Isaac Asimov - Az istenek is…

— Ahhoz képest, hogy vándlizó vagyok — lihegte Denison. — Milyen érzés?

— Mintha repülnék — mondta a férfi. A fényes és sötét foltok hátrafelé tűntek el a homályban. Egy pillanatra oldalt nézett, aztán a másik oldalra, és azt az érzést, hogy a táj repül hátrafelé, megkísérelte átalakítani magában valami olyanná, hogy ő repül előre. Mihelyt sikerült, úgy találta, sietve előre kell néznie, a Földre, hogy visszanyerje az egyensúlyát.

— Azt hiszem, nem j ó a hasonlat. A Holdon nem lehet a repülést megtapasztalni.

— Most már tudok róla valamit. Nyilván olyan, mint a siklás, azt pedig ismerem.

A nő könnyedén tartott lépést vele.

Denison most már elég gyorsan haladt ahhoz, hogy előrenézve is érezze a mozgást. A Hold-táj kinyílt előtte, és kétoldalt elszáguldott mellette. Azt kérdezte:

— Milyen sebességet lehet elérni?

— Jó Hold-versenyen mértek már száz mérföldesnél nagyobb sebességet is, persze ennél meredekebb lejtón. Te valószínűleg harmincöttel haladsz, mikor a leggyorsabban siklasz.

— Valahogy többnek tűnik.

— Pedig nem több. Kezdünk leérni, és el sem estél. Maradj így: a csúszkából kifogy a gáz, hamarosan érezni fogod a súrlódást. Ne csinálj semmit, csak menj tovább!

Selene éppen befejezte a mondatot, mikor Denison érezni kezdte a nyomást a csizmája alatt. Rögtön elsöprő sebességet érzett, össze kellett szorítania az öklét, nehogy előrelökje a karját, elkerülendő az ütközést, ami nem következett be. Tudta, hogy ez a csaknem reflexszerű mozdulat hátralökné.

Összeszűkült a szeme, visszatartotta a lélegzetét, amíg úgy nem érezte, hogy mindjárt szétrobban a tüdeje. Ekkor Selene megszólalt:

— Tökéletes, Ben, tökéletes. Még sohasem láttam olyan vándlizót, aki megúszta volna az első lesiklást esés nélkül, úgyhogy ha elesnél, abban sem volna semmi. Nem szégyen.

— Nincs szándékomban elesni — suttogta Denison. Nagy, mély lélegzetet vett, aztán tágra nyitotta a szemét. A Föld nyugodt volt, mint mindig, mintha nem is törődne semmivel. Lassabban és lassabban és még lassabban mozgott.

— Állok már, Selene? — kérdezte. — Nem tudom biztosan.

— Már állsz. Most ne mozogj! Kicsit pihenned kell, mielőtt visszamennénk a városba… A fenébe is, valahol itt hagytam, mikor kijöttünk.

Denison hitetlenkedve nézett rá. Vele együtt mászott fel, vele együtt siklott le. És míg ő félholt volt a fáradtságtól és a feszültségtől, a nő már hatalmas kenguruugrásokkal úszott a levegőben. Százyardnyira lehetett, mikor azt mondta: „Itt van!” A hangja olyan hangos volt a fülhallgatóban, mintha egészen közel volna.

Egy perc múlva már ott volt megint; összehajtott testes műanyag csomagot tartott a hóna alatt.

— Emlékezz vissza — mondta vidáman —, mikor felfelé mentünk, megkérdezted, mi ez, és én azt mondtam, használni fogjuk, mielőtt leérünk. — Kibontogatta és szétpakolta a Hold poros felszínén.

— A teljes neve: holddívány — mondta —, de mi egyszerűen csak díványnak hívjuk. A világ e részén magától értetődik a jelző. — Belerakott egy patront, és elfordított egy kapcsolót.

A csomag kezdett megtelni. Denison valahogy várta a sistergést, de természetesen nem volt levegő, hogy a hangot vigye.

— Mielőtt megint megkérdeznéd, miért nem óvjuk a környezetet — mondta Selene —, közölhetem, hogy ez is argon.

Hat zömök láb alakult ki egy matrac alatt.

— Elbír — mondta a nő. — Nagyon kis felületen érintkezik a talajjal, és a környező vákuum megőrzi a hőt.

— Csak nem azt mondod, hogy meleg? — kérdezte ámulva Denison. — Az argon felfűti, mikor beleömlik, de csak viszonylag. A végén 270 Kelvin-fok, ez majdnem elég ahhoz, hogy felolvassza a jeget, és biztosan elég ahhoz, hogy a jól szigetelő ruhádban kevesebb hőt veszits, mint amennyit termelsz. Gyerünk! Feküdj rá!

Denison rendkívüli fényűzésnek érezte, hogy lefekhet. — Nagyszerű — mondta hosszú sóhajjal. — Selene mama mindenre gondol — mondta a nő.

A háta mögül előresiklott, megkerülte összetett lábbal, mintha korcsolyázna, aztán kirúgva a lábát maga alól, kecsesen csípőre és könyökre ereszkedett a férfi mellett.

Denison füttyentett.

— Hogyan csinálod?

— Sokat gyakoroltam! Nehogy megpróbáld! Eltörnéd a könyöködet. Figyelmeztetlek, ha nagyon fáznék, nekem is rá kell feküdnöm a díványra.

— Semmi vész — mondta a férfi —, űrruhában vagyunk.

— Aha, megszólalt a derék kéjenc. Hogy érzed magad? — Minden rendben, azt hiszem. Micsoda kaland!

— Miféle kaland? Rekordot javítottál el-nem-esésből. Megengeded, hogy mikor visszaérünk a városba, elmondjam a többieknek? — Hogyne. Mindig szerettem, ha méltányolják a teljesítményemet. Remélem, nem várod, hogy még egyszer megtegyem.

— Most? Nem. Én magam sem volnék rá képes. Pihenünk egy kicsit, amíg a szívműködésed visszatér a normális szintre, és akkor visszamegyünk. Ha idenyújtod a lábad, leveszem a csúszkádat. Legközelebb megmutatom, hogyan kell kezelni.

— Nem vagyok biztos benne, hogy lesz újabb alkalom. — Persze hogy lesz! Nem volt jó?

— Egy kicsit jó volt. De nagyon féltem.

— Sokkal kevésbé fogsz félni legközelebb és még kevésbé azután. ÉS ha már eléggé gyakorlott leszel, hogy élvezd is, versenyzőt csinálok belőled.

— Nem csinálsz. Öreg vagyok hozzá.

— A Holdon nem. Csak öregnek látszol.

Ahogy ott feküdt, Denison érezte, hogy a Hold nyugalma elárad benne. Most a Földet nézte. Állandó jelenléte az égbolton biztonságérzettel töltötte el, inkább, mint valaha, és jobban, mint bármi más. Ez a biztonságérzete a suhanás során is kitartott, és most hálát érzett miatta.

— Gyakran kijársz ide, Selene? — kérdezte. — Úgy értem, egyedül vagy esetleg egy-két társaddal. Tudod, mikor nem tartanak fiesztát. — Gyakorlatilag soha. Hacsak nem vesznek körül éraberek. Más különben nyomaszt. Az, hogy most kijöttem veled, szinte meglep. — Aha — mondta közömbösen Denison.

— Téged nem?

— Meg kellene lepődnöm? Érzésem szerint az ember vagy azért csinálja, amit csinál, mert akarja, vagy mert kénytelen rá; akár így, akár úgy, az ő dolga, nem az enyém.

— Köszönöm, Ben. Komolyan: jó hallani. Egyik legjobb tulajdonságod, Ben, hogy vándlizó létedre hagyod, hadd legyünk, amik vagyunk. Mi, Hold-lakók, föld alatti nép vagyunk, barlangok népe, folyosók népe. Mi rossz lehet ebben?

— Semmi.

— Hallanád, hogy beszélnek a földiek. Idegenvezető vagyok, meg kell hallgatnom őket. Nincs egyetlen szavuk, amit ne ezredszer hallanék, de amit legtöbbször hallok — és hirtelen a tipikus földike akcentussal kezdte beszélni a bolygóközi nyelvet: „De drágám, hogy lehet az, hogy maguk mind folyton barlangokban élnek? Nem nyomasztja magukat valami szörnyű bezártságérzés? Nem akarnak néha kék eget és fákat és óceánt látni meg szélfúvást érezni, virágot szagolni?” Ó, folytathatnám a végtelenségig, Ben. Aztán azt mondják: „De maguk, azt hiszem, nem is tudják, mi a kék ég, a tenger és a fák és a többi, úgyhogy nem is hiányzik maguknak.” Mintha nem tudnánk a földi televíziót fogni, mintha sohasem foglalkoztunk volna a földi irodalommal, akár optikai, akár auditív; néha még szagélményeink is vannak.

Denison mulatott rajta. Azt mondta:

— Mit lehet ezekre a megjegyzésekre hivatalosan válaszolni?

— Nem sokat. Azt szoktuk mondani: „Egészen hozzászoktunk már, asszonyom.” Vagy „uram”, ha az illető férfi. De többnyire nő. Az urakat sokkal jobban érdekli a blúzunk, és hogy mikor fogjuk levetni, gondolom. Tudod, mit szeretnék mondani ezeknek a hülyéknek?