Isaac Asimov - Az istenek is…

— Gyakorlatilag. Ha egyszer minden más munka előnyt élvez a protonszinkrotronban vagy bármelyik nagy létesítményben, amelyet úgyis a Földről irányítanak, Hallam akarata szerint, akkor a kutatás gyakorlatilag meg van tiltva.

Denison megdörzsölte a szemét.

— Azt hiszem, hamarosan megint aludnom kell pár órát… Elnézését kérem. Nem azt akartam mondani, hogy untat. De mondja, olyan fontos az elektronszivattyú a Holdon? Gondolom, a napelemek hatékonyak, és elegendő energiát termelnek.

— A Naphoz kötnek bennünket, doktor. A felszínhez.

— Nos… De miért ilyen ellenséges az ügyben Hallam, mit gondol, dr. Neville?

— Ön ezt sokkal jobban tudhatja. Hiszen személyesen ismeri, én meg nem. Hallam jobban szereti, ha homályban marad, hogy az egész elektronszivattyú létesítménysor a paralények műve, és mi csak szolgák vagyunk, míg ők az urak. És ha mi a Holdon elérnénk azt a pontot, hogy mi is tudjuk már, mit csinálunk, akkor az elektronszívási technológia igazi születése mitőlünk származna és nem őtőle.

— Miért mondja el mindezt nekem? — kérdezte Denison.

— Hogy ne vesztegessem az időt. Általában véve örülünk, ha egy fizikus érkezik ide a Földről. Mi itt, a Holdon a földi politika áldozataiként elszigeteltnek érezzük magunkat, és a fizikus látogató segít enyhíteni bezártságérzetünket. Egy bevándorló fizikus még nagyobb segítség, tehát örömest megmagyarázzuk neki a helyzetet, és arra kérjük, működjék együtt velünk. Sajnálom is, hogy maga végső soron mégsem fizikus.

— Soha nem is mondtam, hogy az vagyok — felelte türelmetlenül Denison.

— Mégis kérdezősködött a szinkrotron felél. Miért?

— Igazán ez zavarja? Drága uram, hadd magyarázzam meg! Tudományos pályafutásom egy emberöltővel ezelőtt derékba tört. Elhatároztam, hogy Hallamtől a lehető legtávolabb, tehát a Holdon igyekszem rehabilitációt, életemnek új értelmet találni. Ugyan sugárvegyésznek tanultam, de ez nem bénította meg mindörökre a más tudományterületek iránti érdeklődésemet. A parafizika a mai tudomány szűzföldje, én tehát ott igyekeztem a magam erejéből a lehetd legtöbbet tanulni, mert ott érzem a rehabilitáció legjobb lehetőségét is.

Neville bólintott.

— Értem — mondta, láthatóan kétségek között.

— Mellesleg, ha már említette az elektronszivattyút… Hallott valamit Peter Lamont elméletéről?

Neville elkeskenyedő szemmel figyelte.

— Nem hinném, hogy ismerem az illetőt.

— Igaz, nem olyan híres. Nem is valószínű, hogy hunevet szerez, feltehetőleg ugyanazért, amiért én sem. Hallam útjába került… Mostanában megint felbukkant a neve, és kissé eltöprengtem rajta. Így hasznosítottam valamit az álmatlan éjszakából. — És ásított egyet.

Neville türelmetlenül kérdezte:

— Nos, doktor? Mi van ezzel az emberrel? Hogy is hívják?

— Peter Lamont. Van néhány érdekes gondolata a paraelmélettel kapcsolatban. Hite szerint az elektronszivattyú folyamatos használata oda vezet, hogy a Naprendszer területén az erős nukleáris interakció alapvetően annyira megnövekszik, hogy a Nap lassan felforrósodik, és egy kritikus ponton a minőségi változás robbanást eredményez.

— Butaság! Tudja, mennyi kozmikus változást eredményez a szivattyú emberi léptékű használata? Maga ugyan önképzéssel lett fizikus, de még így is meg kell értenie, hogy a szivattyú a Naprendszer életében nem okozhat az egész univerzumot érintő változást.

— Gondolja?

— Persze. Maga nem?

— Nem vagyok biztos benne. Lamontot személyes indítékok is vezérlik. Egyszer futólag találkoztam vele, és olyan benyomást tett rám, hogy összeszedett, de nagyon érzékeny fickó. Ha figyelembe vesszük, mit követett el ellene Hallam, valószínűleg mindent elsöprő düh vezérli a lépéseit.

Neville a szemöldökét ráncolta:

— Biztos, hogy haragban van Hallammel?

— Szakember vagyok ezen a területen.

— Nem merült fel önben, hogy ez a fajta kétség — hogy tudniillik a szivattyú veszélyes — nem más, mint újabb módszer arra, hogy a Holdat a saját szivattyú kifejlesztésétől visszatartsák?

— Azon az áron, hogy általános riadalmat és csüggedést keltsenek? Semmiképpen. Nem lőnek ágyúval verébre. Nem. Biztos vagyok benne, hogy Lamont őszinte. Igazság szerint a magam tévelygő módján hasonló eredményre jutottam egyszer én is.

— Mivel magát is a Hallam elleni gyűlölet vezette.

— Én nem vagyok Lamont. Azt hiszem, másként reagálok, mint ő. Bár azzal a halvány reménnyel jöttem, hogy ezt is kutathatom a Holdon, anélkül hogy Hallam keze ügyébe vagy Lamont érzelmi rohamaiba esnék.

— Itt, a Holdon?

— Itt, a Holdon. Azt gondoltam, talán használhatom a szinkrotront is.

— Ezért érdekelte?

Denison bólintott.

— Valóban azt hiszi — mondta Neville —, hogy hozzá fog férni a szinkrotronhoz? Tudja, hány előjegyzés van rá?

— Gondoltam, együttműködhetek valamelyik holdbeli tudóssal. Neville nevetett és megrázta a fejét.

— Nekünk majdnem olyan kevés esélyünk van rá, mint magának. Azért elmondom, mit tudunk csinálni. Építettünk néhány saját laboratóriumot. Ott helyet biztosíthatunk magának, meg némi műszerezettséget is. Hogy mennyi hasznát veszi a műszereinknek, nem tudom, de talán kezdhet velük valamit.

— Úgy gondolja, vannak rá eszközeik, hogy a paraelmélettel kapcsolatban megfigyeléseket végezhessek?

— Ez részben a maga találékonyságán is múlik, gondolom. Arra számít, hogy igazolni tudja ennek az embernek, ennek a Lamontnak az elméletét?

— Vagy megcáfolom. Talán.

— Bizonyára meg fogja cáfolni, ha egyáltalán jut valamire. Emiatt nem aggódom.

— Az, ugye, világos — mondta Denison —, hogy nem vagyok tanult fizikus. Miért ad hát ilyen készségesen lehetőséget, hogy dolgozzam?

— Mert a Földről jött. Mondtam, hogy mi ezt értékeljük. És egy autodidakta fizikus talán még többet is ér. Selene kezeskedik magáért, és én ennek talán több jelentőséget tulajdonítok, mint kéne. És együtt nyögjük Hallam uralmát. Ha rehabilitálni akarja magát, a segítségére leszünk.

— Ne haragudjon, ha cinikus vagyok. Mi előny jut ebből maguknak?

— A maga segítsége. Bizonyos félreértés van a Föld és a Hold tudósai között. Maga olyan földi ember, aki önként jött a Holdra, és a híd szerepét töltheti be köztünk, mindannyiunk hasznára. Már fölvette a kapcsolatot a megbízottal, tudjuk, és ha önmagát rehabilitálja, lehet, hogy közben minket is rehabilitál.

— Úgy érti, ha meggyöngítem Hallam befolyását, az a holdbéli tudománynak is javára válik?

— Akármit tesz, hasznos lesz. De azt hiszem, most itt kéne hagynom, hogy végre kialudja magát. Hívjon fel valamikor a közeli napokban, és akkor meglátjuk, hogyan tudjuk elhelyezni a laborban. És — körülnézett — valami kényelmesebb lakásban is. Kezet ráztak, és Neville elment.

— Azt hiszem, akármennyi bosszúsággal járt is ez a pozíció, egy kis fájdalom van a szívében most, hogy indulni készül — mondta Gottstein.

Montez sokat sejtetően húzta fel a vállát:

— Nagyon nagy fájdalom, ha a földi gravitációra gondolok. Nehéz légzés, fájós láb, izzadás. Állandóan fürödni fogok az izzadságban. — Egy nap majd én jövök soron.

— Fogadja meg a tanácsomat! Sohase maradjon itt egyhuzamban két hónapnál tovább! Nem érdekes, mit mondtak az orvosok, milyen izometriás gyakorlatokat végeztetnek magával, minden hatvan napban menjen vissza a Földre, és maradjon ott legalább egy hétig! Nem szabad elszoknia tőle.