Isaac Asimov - Az istenek is…

Barron Neville egy darabig szótlanul nézte a nőt. Az nyugodtan nézett vissza rá. Ablakán megint megváltozott a panoráma. Az egyik kép most a félföldnél nagyobb Földet mutatta. Végül Barron szólalt meg:

— Miért?

— Valójában véletlenül — válaszolta a nő. — Megláttam a lényeget, és lelkesedésemben kimondtam. Napokkal előbb meg kellett volna mondanom, de féltem, hogy pontosan így reagálsz.

— Így hát tudja. Te hülye!

A nő arca elfintorodott.

— Ugyan mit tud? Csak azt, amit előbb-utóbb magától kitalált volna: hogy nem vagyok idegenvezető, hanem a te intuíciókutad. Intuíciókút, aki nem ért a matematikához, az Isten szerelmére. Tehát mit számít, ha tudja? Mit számít, hogy intuíció lakik bennem? Hányszor elmagyaráztad, hogy nem ér semmit, amíg nem támogatja a matematika szigora és a kísérleti megfigyelés. Hányszor elmagyaráztad, hogy a legerősebb intuíció is tévedhet! Akkor milyen értéket tulajdoníthat éppen ő az intuíciómnak?

Neville elfehéredett. Selene nem tudta, miért, a dühtől-e vagy a sértődöttségtót. Azt mondta:

— Te más vagy. Nem igazolódott be mindig az intuíciód? Valahányszor biztos voltál benne?

— De hát erről nem tud.

— Ki fogja találni. És elmegy Gottsteinhez.

— És mit mond neki? Fogalma sincs, mit akarunk valójában. — Nincs?

— Nincs. — A nő felállt, odébbsétált. Majd a férfi felé fordult, és kiabálni kezdett: — Nem! Gyönge dolog azzal gyanúsítanod, hogy majd elárullak s a többi. Ha nem hiszel a becsületemben, higgy a józan eszemben! Nincs semmi okom, hogy megmondjam nekik. És mi hasznot hozna akár nekik, akár nekünk, ha mindannyian úgyis elpusztulnánk?

— Ó, kérlek, Selene! — Neville utálkozva gesztikulált. — Ne csináld!

— Nem. Akkor figyelj! Beszélgetett velem, és leírta a munkáját. Te úgy rejtegetsz, mint valami titkos fegyvert. Azt mondogatod, hogy sokkal többet érek, mint bármilyen műszer vagy bármelyik közönséges tudós. Játszod az összeesküvősdit, ragaszkodsz hozzá, hogy mindenki közönséges idegenvezetőnek tartson, azért, hogy hatalmas tehetségem mindig a Hold-lakók rendelkezésére álljon. Azaz a rendelkezésedre. És mit értél el?

— Közénk tartozol, nem? Mit gondolsz, meddig maradhatnál szabadon, ha ők…

— Mindig így beszélsz. De kit börtönöztek be? Kit tartóztattak le? Hol vannak a bizonyítékok arra a nagy összeesküvésre, amely állítólag körülvesz? A földi emberek sokkal inkább azért tartanak távol a nagy műszereiktől, mert erre ösztökéled őket, semmint azért, mert rosszindulatúak volnának. És mindez inkább a javunkra szolgált, semmint kárunkra; hiszen rákényszerített, hogy más, sokkal finomabb műszereket fejlesszünk ki.

— A te elméleti meglátásaid alapján, Selene. Selene mosolygott.

— Tudom. Ben nagyon elismerően nyilatkozott róluk.

— Te és Ben. A te Bened! Mi az ördögöt akarsz azzal a nyomorult földikével?

— Bevándorló! És információt akarok. Te talán informálsz? Olyan átkozottul féltesz, hogy elkapnak, hogy nem engedsz egyetlen fizikus közelébe sem. Nem beszélhetek senki más fizikussal, csak veled, mert te vagy a… de valószínűleg az is csak ezért.

— No, Selene. — A férfi megpróbálta a csitító hangot, de túl sok türelmetlenség maradt benne.

— Nem mintha törődnék vele. Megmondtad, hogy egy igazi feladatom van, meg is próbáltam koncentrálni rá, néha mintha sikerülne is, matematika ide, matematika oda. El tudom képzelni, mit kellene tenni, de aztán szétfoszlik. Viszont mi értelme az egésznek, ha a szivattyú mindnyájunkat úgyis megsemmisít? Nem mondtam kezdettót, hogy nem bízom a mágneses intenzitás cseréjében?

— Megkérdezlek megint — mondta Neville. — Kész lennél kijelenteni, hogy a szivattyú megsemmisít bennünket? Nem „talán”, nem „esetleg”; megsemmisít?

Selene mérgesen rázta a fejét.

— Nem tudom. Megvan a lehetősége. Nem mondhatom, hogy megsemmisít! De ilyen esetben nem elég a puszta „talán”? — Ó, istenem…

— Ne forgasd a szemed! Ne gúnyolódj! Sohasem vizsgáltad meg a dolgot. Megmondtam, hogyan lehet megvizsgálni.

— Sohasem izgattad magad, amíg nem kezdtél erre a te földikédre hallgatni.

— Bevándorló. Nem vizsgálod meg?

— Nem. Mondtam már, hogy a javaslatod nem elég praktikus. Nem vagy kísérletező tudós, és ami gondolatban jónak látszik, az nem biztos, hogy a műszerek véletlenszerű és bizonytalan valódi világában is működik.

— Az úgynevezett valódi világ a te laboratóriumod. — A nő arcát elöntötte a harag, összeszorított öklét az álla előtt tartotta. — Annyi időt fecséreltél rá, hogy megfelelő vákuumot teremts. Fenn, a felszínen, odafenn, a fejünk fölött remek vákuum van, és időnként az abszolút nulla fok felé süllyedő hőmérséklet… Miért nem próbálod ki a kísérleteidet a felszínen?

— Semmi haszna sem volna.

— Honnan tudod? Egyszerűen nem akarod kipróbálni. Ben Denison kipróbálta. Vette magának a fáradságot, és kifejlesztett egy olyan rendszert, amelyet a felületen is lehet használni. Akkor állította fel, amikor a napelemeket ellenőrizte. Azt akarta, hogy te is menj vele, de nem voltál hajlandó. Emlékszel? Nagyon egyszerű az egész, én is el tudom mondani első hallásra. Nappali, majd éjjeli hőmérsékleti viszonyok mellett futtatta, és ez elég volt ahhoz, hogy új kutatási programot dolgozzon ki a pionizerra.

— Milyen egyszerűen hangzik.

— Milyen egyszerű! Amint rájött, hogy intuíciókút vagyok, úgy beszélt velem, ahogy te soha. Elmagyarázta, miért gondolja, hogy az erős nukleáris interakciók további erősödése katasztrofális mértékben akkumulálódik a Föld szomszédságában. Pár év, és a Nap felrobban, és hullámokban továbbküldi…

— Nem, nem, nem! — ordította Neville. — Én láttam az eredményeit, és rám nem tettek különösebb hatást. — Láttad őket?

— Persze. Mit gondolsz, úgy engedem dolgozni a laboratóriumunkban, hogy nem ellenőrzöm, mit csinál? Láttam az eredményeit, nem érnek semmit. Olyan kis eltérésekről van szó, amelyek beleférnek a kísérleti hibaszázalékba. Ha azt akarja hinni, hogy jelentőségük van, és te is azt akarod hinni, csak tessék. De nincs az a hit, ami jelentőséget adhatna nekik, ha egyszer nincs jelentőségük.

— És mit akarsz te hinni?

— Az igazat.

— De nem határoztad el már előre, hogy az igazság a te bibliád szerint való? Te elektronszivattyú-telepet akarsz a Holdra, hogy semmi dolgod ne lehessen aztán a felszínnel; ami pedig ennek útjában állhat, az eleve nem igaz.

— Nem vitatkozom. Valóban akarom a szivattyút, sőt azt a mást is. Egyik nem ér semmit a másik nélkül. Biztos vagy benne, hogy nem…

— Nem.

— És a jövőben?

Selene újra felé fordult, lába olyan sebesen topogott, hogy a dühös kopogás kíséretében fel-felpattant a levegőbe.

— Nem mondok el neki semmit — mondta a nő —, de több információra van szükségem. És ha egyszer tőled nem kapom meg, megkaphatom tőle; esetleg megszerzi azokból a kísérletekből, amelyeket te nem vagy hajlandó elvégezni. Sokat beszélgetek vele, és igyekszem kitalálni, hogy ő mit igyekszik kitalálni. De ha közénk állsz, sohasem kapod meg, amit akarsz. És nem kell félned, hogy előbb szerzi meg, mint én. Túlságosan is földi módon gondolkozik. Nem teszi meg az utolsó lépést. Azt majd megteszem én.

— Rendben van. És ne felejtsd el a különbséget a Föld és a Hold között! Ez a te világod, másik világod nincs. Ez a Denison, ez a Ben, ez a bevándorló a Földről érkezett a Holdra, és ha akar, visszamehet. Te nem mehetsz soha a Földre, soha. Te örökre Hold-lakó maradsz.