Isaac Asimov: Az istenek is…

Mindennek az lett az eredménye, hogy Lamont fontosabbik, paraelméleti pályafutása elvetélni látszott. Így a másodlagos, tudománytörténészi karrier felé fordult az érdeklődése, határozottabban, mint addig bármikor.

— Az átkozott bolond — dünnyögte Lamont, amikor visszagondolt a történtekre. — Ott kellett volna lenned, Mike, látnod kellett volna, hogy megrémült, mihelyt arról esett szó, hogy a másik oldalon van a mozgatóerő. Ahogy most visszagondolok rá, csodálkoznom kell, miért nem láttam előre, akár egyetlen futó találkozás után is, hogy csak így reagálhat. Hálás lehetsz, hogy soha nem kellett dolgoznod vele.

— Az is vagyok — mondta Bronowski közönyösen —, bár te sem vagy mindig földre szállt angyal.

— Ne panaszkodj! A te munkádban igazán nincsenek problémák. — Érdekesség sincs. Kit érdekel az én munkám rajtam kívül? Öt embert ezen az egész világon. No, talán hatot — ha emlékszel még. Lamont emlékezett.

— Hát igen — mondta.

Bronowski nyugodt külseje sohasem csapott be senkit, aki csak felületesen is megismerte. Élesen reagált, és ameddig nem talált megoldást valamilyen problémára, vagy ameddig — ízekre szedvén — nem tudta biztosan, hogy nincs rá megoldás, idegesítette a dolog.

Az etruszk feliratokkal foglalkozott, azon alapult a hírneve. Az etruszk nyelv i. sz. 100-ig eleven volt, de a római kulturális imperializmus jóformán semmit sem hagyott belőle, eltűnt szinte mindenestül. Néhány felirat túlélte az ellenséges rómaiak dúlását meg az évezredes közönyt; ezeket görög betűkkel rögzítették, tehát olvashatók voltak, de semmi több. Az etruszk nyelvnek szemmel láthatóan nem volt köze a környező nyelvekhez; nagyon archaikusnak látszott, és úgy tetszett, még csak nem is indoeurópai.

Bronowski figyelme tehát egy olyan nyelv irányába fordult, amely szintén nem indoeurópai eredetű, nagyon archaikusnak látszik, és a környező nyelvekhez sincs köze. Viszont élő nyelv, és akik beszélik, ma nem laknak túl távol attól a területtől, ahol valaha az etruszkok éltek.

Talán a baszk nyelv? — töprengett Bronowski. És a baszk nyelvet használta útmutatónak. Mások is próbálkoztak már vele, de feladták. Bronowski nem adta fel.

Nehéz munka volt. A baszk maga is rendkívül nehéz nyelv, ráadásul alig jelent segítséget. Ahogy a kutatásaival haladt, Bronowski egyre több bizonyítékot talált a gyanúira. Kellett léteznie valami kulturális kapcsolatnak a korai Észak-Itália és Észak-Hispánia népei között. Komolyan bizonyítani tudta azt is, hogy a kelták elődeinek nyelve átszőtte egész Nyugat-Európát, és hogy e nyelvnek távoli túlélő rokona a baszk is, az etruszk is. Kétezer év alatt azonban a baszk továbbfejlődött, és nem kis mértékben a sp anyollal is keveredett. Előbb tehát ki kellett következtetnie a rómaiak idején beszélt baszk nyelv struktúráját, és azt kellett az etruszkkal összehasonlítania. Mindez hihetetlenül nehéz intellektuális fegyverténynek számított, de Bronowski legyőzte az akadályokat, és győzelmével döbbenetbe ejtette a világ nyelvészeit.

A lefordított etruszk szövegek nehézkes unalmat árasztottak, a világon semmi jelentőségük sem volt, legtöbbjük szokványos sírfelirat. Az viszont, hogy sikerült lefordítani őket, bámulatos volt, és Lamont szempontjából utóbb a legfontosabbnak bizonyult.

De nem rögtön. Hogy teljesen hívek legyünk az igazsághoz, már öt éve készen voltak a fordítások, amikor Lamont egyáltalán megtudta, hogy létezett valaha etruszk nép. De akkor Bronowski eljött előadást tartani az egyetemre; Lamont pedig, aki általában ellógta az efféle szokásos egyleti előadásokat, amelyeket pedig előírtak a tanszék tanárainak, ezt az egyet nem mulasztotta el.

Nem mintha fölismerte volna az előadás jelentőségét, vagy érdeklődött volna iránta. Egyszerűen találkozót beszélt meg egy romanisztikát végzett hallgatóval, és választhatott az etruszk előadás és egy különösen ellenszenves zenei fesztivál között. A kapcsolat laza volt, és Lamont szempontjából nem is valami biztató, de az előadásra elvezette.

Azt viszont meglehetősen élvezte. A feledésbe merült etruszk civilizáció első ízben keltett benne valami távoli érdeklődést. A megfejtetlen nyelv problémáját egyenesen elragadónak találta. Fiatalkorában gyönyörűséggel oldott meg képrejtvényeket, de a többi gyerekes játékával együtt a sutba vágta ezt is, hogy sokkal nagyobb jelentőségű kriptogramok, a természet által kialakított képrejtvények megoldásába merüljön. Így jutott el a paraelmélethez.

Bronowski előadása azonban fölélesztette benne azt a hajdani örömet, melyet a jelek véletlen halmazának fokozatos értelmezése szerez, s mindezt kellően magas, a rejtvénynek rangot adó nehézségi fokon. Bronowski nagyformátumú kriptogramfejtő volt, és Lamont különösen élvezte, ahogy az állhatatos ész erőt vesz az ismeretlenen.

De az egész füstbe mehetett volna — pedig három dolog is egybeesett, az, hogy Bronowski megjelent az egyetemen, hogy Lamontban felébredt ifjúkorának rejtvényfejtő lelkesedése, és egy vonzó fiatal hölgy társadalmilag ösztönző jelenléte —, ha mindez nem a Hallamnél tett látogatás előtti napon történik; mikor is Lamont, mint hamar rájött, állandó és komoly kutyaszorítóba került.

Az interjú után alig egy órával elhatározta, hogy felkeresi Bronowskit. Megbeszélendő azt, ami szerinte magától értetődött, Hallamet viszont annyira sértette. Mivel olyan keményen lerámolták, Lamont elhatározta, hogy visszaüt, ráadásul abban a témában, amely miatt a lerámolást elszenvedte. A paraemberek intelligensebbek, mint az emberek. Lamont eddig úgy hitt ebben, lazán, mint kézenfekvő, de nem életbevágó igazságban. Most ez az igazság életbevágó lett. Be kell bizonyítani, és rá kell kényszeríteni Hallamet, hogy lenyelje, méghozzá keresztben, és minél élesebbek a sarkai, annál jobb.

Lamont oly messze találta magát a hős iránt nemrég érzett rajongástól, hogy nagyon élvezte az elképzelt látványt.

Bronowski még mindig ott volt az egyetemen. Lamont a nyomába eredt, és nyomatékosan kérte, hogy találkozhassék vele. Bronowski, mikor már képtelen volt kitérni, nyájasan udvarias volt.

Lamont röviden nyugtázta az udvarias fogadtatást, sebtében bemutatkozott, és a tárgyra tért.

— Bronowski doktor, nagyon boldog vagyok, hogy még elcsíptem, mielőtt elindult volna. Remélem, rá tudom bírni, hogy maradjon tovább.

— Talán nem is lesz nehéz dolga. Ugyanis állást ajánlottak a tanszéken — válaszolt Bronowski.

— És elfogadja?

— Még gondolkozom, de lehet.

— El kell fogadnia! El is fogadja, ha meghallja, amit mondani akarok. Dr. Bronowski, mi dolga marad most, hogy megfejtette az etruszk írást?

— Nemcsak azzal foglalkozom, fiatalember. — (Öt évvel volt idősebb Lamontnál.) — Régész vagyok. És higgye el, az etruszk kultúra több, mint ezek a feliratok, és a korai itáliai kultúra több, mint az etruszkok kultúrája.

— De nyilván korántsem olyan izgalmas, korántsem jelent akkora kihívást, mint az etruszk feliratok.

— Elismerem.

— Akkor örömmel fogadna valamit, ami izgalmasabb, nagyobb kihívást jelent, és vagy egymilliószor fontosabb, mint azok az etruszk feliratok.

— Mire gondol, dr. Lamont?

— olyan jelek vannak a kezünkben, amelyek nem egy halott kultúrából származnak. Nem is e földi kultúrából, sőt még csak nem is a mi univerzumunkból kerültek elő. Olyasmi, amit paraszimbólumoknak nevezünk.