Isaac Asimov: Az istenek is…

Ajánlom ezt a könyvet az emberiségnek, abban a reményben, hogy az őrület ellen folytatott háborúját végül mégiscsak megnyeri.

A történet a 6. résszel kezdődik.

Nem tévedés.

Megvan a maga rejtett értelme, így tehát tessék csak nekilátni az olvasásnak.

Remélem, örömüket lelik benne.

— Hiába! — mondta Lamont élesen. — Semmire sem jutottam. — Borongós tekintettel nézett körül, ez különben illett mélyen ülő szeméhez, ezt sugallta hosszú, enyhén aszimmetrikus álla is. Borús volt az arckifejezése akkor is, ha minden a legjobban ment, de ez alkalommal semmi sem ment a legjobban. Hallammel készített második hivatalos interjúja nagyobb balsiker volt, mint az első.

— Ne dramatizáld — mondta békésen Myron Bronowski. — Nem is vártál mást. Magad mondtad. — Amerikai mogyorókat dobált fel a levegőbe, és vastag szájával elkapta őket, mielőtt leestek volna. Soha nem hibázott.

— A dolog ettől nem lesz kellemesebb. De igazad van, nem számít. Más is van a világon, amivel foglalkozhatom, amivel akarok is foglalkozni, sőt amiben számítok rád. Ha ki tudnád találni…

— Ne is folytasd, Pete. Már hallottam. Mindössze annyi lenne a dolgom, hogy megfejtsem egy nem-emberi intelligencia gondolkodási módját.

— Több-mint-emberi intelligenciáról van szó. Azok a lények ott, a parauniverzumban, elszántan próbálják megértetni magukat.

— Lehetséges — sóhajtott fel Bronowski —, de ők az én intelligenciámmal próbálkoznak. Amely néha talán nagyobb, mint az átlagos emberi intelligencia, de nem sokkal. Néha, mikor éjszaka elkerül az álom, és fekszem a sötétben, azon töprengek, vajon a különböző intelligens lények egyáltalán kapcsolatba kerülhetnek-e egymással? Kommunikálhatnak-e? Vagy, ha különösen nehéz napom volt, azon gondolkodom, mit jelent az a kifejezés, hogy „különböző intelligenciájú lények”. Jelent-e bármit is?

— Jelent — mondta dühösen Lamont. Köpenye zsebében ökölbe szorult a keze. — Hallamet meg engem jelent. Azt az őrült, megszállott dr. Frederick Hallamet és engem. Teljesen különböző intelligenciájú lények vagyunk, mert ha mondok neki valamit, képtelen megérteni. Kivörösödik az a hülye pofája, a szeme kidagad, a füle megsüketül. Mondhatnám, egyszerűen nem funkcionál tovább az elméje, de nincs rá bizonyítékom, hogy valaha is funkcionált volna.

— Hogy lehet így beszélni az elektronszivattyú atyjáról? — morogta Bronowski.

— Hát ez az. Az elektronszivattyú hírneves atyja! A gyerek fattyú, de micsoda fattyú! A lényeget tekintve az „atya” közreműködése volt a legkisebb. Tudom!

— Én is tudom. Gyakran mondtad. — És Bronowski újabb földimogyorót dobott a levegőbe. Nem hibázta el.

Harminc évvel azelőtt történt. Frederick Hallam sugárvegyész volt akkoriban, doktori diplomáján még meg sem száradt a tinta. Semmi sem mutatta, hogy valaha is megrengeti majd a világot.

Ami a világot megrengette, egy porlepett palackban pihent az asztalán. A palackon ez állt: „volfrám”. Nem az övé volt, soha nem használta. Örökölte az iroda egyik régi lakójától, aki hajdanán, valami régen elfelejtett okból szerzett némi volfrámot. Nem is volt már igazi volfrám. Apró, vastag rétegekben oxidált, szürke, poros golyócskákból állt. Semmire sem volt már jó.

Egy napon (2070. október 3-án, hogy pontosak legyünk) Hallam bement a laborba, dolgozni kezdett, de kevéssel reggel tíz óra előtt abbahagyta a munkát. Döbbenten meredt a palackra, fölemelte. A palack éppen olyan poros volt, mint mindig, a címke ugyanolyan homályos, ő mégis felkiáltott: „Az istenit, ki az ördög babrált ezzel?”

Így történt, legalábbis Denison szerint, aki meghallotta a kiáltást, és egy generációval később elmesélte Lamontnak az esetet. A felfedezés hivatalos története, már ahogy a könyvekben olvasható, mellőzi az idézett felkiáltást, és azt a benyomást kelti, hogy egy éles szemű vegyész felismerte a változást, és rögtön mélyenszántó következtetéseket vont le belőle.

Nem így volt. Hallam nem használta semmire sem a volfrámot. Az égvilágon semmi értéket nem képviselt a szemében, és az, hogy babrálta-e valaki vagy sem, teljesen közömbös volt a számára. De utálta, ha bárki az asztalán turkál (sokan vannak így), és arra gyanakodott, hogy a többiek, merő rosszindulatból, borzasztóan szeretnének az asztalán turkálni.

Akkor senki sem vallotta be, hogy bármit is tudna a dologról. Benjamin Allan Denison (aki meghallotta a felkiáltást) a közvetlenül szemben lévő irodában dolgozott, csak a folyosó választotta el őket. Mindkét ajtó nyitva volt. Denison felnézett, és Hallam vádló tekintetével találkozott a pillantása.

Nem kedvelte különösebben Hallamet. (Senki sem kedvelte különösebben.) Rosszul is aludt az éjjel. Ahogy utólag visszagondolt a dologra, jól is esett neki, hogy talált valakit, akire a rosszkedvét átragaszthatja. Hallam tökéletesen megfelelt erre a célra.

Amikor Hallam a palackot Denison orra alá dugta, az nyilvánvaló undorral hőkölt hátra.

— Mi az ördög érdekelne engem a volfrámodon? — kérdezte. — Vagy bárki mást? Ha ránézel az üvegre, láthatod, hogy húsz éve ki nem nyitották; és ha te nem tetted volna rá a mocskos mancsodat, láthatnád azt is, hogy senki sem nyúlt hozzá.

Hallam lassan elvörösödött, elöntötte a düh. Keményen ezt mondta:

— Ide figyelj, Denison, valami megváltozott benne. Ez nem volfrám. Denison egy apró, de jól érthető szösszenést engedett meg magának.

— Honnan tudnád éppen te?

Az ilyen jelentéktelen sértésekből, az ilyen célzatlap lövésekből lesz a történelem.

Mindenképpen szerencsétlen megjegyzés volt. Denison tudományos pályafutása sokkal meggyőzőbb volt, mint a vele egyidős Hallamé, sőt: ő volt az osztály nagy ifjú ígérete. Ezt Hallam tudta, és ami még rosszabb, Denison is tudta, egyáltalán nem csinált titkot belőle. Denison megjegyzése („honnan tudnád éppen te?”, tiszta és félreérthetetlen hangsúly a te névmáson) tökéletesen indokolta mindazt, ami bekövetkezett. Enélkül Hallamből soha nem vált volna a történelem legnagyobb és legtekintélyesebb tudósa, hogy pontosan idézzük Denisont, ahogy utóbb Lamontnak elmondta a dolgokat.

A hivatalos verzió szerint Hallam azon a sorsdöntő napon észrevette, hogy a poros, szürke galacsinok eltűntek, és tiszta, vasszürke fémet talált a helyükön. Természetesen kutatni kezdett.

De tegyük félre a hivatalos verziót. Denison volt a fő indíték. Ha türtőzteti magát, és egyszerűen tagad vagy vállat von, Hallam valószínűleg megkérdezett volna pár más embert, aztán elfeledkezett volna a váratlan fejleményről. Félretette volna a palackot, és rábízta volna a jövőt a majdani (az előbb-utóbb megszülető fölfedezés idejétől függően) halk, illetve viharos tragédiára. Akárhogyan is: biztos nem Hallammel szaladt volna el a 1ó.

Arra a „honnan tudnád éppen te” mondatra, amely megrendítette, Hallam csak úgy tudott dühösen visszavágni:

— Megmutatom még neked, hogy tudom!

Ezek után semmi sem tarthatta vissza attól, hogy mindent megpróbáljon. Az ócska, régi tartályban talált fém elemzése lett a legfontosabb, legsürgetőbb feladata. Legfőbb célként pedig az lebegett előtte, hogy letörölje a gőgöt Denison vékony arcáról, és sápadt ajkáról a gúnyos mosoly nyomát is eltüntethesse.