Isaac Asimov - Az istenek is…

— Igaza lehet — mondta Denison. — Nem tudom.

— Lehet, hogy igaza van — mondta Gottstein elgondolkodva. — De ha így van, nem gondolja, hogy mindez előnytelen a maga szempontjából? Bármit csinál, a közönség azt mondhatja rá, hogy a holdbeli tudományos struktúrának köszönheti. Ezáltal ön alig nyer valami személyes elismerést, akármilyen értékesek is az eredményei… ami persze igazságtalan volna.

— Belefáradtam az érdemek elismertetéséért folyó kutyakomédiába, Gottstein megbízott úr! Szeretném, ha értelme lenne az életemnek, több értelme, mint amennyi az ultrahanggal szőrtelenítő vállalat alelnöke életének van. Meg is találom, ha visszatérhetek a tudomány világába. És ha a saját mércém szerint jól megcsinálok valamit, akkor elégedett leszek.

— Hadd mondjam meg: mindez nekem kevés. Amennyi érdeme van, annyiért elismerést kell kapnia; és nekem mint megbízottnak az a feladatom, hogy a földi közösséget hitelesen tájékoztassam, ügyelve rá, hogy ami érdem az öné, az az öné is maradjon. Hiszen ön is csak ember, tehát ragaszkodik ahhoz, ami megilleti. — Kedves öntől. Mit kíván cserébe?

— Ön cinikus, de igaza van. Cserébe azt kérem, hogy segítsen nekem. A leköszönő megbízott nem egészen biztos benne, hogy a Holdon milyen irányban folynak tudományos kísérletek. Nem tökéletes a kommunikáció a Hold és a Föld között, pedig a két világ erőfeszítéseinek koordinációja mindkét fél javát szolgálná. Természetes a gyanakvás, de ha ön bármit tehetne, hogy ez a bizalmatlanság megtörjön, az legalább olyan értéket jelentene nekünk, mint az ön tudományos felfedezései.

— Megbízott úr, nemigen hiheti, hogy én eszményfan tanúsíthatnám a Hold-lakók előtt, milyen jószándékú és nyíltszívű a Föld tudományos világa.

— Nem szabad összetévesztenie, dr. Denison, egyetlen bosszúra éhes tudóst a földi emberiséggel. Fogalmazzunk így: nagyon jó néven venném, ha tájékoztatna tudományos eredményeiről, hogy segítségére lehessek érdemeinek tisztes elismertetésében. És hogy kellőképpen értsem az eredményeit — emlékezzen rá, nem vagyok szakképzett fizikus —, szerencsés lenne, ha a Holdon működő tudomány jelenlegi állásának fényével világítaná meg őket. Megegyeztünk?

— Nehéz dolgot kíván — mondta Denison. — Az előzetes eredmények, ha akár óvatlanságból, akár túlzott lelkesedésből idő előtt adják közre őket, borzasztóan tudnak ártani az ember jó hírének. Gyűlölök bárkinek bármiről beszélni, ameddig nem vagyok biztos a dolgomban. Korábbi tapasztalatom — amit annál a bizottságnál szereztem, amelynek ön is tagja volt — csak erősíti bennem ezt az óvatosságot.

— Meg tudom érteni — mondta szívélyesen Gottstein. — Magára bízom, hogy eldöntse, mikor tud hasznosan és érdemben informálni… De sokáig feltartottam, pedig már valószínűleg aludni szeretne.

Ezzel a kihallgatás véget ért. Denison távozott. Gottstein elgondolkodva nézett utána.

Denison kézzel nyitotta ki az ajtót. Volt ugyan kapcsoló, automatikus, de az ébredés ködében nem találta.

A sötét hajú férfi, akinek mintha nyugodt szemrehányás ült volna az arcán, azt mondta:

— Elnézést… Korán jöttem?

Denison megismételte az utolsó szót, hogy időt nyerjen, és felfogja a dallakat.

— Korán?… Nem… Én… Én késem, gondolom. — Hívtam magát. Találkozót beszéltünk meg… Denison most mar tudta, miről van szó. — Igen. Maga dr. Neville.

— Persze. Bemehetek?

Amint megkérdezte, be is lépett. Denison szobája kicsi volt; a rendetlen agy szinte egészen betöltötte. Lágyan suhogott a ventilátor.

Neville szokványos udvariassággal kérdezte: — Remélem, jól aludt?

Denison lenézett a pizsamájára, kezével beletúrt kócos hajába.

— Nem — mondta hirtelen. — Borzasztó éjszakám volt. Megbocsájt, de egy ideig nélkülöznie kell a társaságomat, míg rendbe hozom magamat.

— Persze. Nem akarja, hogy közben reggelit csináljak? Valószínűleg nem ismeri a felszerelést.

— Nagy szívességet tenne — mondta Denison.

Vagy húsz perccel később került elő, mar megmosakodva és megborotválkozva, nadrág és alsóing volt rajta. Azt mondta:

— Remélem, nem törtem el a tust. Elállt, és nem tudtam újra elindítani.

— A vizet adagolják. Mára ennyi járt. A Holdon vagyunk, doktor. Engedelmével rántottát és forró levest csináltam kettőnknek. — Rántottát?

— Mi így nevezzük. A földiek nem így hívnak, gondolom.

— Ó! — mondta Denison. Leült, és kicsit kényszeredett lelkesedéssel ízlelte meg azt a sárga kenőcsöt, amelyet a másik rántottának mondott. Igyekezett nem elfintorítani az arcát az első falatnál, aztán férfiasan lenyelte, sőt egy második falatot is a villájára szúrt.

— Idővel megszokja — mondta Neville —, és nagyon magas a tápértéke. Ha figyelmeztethetem, a magas proteintartalom és az alacsony gravitáció csökkenti az élelemszükségletet.

— Annyi baj legyen — mondta Denison, és a torkát köszörülte.

Neville újra megszólalt:

— Selene azt mondja, maga szeretne itt maradni a Holdon.

— Ez volt a szándékom — válaszolt Denison. Megdörzsölte a szemét. — Borzasztó éjszakám volt. Próbára teszi az elhatározásomat. — Hányszor esett ki az ágyból?

— Kétszer… Bár úgy hallom, ez így is szokás.

— A földieknél elkerülhetetlen. Ébren figyelembe tudja venni a Hold gravitációját, de álmában úgy forgolódik, mintha a Földön volna. Viszont legalább az esés nem olyan fájdalmas.

— Másodszorra már a padlón aludtam egy darabig, mielőtt fölébredtem volna. Nem is emlékszem rá, hogy leestem volna. Hogy a nyavalyában lehet ezen segíteni?

— Időnként ellenőriztesse a szívműködését, a vérnyomását, hogy megbizonyosodjék, nem kelt-e túl nagy feszültséget a szervezetében a nehézségi erő megváltozása.

— Elégszer figyelmeztettek rá — mondta kelletlenül Denison. — El is megyek orvoshoz a jövő hónapban, megbeszéltem. Kaptam valami tablettákat is.

— Nos — zárta le Neville a jelentéktelen témát —, egy héten belül valószínűleg kutyabaja sem lesz. Megfelelő ruhára is szüksége lesz. A nadrágja végképp nem megfelelő, az a könnyű trikó pedig értelmetlen.

— Feltételezem, vehetek valahol ruhát.

— Persze. Ha sikerül elkapnia egy szabadnapját, Selene nagyon szívesen segít magának. Biztosított róla, hogy maga rendes pasas, doktor.

— El vagyok ragadtatva, hogy így gondolja. — Denison legyűrt egy kanállal a levesből, majd körülnézett, mintha azon gondolkodna, mit kezdjen a maradékkal. Aztán keserű képpel elszánta magát, hogy megegye.

— Azt hitte, hogy maga fizikus, de persze tévedett. — Sugárvegyésznek tanultam.

— De nem dolgozott a szakmában sokáig, doktor. Ugyan messze vagyunk a Földtől, de azért elég közel is. Maga Hallam egyik áldozata.

— Olyan sok van, hogy csak az egyik?

— Miért ne? Az egész Hold Hallam egyik áldozata. — A Hold?

— Bizonyos értelemben.

— Nem értem.

— A Holdon egyetlen elektronszivattyú sinus. Nem működtek együtt a parauniverzum lakói. Egyetlen adag volfrámot sem fogadtak el.

— Remélem, dr. Neville, nem azt akarja mondani, hogy ez Hallam műve?

— Negatív értelemben az övé. Miért csak a parauniverzum indíthat szivattyúállomást? Miért nem indíthatunk mi?

— Amennyire én tudom, hiányzik hozzá a tudásunk. — Hiányozni is fog, ha a téma kutatása tilos. — Tilos? — kérdezte Denison kissé hökkenten.