Isaac Asimov - Az istenek is…

— Ne csinálj így! — mondta a nő. — Ráncos leszel. Így már jó. Simulj el! Sokkal jobban nézel ki, mint mikor először láttalak, tudod? Ez a kis nehézségi erő és a gyakorlás hatása.

— Meg annak a hatása, hogy lépést kell tartanom olyan meztelen ifjú hölgyekkel, akiknek túl sok a szabadidejük, és nincs jobb dolguk, mint hogy kirándulás keretében végezzék a mindennapos robotjukat.

— Már megint úgy bánsz velem, mint egy idegenvezetővel! Különben sem vagyok meztelen.

— Hát a meztelenséged kevésbé ijesztő, mint az intuíciód. De milyen babonáról beszélsz?

— Nem egészen babona, de a legtöbb városlakó hajlamos rá, hogy távol tartsa magát ettől a folyosórendszertől. — Miért?

— Azért, amit meg fogok mutatni neked. — Újra útnak eredtek. — Hallod most már?

A nő megállt, és Denison aggodalmaskodva figyelt.

— Azt a halk, csöpögő hangot? Csöpp, csöpp? Erre gondolsz? A nő lassú, elnyújtott léptekkel előreszaladt, mintha lassított fölvételen repülne. A férfi követte, igyekezett utánozni a Hold-lakók járását.

— Ide, ide!

Denison Selene izgatottan előremutató ujját követte tekintetével.

— Te jó Isten! — mondta. — Honnan jön ez?

Az a csepp valami csak tiszta víz lehetett. A lassú csöpögés kis csatornát vájt, melynek vége a sziklafalban tűnt el.

— A sziklákból. Van ám vizünk a Holdon, tudod. A legtöbbet gipszből nyerjük, elegendő arra, amire nekünk kell, mert ráadásul jól is gazdálkodunk vele.

— Tudom, tudom. Sohasem voltam képes tisztességesen lezuhanyozni. Hogyan tudnak az itteni emberek tisztálkodni, nem tudom.

— Elmondtam. Először benedvesíted magad. Aztán elzárod a csapot, és egy kis tisztítószert dörzsölsz magadra. Aztán letörlöd… O, Ben, nem fogom megint végigmondani. Egyébként sincs a Holdon akkora piszok, hogy le ne jönne… De nem erről beszéltünk. Egy-két helyen valódi vízkészletek is vannak, rendszerint jég formájában a felszínen, a hegyek árnyékában. Ha az ilyet megközelítjük, elolvad. Ez itt például azóta csöpög, hogy ezt a folyosórészt kifúrták, annak pedig nyolc esztendeje.

— És a babona?

— Nos, a víz nyilvánvalóan az a nyersanyag, amitől az egész Hold léte függ. Isszuk, mosunk vele, élelem előállítására használjuk, az oxigénünket abból nyerjük, minden abból van. A folyó víz szükségképpen tiszteletet ébreszt. Mikor ezt a csurgást felfedezték, az erre folytatódó alagutak építését leállították. Még a folyosó falait sem dolgozták el.

— Valóban úgy hangzik, mintha babonaság lenne.

— Hát egyfajta rémült tisztelet. Azt várták, hogy nem fog néhány hónapnál tovább tartani, az ilyen csöpögés sosem tart tovább. Aztán, hogy megünnepeltük az első születésnapját, úgy látszott, örökké fog tartani. Ezért is nevezték el „Örökké”-nek. Megtalálhatod a térképeken is, így jelölik. Természetesen az emberek azóta külön fontosságot tulajdonítottak neki, úgy gondolják, ha megszűnik a csöpögés, az valami rosszat jelent.

Denison nevetett.

Selene kedvesen folytatta:

— Senki sem hisz benne igazán, de félig mindenki elhiszi. Természetesen nem tarthat örökké: valamikor meg kell szűnnie. Ami azt illeti, a csöpögés már csak egyharmada a kezdetinek, amikor felfedezték, tehát lassan kiszárad. El tudom képzelni, hogy az emberek úgy érzik: ha éppen a jelenlétükben száradna ki végképp, nekik is valami balszerencse jutna osztályrészül. Legalábbis ez az ésszerű magyarázata, miért nem szeretnek idejárni.

— Úgy veszem ki, te nem hiszel benne.

— Nem az az érdekes, hiszek-e vagy sem. Tudod, biztos vagyok benne: nem olyan hirtelen fog elállni, hogy bárki is magára vehesse a rossz óment. Csak egyre lassabban és lassabban fog csöpögni, és a világon senki sem veszi észre, mikor maradt abba pontosan. Akkor meg minek izgulni?

— Egyetértek.

— És én mégis izgulok — mondta a nő, és észrevétlenül átsiklott az új témára —, persze más miatt, amit meg szeretnék beszélni veled, amíg egyedül vagyunk. — Széthajtogatta a takarót, és keresztbe tett lábakkal ráült.

— Ezért is hoztál ide tulajdonképpen. — A féri csípőre-könyökre ereszkedett, és szembenézett vele.

A nő azt mondta:

— Látod, most már nyugodtan nézel rám. Hozzám szoktál… És nyilván a Földön is voltak időszakok, mikor a meztelenséget nem tekintették égbekiáltó dolognak.

— Voltak olyan idők és helyek — egyezett bele Denison —, de az utolsó válság óta… az én életemben…

— Nahát, a Holdon viselkedj Hold-lakók módjára — elég jó illemszabály.

— Elmondanád végre, miért hoztál ide? Vagy arra gyanakodjam, hogy el akarsz csábítani?

— Azt sokkal kellemesebben végrehajthatnám otthon. Másról van szó. A legjobb a felszínen lett volna, de a feljutás roppantul feltűnő attrakció. Az, hogy idejöttünk, senkit sem érdekel; viszont ez az egyetlen hely a városban, ahol nem vág a szavunkba senki. — Habozott.

— Nos? — mondta Denison.

— Barron dühös. Nagyon dühös.

— Nem vagyok meglepve. Figyelmeztettelek előre, dühbe gurul, ha megtudja, hogy tudok az intuícióidról. Miért érezted olyan nagy szükségét, hogy elmondd neki?

— Mert nehéz hosszú ideig eltitkolni valamit a… a társam előtt. Bár ó valószínűleg nem tart annak többé. — Sajnálom.

— Ó, egyébként is elromlott volna. Tartott elég ideig. Jobban, sokkal jobban bosszant, hogy hevesen elutasítja a felületi megfigyeléseid utáni pionizerkísérleteid eredményeit, illetve a hozzájuk fűzött magyarázatodat.

— Megmondtam, hogy így lesz.

— Azt mondta, látta az eredményeidet.

— Vetett rájuk egy pillantást, és morgott valamit.

— Elég illúzióromboló. Mindenki csak azt hiszi el, amit akar? — Ameddig csak lehet. Néha tovább.

— És te?

— Úgy érted, ember vagyok-e? Biztosan. Nem hiszem el, hogy valóban öreg lennék. Azt hiszem, hogy vonzó vagyok. Azt hiszem, hogy ezért keresed a társaságomat, még akkor is, ha ragaszkodsz hozzá, hogy fizikáról beszélgessünk.

— Nem így értem.

— Nos, úgy sejtem, Neville azt mondta, hogy az adatok, amelyeket összegyűjtöttem, a hibaszázalékon belül vannak, s ez tulajdonképpen igaz is. Én mégis azt hiszem, hogy az az eredmény jött ki, amit kezdettől fogva vártam.

— Csak azért, mert el akarod hinni?

— Nem csak azért. Nézzük meg így! Tegyük fel: a szivattyú nem okoz bajt, de én görcsösen ragaszkodom hozzá, hogy igen. Ebben az esetben kiderül, hogy bolond vagyok, és lőttek a tudományos pályafutásomnak. De azoknak a szemében, akik számítanak, én csakugyan bolond vagyok, és nincs tudományos hírnevem.

— Miért, Ben? Jó néhányszor céloztál már erre. Nem mesélnéd el az egészet?

— Meg volnál lepve, milyen kevés mesélnivaló van rajta. Huszonöt éves voltam, és annyira gyerek, hogy megsértettem egy bolondot, szórakozásból, csak azért, mert bolond volt. Minthogy ő nem önhibájából volt bolond, én voltam a nagyobb bolond, hogy megsértettem. Az én sértésem juttatta olyan magasra, ahová másként nem tudott volna felkapaszkodni.

— Hallamról beszélsz?

— Persze. És ahogy emelkedett ő, úgy süllyedtem én. Míg végül ki nem kötöttem a Holdon.

— Olyan rossz itt?

— Nem. Sőt úgy gondolom, egészen jó. Í hát, mondjuk, hosszú távon szívességet tett nekem… De térjünk vissza arra, amiről beszélni kezdtünk. Mint kifejtettem: ha azt hiszem, hogy a szivattyú káros, és tévedek, nincs vesztenivalóm. Viszont ha azt hiszem, hogy a szivattyú ártalmatlan, de tévedek, segítek elpusztítani a világot. Persze éltem eleget, és be tudnám beszélni magamnak, hogy az emberiség iránti szeretetre nincs túl sok okom. De csak néhány ember bántott, és ha én cserébe a világon mindenkit megbántanék, az elmebeteg uzsorakamat volna.