Isaac Asimov: Az istenek is…

Ezt az elméleti tételt káprázatos gyorsasággal ültették át a gyakorlatba, és valóban munkába állt az elektronszivattyú mint hatékony energiaforrás — és a siker minden újabb állomása Haliam hírnevét öregbítette.

Lamontnak semmi oka nem volt rá, hogy Hallam hírnevét alaptalannak vélje; sőt bizonyos mértékig hősnek tekintette őt. (Ez az érzés később zavarba ejtette. Utóbb némi sikerrel iparkodott kitörölni az emlékét a tudatából.) De mikor először kért hosszabb interjút a tervezett történeti munkához, még hősnek tekintette Hallamet.

Hallam megközelíthetőnek látszott. Harminc év alatt olyan nyilvános megbecsülésben részesítették, csoda, hogy nem kapott nyakmerevedést tőle. Fizikailag látványosan megöregedett, és korántsem előnyére. Testileg valami nehézkesség lett úrrá rajta, s ez olyan megjelenést kölcsönzött neki, mintha körültekintően súlyos egyéniség volna; durva vonású arca akár intellektuális nyugalmat is áraszthatott volna. Még mindig hamar elvörösödött, túltengő önbizalma és sértődékeny természete közismert volt.

Hallam futólag tájékozódott, mielőtt Lamont belépett volna hozzá.

— Maga dr. Peter Lamont. Azt mondták, jól dolgozik a paraelméleten. Emlékszem a dolgozatára. A parafúzió tárgyában, ugye? — Igen, uram.

— Akkor frissítse föl a memóriámat! Mondjon róla valamit! Magyarázza el, mintha laikus volnék! Mindamellett — kicsit fölnevetett — bizonyos értelemben laikus is vagyok. Tudja, lévén egyszerű sugárvegyész. Nem pedig elméleti szakember, hacsak nem számítunk itt-ott pár új koncepciót.

Lamont akkor elfogadta ezt mint egyenes beszédet, és Hallam bevezetője valóban nem lehetett olyan szemérmetlenül leereszkedő, mint ahogy visszamenőleg igyekezett beállítani. De — mint később megállapította — jellemző volt Hallam módszerére, ahogy a mások által elvégzett munka lényegét meg tudta ragadni. Utóbb gördülékenyen társalgott a témáról, bár nem különösebben, sőt egyáltalán nem részletezte, milyen forrásból származik a tudása.

De az akkori, fiatal Lamontnak hízelgett az érdeklődés, tehát — a saját munkának kijáró szokott szóbőséggel — rögtön magyarázni kezdte felfedezéseit.

— Nem mondhatom, hogy sokat tettem volna, dr. Hallam. A parauniverzum törvényszerűségeit, a paratörvényeket igazán nem könnyű levezetní. Alig van támpontunk. Abból a kevésből indultam ki, amit tudunk, és nem vállaltam olyan kiindulási pontot, amelyet nem tudok bizonyítani. Erősebb nukleáris interakció esetén evidensnek látszik, hogy könnyebben kerülhet sor kis atommagok fúziójára.

— Parafúziójára — mondta Hallam.

— Igen, uram. Tehát ki kellett találnunk a részleteket. Eléggé bonyolult matematikai megközelítésre volt szükség, de pár transzformáció után túlestünk a nehézségeken. Kiderült példának okáért, hogy ott négy nagyságrenddel alacsonyabb hőmérsékleten lehet létrehozni a lítiumhidrid katasztrófafúzióját, mint itt. Nálunk egy atombomba-robbanás hőmérsékletére van szükség ahhoz, hogy a lítiumhidrid felrobbanjon, a parauniverzumban viszont, hogy úgy mondjam, elég egy dinamitrobbanás. A parauniverzum körülményei között talán egy szál gyufával meg lehetne gyújtani a lítiumhidridet, bár nem valószínű. Felkínáltuk nekik azt is, tudja, hisz a fúziós energia a legtermészetesebb energiaforrásuk, de hozzá sem nyúltak.

— Tudok róla.

— Nyilván túl kockázatosnak találták. Mintha mi tonnaszám töltenénk nitroglicerint a rakétahajtóművekbe. Vagy még rosszabb.

— Nagyon helyes. És a szivattyú történetét is meg akarja írni.

— A nem hivatalos történetét, uram. És, ha megleszek a kézirattal, megkérném, olvassa át. Komoly hasznomra lenne, ha megosztaná velem az események bensőséges ismeretét. Voltaképpen már most merítenék ezen ismeretből, ha volna rám egy kis ideje.

— Majd csinálok. Mire kíváncsi? — Hallam mosolygott. Ekkor mosolyodott el utoljára Lamont jelenlétében.

— Professzor úr, a szivattyú, mármint a gyakorlatban is hasznosítható szivattyú fejlődése egészen félelmetes sebességgel zajlott le — kezdte Lamont. — A Szivattyú-projekt.

— Az Interuniverzális Elektronszivattyú-projekt — helyesbített Hallam még mindig mosolyogva.

— Persze — mondta Lamont a torkát köszörülve —, csak a becenevét használtam. Amint elindult a projekt, a legnagyobb sietséggel és minden zsákutca kikerülésével már ki is dolgozták a részletes mérnöki terveket.

— Igaz — mondta Hallam, és átfutott rajta az önelégültség halvány jele. — Azt mondják, az én érdemem a fantáziadús és eredményes irányítás, de nem szeretném, ha ez a tény a könyvében túlzott hangsúlyt kapna. Fantasztikus mennyiségben álltak a projekt szolgálatába a legbriliánsabb tehetségek. Én pedig nem akarom a magam szerepét eltúlozni, nehogy a team bármelyik tagjának munkáját háttérbe szorítsam.

Lamont kissé bosszúsan csóválta meg a fejét. A választ mellébeszélésnek érezte. Azt mondta:

— Egyáltalán nem erre gondoltam. A szivattyú másik végén lévő lények intelligenciájára gondoltam, hogy a közismert kifejezést használjam. Ők kezdték. Akkor fedeztük föl őket, mikor az első plutónium átalakult volfrámmá; de ők már előbb fölfedeztek minket, éppenséggel azért, hogy biztosítsák ezt az átalakulást. Ők teljesen elméleti alapon dolgoztak, még az az előnyük sem volt meg, hogy figyelmeztették volna őket, amint ők figyelmeztettek minket. És az a vaslemez, amelyet átküldtek…

Hallam arcáról most már végképp eltűnt a mosoly. Elsötétült a tekintete, és hangosan azt mondta:

— Sosem tudtuk megérteni a szimbólumokat. Semmi jele…

— A geometriai ábrákat megértették, uram. Belenéztem, és egészen magától értetődik, hogy a szivattyú geometriájára vonatkozólag tartalmaztak útmutatást. Azt hiszem…

Hallam dühös mozdulattal lökte hátra a székét.

— Maga csak ne higgyen semmit, fiatalember! Mi végeztük el a munkát, nem ők.

— Igen, de talán nem igaz, hogy ők…?

— Hogy ők mit?

Lamont most ébredt csak tudatára, milyen vihart kavar, de nem értette, mivel. Bizonytalanul mondta:

— Hát, hogy intelligensebbek nálunk, és valójában ők végezték el a munka nehezét. Nem így van, uram?

Hallam arcát elöntötte a vér, amint feltápászkodott.

— Nem!-ordította. — Nem akarok tudni semmiféle misztikus erőről! Túl sok szó esik róluk. Nézze, fiatalember — tette hozzá, miközben vastag ujjával megfenyegette Lamontot, aki a meglepetéstál szinte bénultan ült a székben —, amennyiben a maga története olyan irányt venne, hogy mi csak holmi marionettfigurák voltunk a paralények kezében, nem fog találni olyan intézményt, amelyik vállalkozna a közlésére. Ami pedig engem illet, nem tűröm, hogy az egész emberiséget és az emberi értelmet így degradálja, mint ahogy azt is meg fogom akadályozni, hogy isteneket csináljon a paralényekből.

Lamont döbbenten távozott. Jó szándékot keresett, és keserű indulatokat ébresztett, akaratlanul.

A történelmi forrásai is egyszerre kiapadtak. Aki egy héttel korábban beszédesnek mutatkozott, nem emlékezett semmire, de időt sem tudott szakítani az új interjúra.

Lamontot kezdetben csak piszkálta a dolog, de aztán valami lassú harag gyúlt föl benne. Más szempontból tekintett az összegyűjtött anyagra: megragadta és faggatni kezdte a tényeket. Előzőleg legföljebb kérdezősködött. Az osztályértekezleteken Hallam összehúzott szemöldökkel keresztülnézett rajta; Lamont egy idő múlva megvetően nézett vissza rá.