerkentyűje, és egyáltalában…

— Ezt az izét nemrég vettem a zsibvásárban, alkalmi vétel volt — szólt könnyedén Klapanciusz, hogy elaltassa a bennszülött gyanúját. — De mondjátok, barátaim, nem tudjátok véletlenül, mi lett azzal a külföldi illetővel?

— Hogy mi lett vele? Azt már nem tudjuk, kérem. Illetve, valamennyit azért tudunk. Egyszer, lehet annak körülbelül úgy két hete… Jól mondom, Barnabás koma? Két hete volt, vagy több?

— Jól mondod, koma, miért ne mondanád jól? Két hete lesz annak, vagy ha nem, akkor négy. De az is lehet, hogy hat.

— No! Szóval jött ez a bizonyos illető, kérem, és bekopogtatott a házunkba, meg is vacsorázott, nem mondom, rendesen kifizette, megköszönte, igazán nem szólhatok rá semmi rosszat, körülnézett, elbeszélgetett, érdeklődött az árak felől, aztán szétrakta a szerkentyűit, és szorgalmasan írogatott valamit a számlapjukról, csak úgy repült a ceruzája. Egy piros könyvecskébe írta azt a rengeteg sok számot, aztán meg előszedte a — hogy is mondta, komám? A ter…

temper… elfelejtettem, hogy a fene enné meg!

— Termométert, bíró uram!

— Nohát! Persze hogy azt! Elővette a termométert, azt mondta, hogy ez a sárkányok ellen van, és ide rakta, oda rakta, megint írogatott abba a kis könyvecskébe, aztán a zsákjába rámolta a szerkenytűit, hátára vette a zsákot, elbúcsúzott, és elment. Attól kezdve, kérem szépen, mi nem láttuk többé. Hanem más egyebet láttunk.

Ugyanazon az éjszakán nagy robbanás volt, de messze. Amarra lehetett valahol, a Királyné-hegy mögött, az az ott, kérem, attól a csúcsosabbiktól jobbra. Olyan, mintha egy dögkeselyű ülne a csúcsán, talán azért nevezték el a nagyságos királyné asszonyról. Azt a másik hegyet pedig, ott a túlsó oldalon, Kétágúnak hívják. Ez a név onnan van, hogy egyszer…

— Hagyjuk most a hegyeket, barátom — szakította félbe Klapanciusz. — Szóval azt mondod, hogy éjszaka robbanás hallatszott. És mi történt aztán?

— Aztán már semmi sem történt, kérem. A robbanástól a kunyhóm féloldalra dőlt egy kicsit, én meg kiestem az ágyból. Nem nagy ügy ez, kérem, hiszen nagyobbakat is pottyanunk, mikor a sárkány néhanapján a házhoz dörzsöli a farát. Ez a legényke itt a megmondhatója, Barnabás öccse! Ő, kérem, a mosófazékba esett, mert éppen mostak, mikor a sárkánynak vakarózni támadt kedve…

— Elhiszem, barátom, de térjünk a tárgyra! — türelmetlenkedett Klapanciusz. — Tehát a robbanástól a padlóra estél. És mi történt aztán?

— Hát ha egyszer mondom, hogy nem történt semmi. Ha történt volna, kérem, akkor lenne miről beszélni, de ha egyszer nem történt semmi, akkor nincs is miről beszélni, mert különben az ember csak úgy fecseg a levegőbe. Nem jól mondom, Barnabás koma?

— De nagyon is jól mondod, koma!

Klapanciusz elköszönt, és folytatta útját, a teherhordó csapat pedig tovább kaptatott felfelé, görnyedezve, mert a sárkánynak szánt adó nagyon nehéz volt. Klapanciusz sejtette, hogy a sárkány által kijelölt barlangba rakják az adót, de nem akart a részletek iránt érdeklődni, mert már egészen kimerült a bíróval és komájával folytatott beszélgetésben. Egyébként még előzőleg hallotta, amint az egyik bennszülött azt mondta a másiknak, hogy a sárkány „olyan helyet választott, ami neki is elég közel van, meg nekünk is”…

Gyors léptekkel haladt tovább. A nyakában függő sárkányindikátor jelzései szerint választotta meg útját; a mérőműszerről sem feledkezett meg, de az állandóan nulla egész nyolctized sárkányt mutatott.

— Törtsárkány ez, vagy mi az ördög? — tanakodott Klapanciusz, tovább gyalogolva. Percenként megállt, mert a nap kegyetlenül tűzött, olyan nagy volt a hőség, hogy a levegő remegett az izzó sziklák között. Egyetlen fűszál sem nőtt errefelé, a sziklamélyedésekben kiszáradt sár repedezett, és görgetegek húzódtak a magas csúcsoktól a völgyig.

Eltelt egy óra, a nap már lefelé tartott az ég túlsó felén, s ő még egyre kapaszkodott a görgeteges hegyoldalban, míg végül szűk szorosok és sziklahasadékok árnyas hűvösébe ért. A piros mutató felkúszott az egyes szám alatti kilencedik rovátkáig, ott megremegett és megállt.

Klapanciusz letette hátizsákját egy sziklára, és éppen elővette a sárkánytalanítót, mikor a mutató hevesen kilendült. Gyorsan felkapta a valószínűségcsökkentőt, és körülnézett. Egy sziklapárkányon állt, innét lepillanthatott a szorosba: odalent mozgott valami.

„Ez őnagysága lesz” — gondolta, Ocsmonda ugyanis női név.

Eszébe jutott, hogy talán ezért nem követel szűz lányokat. De hiszen régebben szívesen fogadta őket! „Furcsa, furcsa. No de mindegy, most célozni kell, és akkor semmi baj sem lehet!” — biztatta magát, és hátizsákjába nyúlt a drakodestruktorért, amelynek sugara a sárkányokat a nemlétbe taszítja. Aztán kilépett a sziklapárkány peremére. Odalent, a keskeny szoros mélyén, a kiszáradt patakmederben óriási, ösztövér nőstény sárkány kúszogatott, színe szürkésbarna, oldala horpadt, mintha régóta éhezne. Klapanciusz fejében kergették egymást a gondolatok. Megsemmisítse oly módon, hogy a sárkánymátrix előjelét pozitívról negatívra változtatja, miáltal a nemsárkány statisztikai valószínűsége magasabb lesz a sárkányénál? Ez azonban kockázatos, hiszen egyetlen kis hiba katasztrofális következményekre vezethet. Ilyen hőségben már nem egy kísérletezőnek a nemsárkány helyett neosárkány jött ki; hogy is múlhat ennyi egyetlenegy betűn?!