Isaac Asimov - Az istenek is…

— Barron, ez már gusztustalan. Hogy lehet ezeket a konspirációs elméleteidet mindenbe beleszőni? Ben nem úgy beszél…

— Ben? — kérdezte gúnyosan Neville.

— Ben — felelte Selene higgadtan. — Ben nem úgy beszélt, mint akiben sérelem ég, vagy mint aki meg akarja játszani, hogy sérelem ég benne.

— Azt nem, de elérte, hogy úgy gondolj rá, mint olyasvalakire, aki tetszik. Mondtad, hogy tetszik, nem? Hangsúlyozottan mondtad. Lehet, hogy pontosan ezt akarta.

— Engem nem könnyű bolonddá tenni, jól tudod. — Várnom kell, amíg én beszélek vele.

— Az ördög vigyen el, Barron! Ezer meg ezer mindenfajta földikével társalogtam, ez a munkám. És semmi okod sincs rá, hogy ilyen gúnyos hangon beszélj az ítélőképességemről. Tudod jól: minden okod megvan rá, hogy megbízz benne.

— Rendben van. Majd meglátjuk. Ne légy dühös! Annyi az egész, hogy várnunk kell. És amíg várunk — azzal felállt —, találd ki: mire gondoltam?

— Nem kell találgatnom. — Selene is felállt, és néhány alig látható, finom lépéssel eltávolodott a férfitól. — De gondolj rá magadban! Nekem nincs kedvem hozzá.

— Azért bosszankodsz, mert megkérdőjeleztem az ítéletedet?

— Azért bosszankodom, mert… Ó, az ördögbe is, miért nem tartasz nagyobb rendet a szobádban? — Azzal kiment.

— Szeretném megkínálni — mondta Gottstein — valami földi csemegével, doktor, de elvi okokból nem engedélyezték, hogy hozzak. A derék Hold-lakók durva megkülönböztetésnek tekintik, ha földi emberrel kivételezünk, csitítsuk tehát érzékenykedésüket, és kövessük az itteni pózokat, amennyire lehetséges, bár attól tartok, járásom rögtön elárul. Ez az átkozott gravitációjuk teljesen lehetetlen dolog.

— Én is így találom — mondta a földi ember. — Gratulálok az új állásához…

— Még nem egészen az enyém, uram.

— Mégis gratulálok. De még mindig nem értem, miért hívatott. — Útitársak voltunk az űrhajón. Nem is olyan régen, ugyanazon az űrhajón érkeztünk.

A földi ember udvariasan várta a folytatást.

— De én jóval régebbről ismerem magát — mondta Gottstein. — Igaz, rövid ideig, de láttuk egymást néhány éve.

— Attól tartok, nem emlékszem… — felelte nyugodtan a földi.

— Egyáltalán nem lep meg. Semmi nem indokolja, hogy emlékezzék. Abban az időben Burt szenátor stábjához tartoztam, aki akkoriban a Környezetvédelmi és Műszaki Bizottság feje volt; most is az. Abban az időben meglehetősen igyekezett, hogy orrára koppintson Hallamnek, dr. Frederick Hallamnek.

A földi ember hirtelen egy kicsit mintha kiegyenesedett volna ültében.

— Ismerte Hallamet?

— Érkezésem óta maga a második, aki ezt kérdi tőlem. Igen, ismertem. Nem közelről. Ismertem másokat, akik találkoztak vele. Elég furcsa módon, a véleményük rendszerint megegyezett az enyémmel. Ahhoz képest, hogy egy egész bolygó bálványozta, Hallam kevés szeretetet ébresztett azokban, akik ismerték.

— Keveset? Semennyit, azt hiszem — mondta a földi ember.

Gottstein nem vette tudomásul a közbeszólást.

— Akkoriban az volt a munkám — legalábbis ezzel bízott meg a szenátor —, hogy vizsgáljam meg, nem társul-e az elektronszivattyú létesítése és fejlesztése szükségtelen pazarlással és személyes haszonnal. Törvény előírta, megfigyelőbizottsági rutinszaglászás, de a szenátor — magunk között szólva — azt remélte, hogy talál valami adalékot Hallam ellen. Meg akarta lazítani a fojtogató pórázt, amin az az ember a tudományos életet vezette. De kudarcot vallott.

— Nyilvánvaló. Hallam ma erősebb, mint valaha.

— Nem volt semmiféle korrupció, olyan pedig, aminek a szálai Hallamhez vezettek volna, végképp nem. Az az ember szigorúan becsületes.

— Ilyen értelemben biztosan. De a hatalomnak is megvan a maga piaci értéke, amit nem föltétlenül pénzben mérnek.

— Hanem akkoriban más érdekelt, bár nem tudtam a végére járni. Olyasvalakire bukkantam, aki nem Hallam hatalma, hanem az elektronszivattyú léte ellen emelt kifogást. Jelen voltam a beszélgetésen, bár nem én vezettem. Ugye maga tett panaszt?

A földi ember óvatosan mondta:

— Emlékszem az esetre, de magára nem.

— Én akkor csodálkoztam, hogyan emelhet bárki tudományos alapon kifogást az elektronszivattyú ellen. Maga eléggé erős benyomást tett rám, így mikor megláttam az űrhajón, felkavarodott, sőt össze is állt bennem a dolog. Nem ellenőriztem az utaslistát, de hadd ellenőrizzem az emlékezetemet! Ön nem dr. Benjamin Andrew Denison?

A földi férfi felsóhajtott:

— Benjamin Allan Denison. De hogy kerül ez elő? Az az igazság, megbízott úr, hogy nem akarom felkavarni a múlt ügyeit. Itt vagyok a Holdon, és elszántam magam, hogy mindent újrakezdek, a legelején, ha szükséges. Az ördögbe, még a nevemet is meg akartam változtatni.

— Nem segített volna. Az arcáról ismertem meg. Semmi kifogásom ellene, doktor, hogy új életet kezdjen, semmiképpen sem akarok beleavatkozni. De szeretnék egy kicsit kíváncsiskodni, azokról az indítékokról, amelyek önt nem érintik közvetlenül. Nem emlékszem már pontosan, mi is volt a kifogása az elektronszivattyú ellen. Nem mondaná el?

Denison lehajtotta a fejét. A csönd elhúzódott, és a megbízott nem vágott bele. Még egy kis torokköszörülést is elnyomott.

— Voltaképpen semmi sem volt — szólalt meg Denison. — Feltételezés volt csak, félelem, hogy esetleg a nukleáris intenzitás megváltozhat. Semmi.

— Semmi? — Gottstein most megköszörülte a torkát. — Remélem, nem zavarja, hogy igyekszem megérteni. Mondtam már, ön fölkeltette az érdeklődésemet. Akkor nem tudtam követni, és ma már kétséges, ki tudnám-e ásni a jegyzőkönyvekből a szükséges információkat. Az egészet lerakták valahol — a szenátor nagyon rosszul szerepelt, nem is kívánná, hogy a dolog publicitást kapjon. Mégis, egyes részletekre vissza tudok emlékezni. Ön valaha Hallam kollégája volt, de nem fizikus.

— Pontosan. Sugárvegyész voltam. Ahogy ő is.

— Javítson ki, ha nem emlékeznék pontosan, de a maga pályafutása nagyon jól indult.

— Vannak objektív tények, melyek a javamra szóltak. Nincsenek illúzióim magamról. Briliáns munkaerő voltam.

— Érdekes, hogy visszajön minden. Hallam viszont nem volt briliáns.

— Nem különösebben.

— Mégis, utóbb a dolgok nem jól alakultak maga körül. Voltaképpen, mikor meghallgattuk — ha jól emlékszem, önként jelentkezett e célból —, maga egy játékgyárosnak dolgozott.

— Kozmetikumokat gyártottak — mondta Denison fojtottan —, férfikozmetikumokat. Mindez nem emelte a tekintélyemet a kihallgatás során.

— Hát nem, sajnos. Mégiscsak ügynök volt.

— Az értékesítési osztályt vezettem. Változatlanul briliáns módon. Elnökhelyettes voltam, mikor abbahagytam, hogy a Holdra jöjjek.

— Volt Hallamnek valami köze ehhez? Mármint ahhoz, hogy nem foglalkozott többé természettudománnyal?

— Megbízott úr! — mondta Denison. — Kérem! Ez úgysem számít ma már. Ott voltam, mikor Hallam felfedezte a volfrám átalakulását, és az események láncolata elindult az elektronszivattyú felé. Hogy pontosan mi történt volna, ha történetesen nem vagyok ott, nem tudom. Lehetséges, hogy egy hónap elteltével én is meg Hallam is meghaltunk volna sugárfertőzés következtében, vagy nukleáris robbanás végzett volna velünk hat hét után. Nem tudom. De ott voltam, és Hallam ma részben miattam az, aki, és emiatt vagyok ma én is az, aki lettem. A pokolba a részletekkel! Kielégíti a válaszom? Mert többel nem szolgálhatok.