Isaac Asimov - Az istenek is…

— Igyekszem észben tartani… Ó, felvettem a kapcsolatot a barátommal.

— Melyik barátjával?

— Akivel egy űrhajón jöttem. Valami azt súgta, hogy ismerős, és valóban. Denisonnak hívják, sugárvegyész. Eléggé jól emlékeztem.

— Emlékeztem rá, hogy van benne valami érdekes irracionalitás, és kipróbáltam. Nagyon okosan riposztozott. Kifejezetten racionálisan hangzott minden szava, olyannyira ésszerűen, hogy gyanút fogtam. Van a megszállottakban valami vonzó racionalitás mint védekezési mechanizmus.

— Jaj, istenem — mondta gyötrötten Montez —, nem vagyok biztos benne, hogy tudom-e követni. Ha nem zavarja, leülök pár percre. Mert miközben próbálok nem arra gondolni, hogy mindent rendesen becsomagoltam-e, és hogy vár a Föld vonzóereje, alig kapok levegőt…Milyen irracionalitásról beszél?

— Egyszer megpróbálta elmagyarázni nekünk, hogy az elektronszivattyú veszélyes. Szerinte fel fogja robbantani a Napot.

Valóban? És úgy lesz?

— Remélem, nem. Akkor eléggé durván bocsájtották el_ Ha egy tudós az ész határát súroló témán dolgozik, érzékeny lesz. Ismertem egy pszichiátert, aki ezt „ki tudja”-szindrómának nevezte. Ha az ember semmi módon nem jut el a szükséges tudásig, a végén azt kérdi: „ki tudja, mi lesz?” — és a képzelet ad rá választ.

— Igen, de ha csak néhány fizikus is ilyeneket mondogat…

— Nem mondogat. Hivatalosan nem. Létezik olyasmi, hogy tudományos felelősségérzet, és az újságok is óvakodnak attól, hogy butaságot közöljenek. Vagy olyasmit, amit butaságnak tartanak. Később megint előjött a téma. Egy Lamont nevű fizikus beszélt róla Burt szenátornak, azután annak az önjelölt környezetvédő messiás Chennek és néhány más embernek. Ez a Lamont is ragaszkodik a kozmikus robbanás gondolatához. Senki sem hisz neki, de a történet lassacskán terjed, és közben még javul is.

— És ez az ember a Holdon hisz benne?

Gottstein szélesen elmosolyodott.

— Gyanítom, hogy igen. A pokolba is, éjszaka, ha nem tudok aludni — folyton kiesem az ágyból —, én magam is hiszek benne. Azt reméli, hogy itt képes lesz az elméletét kísérletileg kipróbálni.

— És?

— Hadd próbálja! Jeleztem neki, hogy kap tőlünk segítséget. Montez megrázta a fejét.

— Kockázatos. Nem szeretek hivatalosan megszállott nézeteket támogatni.

— Tudja, elméletileg annak a lehetősége is fennáll, hogy nem puszta megszállottság, de nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy ha el tudjuk indítani itt a Holdon, akkor az ő révén esetleg megtudjuk, mi folyik más ügyekben. Nagyon fontos neki, hogy rehabilitálják, és én jeleztem, hogy ha együttműködik velünk, mi is megsegítjük… Gondom lesz rá, hogy diszkréten tájékoztassam. Barátilag, érti.

— Köszönöm — mondta Montez. — És Isten vele.

Neville dühöngött.

— Nem, nekem nem tetszik.

— Miért nem? Mert földike? — Selene leszedett valami pihét a jobb melléről, aztán kritikus szemmel nézegetni kezdte. — Ez nem a blúzomról van. Mondom, hogy pocsékul működik a levegőellátási rendszer.

— Ez a Denison nem jó semmire. Nem parafizikus. Autodidakta a szakmában, ő maga mondja, és be is bizonyította: teljes őrültséget hangoztat.

— Éspedig?

— Azt hiszi, hogy az elektronszivattyú fel fogja robbantani az univerzumot.

— Ezt mondta?

— Tudom, hogy erre gondol. Ó, ismerem az érveit! Elég gyakran hallottam őket. De nem így van, és kész!

— Talán — mondta Selene, és felhúzta a szemöldökét — csak te szeretnéd, hogy ne így legyen.

— Ne kezdd el!

Rövid szünet következett, aztán Selene azt mondta: — Akkor meg mihez fogsz vele?

— Kap helyet, dolgozzon. Lehet, hogy tudósnak csapnivaló, de másra fel lehet használni. Elég feltűnő jelenség. A megbízott beszélt már vele.

— Tudom.

— Végül is az előtörténeté kellőképpen romantikus: a derékba tört pályáját próbálja rendbe hozni.

— Valóban?

— Valóban. Neked biztosan tetszeni fog. Ha megkéred, szívesen el is meséli. Ha pedig itt a Holdon egy romantikus földi őrült az eszelős tervén dolgozik, tökéletesen megfelel arra, hogy lekösse a megbízott figyelmét. Álcázásnak remek lesz. Még az is megeshet, hogy rajta keresztül többet megtudhatunk arról, ami a Földön folyik. Jó lenne, ha továbbra is barátságban maradnál vele, Selene.

Selene nevetett, és a nevetésének fémes hangja volt Denison fülhallgatójában. Alakja is elveszett az űrruhában.

— Most gyere, Ben — mondta —, nem kell félni semmitől. Öreg róka, már legalább egy hónapja itt vagy.

— Huszonnyolc napja — morogta Denison. Úgy érezte, megfullad az űrruhában.

— Egy hónapja — makacskodott Selene. — Éppen félföld volt, amikor jöttél, és most megint félföld van. — Rámutatott a déli égbolton ragyogó Föld-karéjra.

— Na igen, de nem vagyok olyan bátor idekinn, mint odalenn. Mi lesz, ha el találok esni?

— Hogy mi? A gravitáció gyenge a ti viszonyaitokhoz képest, a lejtő enyhe, a ruhád erős. Ha elesnél, engedd magad gurulni. Úgy is vicces lesz.

Denison kételkedve nézett körbe. A Hold gyönyörűen nyúlt el előttük a Föld hideg fényében. Fekete-fehér volt, gyengéd, finom fehér ahhoz képes, amit a napsütötte oldalon látott egy hete, mikor a napelemekhez kirándult, amelyek a Mare Imbrium fenekén húzódtak végig, ameddig a szem ellát. És a fekete szín is valahogy lágyabb volt, mert hiányzott az igazi Nap lángoló ragyogása. A csillagok különleges fénnyel tündököltek, és a Föld — a Föld végtelenül hívogatólap nézett rá kék és fehér fürtjeivel s az alóluk olykor kikacsintó rozsdavörös foltokkal.

— Mondd — mondta a férfi-, nem bánnád, ha beléd kapaszkodnék?

— Persze hogy nem. És nem megyünk egészen fel. Csak a kezdők lejtőjén. Próbálj meg lépést tartani. Lassan megyek.

A nő hosszú, lengő lépésekkel haladt, a férfi megpróbált igazodni hozzá. Lábuk alatt az emelkedő talaja poros volt, és a férfi minden lépéssel finom port rúgott fel, amely gyorsan leülepedett, hisz nem fékezte a levegő. A férfi tartotta a lépést, de erőfeszítésébe került.

— Jól van — mondta Selene, és belekarolt, hogy támogassa. — Nagyon jól csinálod ahhoz képest, hogy földike, illetve vándlizó vagy.

— Kösz.

— Na, nem sokkal szebb ez sem. A vándlizó a bevándorló csúfneve, és éppen olyan sértő, mint földi emberre a földike. Mondjam inkább azt, hogy nagyon ügyes vagy a korodhoz képest?

— Nem! Ez sokkal rosszabb. — Denison zihált egy kicsit, és érezte, hogy nedves a homloka.

— Valahányszor elérsz arra a pontra — mondta Selene —, hogy letedd az egyik lábad, lökj egyet magadon a másikkal. Ez megnyújtja a lépteidet, és megkönnyíti az egészet. Nem, nem! Nézd, én hogy csinálom!

Denison hálásan pihent kicsit, hogy Selenét nézze, aki az ormótlan ruha ellenére karcsún és kecsesen mutatta be a lapos, szökellő lépéseket. Aztán visszatért, és a lábához térdelt.

— Most pedig lépj lassan, Ben, én pedig kicsit rá fogok ütni a lábadra, amikor lökni kell.

Megpróbálták néhányszor, de Denison azt mondta:

— Ez rosszabb, mint ha futni kellene a Földön. Pihenjünk egy kicsit!

— Jól van. Tudod, az egész csak azért van, mert az izmaid nincsenek hozzászokva a megfelelő koordinációhoz. Önmagaddal kell megküzdened, nem a gravitációval. Ülj le, fújd ki magad. Nem viszlek sokkal tovább.