Stanislaw Lem - Kiberiáda

Ezzel a költői est véget ért. Klapanciusz ugyanis leverten hazasietett, mondván, hogy hamarosan újabb témákkal tér vissza, de nem mutatkozott többé, mert attól tartott, hogy akarata ellenére újabb okot szolgáltat Trurlnak a dicsekvésre; Trurl persze széltében-hosszában hirdette, hogy Klapanciusz teljesen összeomlott a megrendüléstől, és azért menekült haza. Klapanciusz erre csak annyit tudott válaszolni, hogy Trurlnak végképp fejébe szállt a dicsőség, mióta az Elektrubadúrt megépítette.

Nem sok idő telt el, és a poétagép híre eljutott az igazi, azaz közönséges poétákhoz. Vérig sértve elhatározták, hogy nem vesznek tudomást a gépről, de azért akadt néhány kíváncsi költő, aki titokbanelindult megnézni az Elektrubadúrt. A gép udvariasan fogadta őket a csarnokban, amelyet már elborítottak a teleírt papírlapok, mivel a masina éjjel-nappal szüntelenül alkotott. A költők avantgardisták voltak, az Elektrubadúr viszont klasszikus stílusban írt, mivel Trurl, aki nem sokat értett a költészethez, programjait a klasszikusok műveiből merítette. A vendégek ezért gúnyolni kezdték az Elektrubadúrt, úgyhogy annak keserűségében csaknem megrepedtek a katódcsövei. Ezután a költők diadalmasan távoztak. Ám a gépnek önprogramozása is volt, no meg különleges ambicionális gerjesztő áramköre hat kiloamperes biztosítókkal, ennélfogva csakhamar teljesen átprogramozta magát. Azontúl ködös, homályos, sokértelmű, mágikus és a teljes érthetetlenségig művészi verseket írt. Mikor aztán újabb poéták látogatták meg, hogy elgúnyolódjanak vele, a gép olyan modern rögtönzéssel válaszolt, hogy a költőknek elakadt a lélegzetük, második költeményétől pedig súlyos rosszullét fogta el az egyik idősebb váteszt, akit már két állami díjjal tüntettek ki, és szobra volt a városligetben. Most már egyetlen poéta sem tudott ellenállni a végzetes ambíciónak, hogy költői versenyre hívja ki az Elektrubadúrt.

Csapatostul jöttek mindenhonnét, kéziratokkal tömött zsákokkal és aktatáskákkal. Az Elektrubadúr először hagyta szavalni a jövevényt, gyorsan megállapította költészetének algoritmusát, és annak alapján olyan versekkel válaszolt, amelyek ugyanabban a stílusban íródtak, de minimálisan kétszázhússzor, optimális esetben pedig háromszáznegyvenhétszer jobbak voltak.

Nemsokára olyan gyakorlatra tett szert, hogy már az első szonettel kiütött egy-egy koszorús nemzeti nagyságot. Az volt a legszomorúbb, hogy a versengésből csak a fűzfapoéták kerültek ki épségben, akik, mint ismeretes, nem tudják megkülönböztetni a jó verseket a rosszaktól, ezért simán megúszták a dolgot, csak egyikük törte a lábát, mert a kijáratnál megbotlott az Elektrubadúr vadonatúj, terjedelmes elbeszélő költeményében.

Az igazi költőket viszont az Elektrubadúr megtizedelte, bár csak közvetve, hiszen tulajdonképpen nem bántotta őket. Mindamellett először egy agg alanyi költő, aztán két avantgardista lett öngyilkos, leugorva a magas sziklaoromról, amely, a körülmények szerencsétlen öszszejátszása folytán, éppen a Trurl műhelye és a vasútállomás közötti út mentén meredezett.

A költők most már tiltakozó gyűléseken követelték, hogy a gépet pecsételjék le, de rajtuk kívül senki sem törődött a dologgal. Sőt a szerkesztőségek még örültek is, mert az Elektrubadúr, aki több ezer álnéven írt egyszerre, minden alkalomra azonnal szállította a kívánt méretű költeményt, és ezek az alkalmi versezetek olyan gyönyörűek voltak, hogy az állampolgárok egymás kezéből tépték ki az újságot, az utca megtelt elragadtatott arcokkal, magafeledt mosolyokkal, és mindenfelől halk, megrendült zokogás hallatszott. Az Elektrubadúr verseit mindenki ismerte; áldott rímeitől hullámzott még a levegő is, s az érzékenyebb természetűek nemegyszer elájultak a csodálatos metaforák vagy asszonáncok hallatán; de az ihletóriás erre az alkalomra is felkészült, mert azonnal kellő számú kijózanító szonettet gyártott.

Trurlnak egyébként elég sok baja volt találmánya miatt. A klasszikusok, általában hajlott korúak lévén, nem sokat ártottak neki, ha nem számítjuk a köveket, amelyekkel rendszeresen betörték az ablakait, meg az illendőség okából néven nem nevezhető anyagokat, amelyeket háza tájára dobáltak. Rosszabb volt a helyzet a fiatalokkal. Egy ifjú alanyi költő, akinek verseiben nagy lírai, karjaiban pedig jelentős fizikai erő rejlett, alaposan eldöngette Trurlt. Míg a kórházban feküdt, az események továbbrobogtak; nem múlt el nap újabb öngyilkosság és temetés nélkül. A kórház körül vad lírikusok kószáltak, sőt fegyverropogás is hallatszott, ugyanis a költők aktatáskájukban kézirat helyett most már kézigránátot hoztak, hogy odavágják a poétagéphez; de az Elektrubadúr acélfalában persze nem sok kárt tehettek. Trurl elkeseredve és legyengülve tért haza a kórházból, s egy éjszaka elhatározta, hogy szétszereli a költő-lángészt.

Ám amikor, kissé sántikálva, gépe felé közeledett, az Elektrubadúr, meglátva alkotója kezében a harapófogót és szemében a keserű elszántság csillogását, olyan szenvedélyes ódában könyörgött irgalomért, hogy Trurl zokogva dobta el szerszámait, és szobájába sietett, térdig gázolva a poétagép újabb alkotásaiban, amelyek zizegő óceánja már az egész csarnokot elárasztotta.

Mikor azonban elsején megérkezett a villanyszámla, Trurl előtt elsötétült a világ, mert a gép iszonyúan sok áramot fogyasztott.

Szívesen kért volna tanácsot régi barátjától, Klapanciusztól, de az úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Trurl nem tudott okosabbat kitalálni, minthogy egy éjszaka óvatosan a csarnokba lopózott, gyorsan elvágta a gép villanyzsinórját, aztán szétszedte a masinát, űrhajóra rakta, elszállította egy kis planetoidra, és ott újból összeszerelte, de energiaforrásként most már atommáglyát alkalmazott.

Aztán titokban hazatért, de a história ezzel nem ért véget, mert az Elektrubadúr, miután nyomtatásban már nem tehette közzé műveit, rádión kezdte sugározni őket, ennélfogva az űrhajók pilótái és utasai lírai zsibbadásba estek, sőt a fogékonyabbak eszméletlenséggel járó, súlyos elragadtatási rohamokat kaptak. Az űrhajózási hivatal, miután kiderítette a baj okát, hivatalosan felszólította Trurlt, hogy azonnal számolja fel a tulajdonát képező berendezést, amely költeményeivel zavarja a közrendet, és veszélyezteti az utasok egészségét.

Ekkor Trurl bujkálni kezdett. A planetoidra szerelőket küldtek, hogy pecsételjék le az Elektrubadúr lírai kimenetét, a gép azonban néhány balladával mámoros lázba ejtette a szerelőket, úgyhogy nem teljesítették a feladatot. Ezután süket szerelőket küldtek ki, de az Elektrubadúr mutogatással közölte velük lírai információit. Már mindenütt azt rebesgették, hogy büntető expedíciót kell kiküldeni vagy atombombával megsemmisíteni a poétagépet. Ekkor azonban szerencsére megvásárolta egy uralkodó a szomszédos csillagrendszerből, és a planetoiddal együtt országába szállíttatta.

Trurl végre előbújhatott és fellélegezhetett. Igaz, hogy a déli égbolton időnként különös szupernova-fel villanásokat látni, amilyenekre a legöregebbek sem emlékeznek, és holmi kósza hírek szerint ez a jelenség a poétagéppel függ össze. Az illető királynak ugyanis az a szeszélye támadt, hogy csillagmérnökeivel rákapcsoltatja az Elektrubadúrt néhány fehér óriás csillagcsoportjára, így minden versszak gigászi napkitöréssé válik, s a világmindenség legnagyobb költője tűzlüktetéssel sugározza szét műveit a kozmoszban. Más szóval: az illető király egy csapat változó csillag lírai programjává tette az Elektrubadúrt. De még ha van is egy szemernyi igazság ezekben a mendemondákban, mindez olyan távol történt, hogy nem zavarta Trurl álmát. Hanem azért a jeles mérnök szentül megfogadta, hogy soha többé nem kísérletezik az alkotó folyamatok kibernetikai modellezésével.