Isaac Asimov - Az istenek is…

— Áruld el, légy szíves! Ameddig magadon kell tartanod a blúzodat, legalább azt add elő, ami a szívedet nyomja.

— Játékos kedvedben vagy… Azt szeretném mondani nekik: „Nézze, asszonyom, mi az ördög érdekeljen bennünket a maguk átkozott Földjén? Nem szeretnénk semmiféle bolygó felszínén kapaszkodni, várva, hogy lezuhanjunk vagy leröpüljünk. Nem kívánjuk, hogy mérgezett levegő szuszogjon, savas eső zuhogjon ránk. Nem kellenek az átkozott baktériumaik, sem a büdös füvük, nem is szólva a hülye kék egükről és a még hülyébb fehér fellegeikről. Látjuk a Földet a saját egünkön, ha éppen akarjuk, de nem akarjuk túl gyakran. A mi hazánk a Hold, és az olyan, amilyenné mi tesszük, pontosan olyan. Mi birtokoljuk; és mi építjük ki a saját ökológiánkat, és semmi szükségünk nincs rá, hogy sajnáljanak minket, csak mert a magunk útját járjuk. Menjenek vissza a Földjükre, asszonyom, hadd húzza a gravitációjuk a mellüket a térdükig!” Ezt szeretném mondani.

— Rendben van — mondta Denison. — Valahányszor túl közel jársz ahhoz, hogy ezt valóban elmondd egy földikének, eljössz, elmondod nekem, és rögtön jobban érzed magad.

— Tudod, mit? Időről időre mindig akad egy-egy vándlizó, aki azt javasolja, hogy épitsünk Föld-parkot itt, a Holdon némi földi növényzettel, amit magról vagy palántáról nevelnénk föl, meg néhány állattal. Egy kis hazai — így szokták mondani.

— Gondolom, te ellene vagy.

— Természetesen. Ellene vagyok. Kinek a hazájából hazai? A mi hazánk a Hold. Ha egy vándlizó a kis hazait hiányolja, legjobb, ha hazamegy. A vándlizók néha a földikéknél is rosszabbak.

— Meg fogom jegyezni — mondta Denison. — Nem rólad beszélek. Egyelőre.

Egy pillanatig csönd volt, és Denison kíváncsi lett, mikor javasolja Selene, hogy visszatérjenek az üregekbe. Ő a maga részéről egyrészt rövidesen kínzó vágyat fog érezni a hálószobája után. Másrészt viszont még sohasem érezte magát ilyen pihentnek. Az is érdekelte, hogy az úrruhájához tartozó oxigén meddig tart ki.

Akkor Selene megszólalt:

— Ben, kérdezhetnék tőled valamit? Nem baj?

— Egyáltalán nem. Ha a magánéletem érdekel, nincsenek titkaim. Őt láb kilenc a magasságom, huszonnyolc fontot nyomok a Holdon, nagyon régen volt egy feleségem, rég elváltunk, egy gyermekem van, felnőtt lányom, már férjhez ment. Egyetemre is járt…

— Nem, Ben, komolyan. Kérdezhetek valamit a munkádról?

— Persze, csak az a kérdés, Selene, mennyire tudom elmagyarázni.

— Nos, tudod, hogy Barron meg én…

— Igen, tudom — mondta gyorsan Denison.

— Beszélgetünk. Néha elmesél egyet-mást. Azt mondja, szerinted az elektronszivattyú fel fogja robbantani az univerzumot.

— Az univerzumnak azt a részét, ahol mi élünk. A mi galaktikánknak ezt az ágát esetleg kvazárrá alakítja. — Valóban? Igazán ezt hiszed?

— Mikor a Holdra jöttem — mondta Denison —, nem voltam biztos benne. Most már az vagyok. Személyes meggyőződésem, hogy bekövetkezik.

— Mit gondolsz, mikor?

— Nem tudom pontosan. Lehet, hogy néhány év, lehet, hogy néhány évtized múlva.

Rövid csönd következett. Aztán Selene szólalt meg halkan: — Barron nem így gondolja.

— Tudom. Nem is akarom megváltoztatni a véleményét. A gondolkodás terén nem meggyőző a frontális támadás. Ez Lamont nagy hibája.

— Ki az a Lamont?

— Ne haragudj, Selene, magamban beszéltem.

— Nem, Ben, mondd el! Érdekel. Kérlek! Denison szembefordult vele.

— Rendben van — mondta —, semmi kifogásom. Lamont földi fizikus, aki a maga módján megpróbálta figyelmeztetni a világot a szivattyú veszélyeire. Nem sikerült neki. A földieknek kell a szivattyú, kell az ingyen energia. Kell nekik annyira, hogy ne higgyék el: másképpen is lehetne.

— De miért kell nekik annyira, ha a halálukat jelenti?

— Csak annyit nem kell elhinniük, hogy a halálukat jelenti. Minden problémai könnyűszerrel meg lehet oldani, ha kijelentjük, hogy nem létezik. A barátod, dr. Neville ugyanezt csinálja. Nem szereti a Hold-felszínt, tehát arra a hitre kényszeríti magát, hogy a napelemek nem érnek semmit, pedig bárki pártatlan megfigyelő megállapíthatja, hogy a Holdnak ez az ideális energiaforrása. Kell neki a szivattyú, hogy a felszín alatt maradhasson, tehát szántszándékkal nem hiszi, hogy veszélyes lehet.

— Nem hinném — mondta Selene —, hogy Barron ne volna hajlandó elhinni valamit, amire érvényes bizonyíték van. Van ilyen bizonyítékod?

— Azt hiszem, igen. Meghökkentő dolog, Selene: az egész ügy a kvark-kvark reakciók néhány apró tényezőjén múlik. Tudod, mi az?

— Nem kell magyaráznod. Annyit beszéltem Barronnal effélékről, hogy valószínűleg tudlak követni.

— Nos, azt hittem, hogy ehhez szükségem lesz a Holdon lévő protonszinkrotronra. Ami huszonöt mérföld keresztmetszetű; szupervezető mágnesekkel és több mint 20 000 Bev indító energiával. Erre kiderül, hogy van nektek egy pionizer nevű műszeretek, elfér egy átlagos szobában, és mindent tud, amit a szinkrotrontól várnánk. Csak gratulálni lehet a Holdnak a döbbenetes fejlődéséhez.

— Köszönöm — mondta Selene örömmel — a Hold nevében.

— Nos, az én pionizerem ki tudta mutatni az erős nukleáris interakciók intenzitásnövekedési rátáját. Ez pedig annyi, amennyinek Lamont mondja, és nem, amennyit az ortodox elmélet szeretne.

— És megmutattad már Barronnak?

— Nem. Ha megmutatom, biztosan elutasítja. Azt mondja rá, hogy ezek csak marginális eredmények. Hogy tévedtem. Hogy nem vettem tekintetbe minden tényezőt. Hogy nem használtam megfelelő ellenőrzést. Igazából pedig azt mondja, hogy neki kell az elektronszivattyú, tehát nem mond le róla.

— Úgy érted, nincs kiút?

— Dehogy nincs. Csak nem a közvetlen út. Nem Lamont útja. — Hát mi?

— Lamont ki akarta erőszakolni, hogy mondjanak le a szivattyúról. De nem mehetünk visszafelé. Nem lehet visszaerőltetni a csirkét a tojásba, a bort a szőlőbe, a gyermeket az anyaméhbe. Ha egy csecsemőt rá akarsz venni arra, hogy eressze el az órádat, nem elég hozzá a magyarázat, oda kell kínálni neki valami mást, amin jobban kap.

— És mi az?

— Ebben nem vagyok biztos. Van ugyan egy ötletem, egyszerű ötlet, talán túl egyszerű ahhoz, hogy működjék, azon az egyszerű tényen alapszik, hogy a kettes szám nevetséges és értelmetlen.

Egy teljes percnyi hallgatás következett. Aztán mélyen töprengő hangon szólalt meg Selene:

— Hadd találjam ki, mire gondolsz!

— Nem tudom, gondolok-e egyáltalán valamire — mondta Denison.

— Mégis, hadd találgassak! Értelmesen feltételezhető, hogy a mi univerzumunk az egyetlen, amely létezhet és létezik, mert csak ebben élünk, csak erről van tapasztalatunk. Mihelyt azonban bizonyítást nyer, hogy van egy második univerzum, amelyet mi parauniverzumnak nevezünk, teljesen nevetséges azt feltételezni, hogy kettő és csakis kettő van. Ha ugyanis létezik egy második univerzum, akkor végtelen számú létezik. Az egyetlen és a végtelen között ilyen esetben nincs értelmes szám. Nem csak a kettő, hanem minden más természetes szám nevetséges, sőt értelmetlen.

— Pontosan ez az indíté… — mondta Denison. És újból hallgatás hullott rájuk.

Denison ülő helyzetbe emelte magát, és lenézett az űrruhába zárt nőre. Megszólalt:

— Azt hiszem, jobb, ha visszamegyünk a városba. — Csak találgattam — mondta a nő.

— Nem, nem találgattál. Bármi volt is, puszta találgatás nem lehetett.