Isaac Asimov - Az istenek is…

— Ne sértődj meg, csak mert védem. Ő igazán nem gyanúsít bennünket a szexuális illendőség megsértésével. Te a Földről jöttél. Voltaképpen azt is mondhatnám, hogy bátorítja a barátságunkat. Úgy gondolja, tőled tanulhatok.

— És tanultál? — kérdezte hidegen Denison.

— Igen… .de az csak az ő oka volt, hogy a barátságunkat bátorítsa. — És a te okod?

— Mint jól tudod — mondta Selene —, és mint az én számból is szeretnéd hallani, élvezem a társaságodat. Másként sokkal hamarabb elérhettem volna, amit akartam.

— Rendben van, Selene. Akkor barátok vagyunk? — A legjobb barátok.

— És mit tanultál tőlem? Megtudhatnám?

— Egy kis időbe telik, míg elmondom. Mint tudod, annak, hogy nem állíthatunk fel szivattyútelepet tetszésünk szerint, egyik fő oka az, hogy nem tudjuk lokalizálni a parauniverzumot, noha ők képesek lokalizálni minket. Talán mert sokkal intelligensebbek, mint mi, talán mert műszakilag sokkal előbbre tartanak…

— A kettő nem feltétlenül ugyanaz — morogta Denison.

— Tudom. Azért is mondtam, hogy „talán”. De lehet, hogy sem különösen ostobák, sem különösen elmaradottak nem vagyunk. Talán csak arról van szó, hogy ők a nehezebb célpont. Ha az erős nukleáris interakció a parauniverzumban erősebb, akkor nekik sokkal kisebb napjaik és bizonyára sokkal kisebb bolygóik vannak. Az ő egyedi világukat tehát sokkal nehezebb lokalizálni, mint a miénket.

Vagy — folytatta — tegyük fel, hogy az elektromágneses mező tájékoztatja őket. Egy bolygó körül sokkal nagyobb az elektromágneses tér, mint maga a bolygó; sokkal könnyebb lokalizálni is. Ez viszont annyit jelent, hogy fel tudják kutatni a Földet, de a Holdat nem, hisz a Holdnak nincs említésre méltó elektromágneses tere. Talán ezért nem sikerül elektronszivattyú-állomást felállítanunk. És ha az ő kis bolygóiknak sincs jelentős elektromágneses terük, mi sem tudjuk lokalizálni őket.

— Vonzó gondolat — mondta Denison.

— Gondold meg továbbá, hogy az univerzumok közti energiacsere gyöngíti az ő erős nukleáris interakcióikat, és erősíti a mieinket, lehűti az ő napjukat, felfűti és felrobbantja a miénket. Mit foglal magában mindez? Tételezzük fel, hogy ők egy irányból, a mi segítségünk nélkül is tudnak energiát gyűjteni, de csak nagyon alacsony hatékonysággal. Normális körülmények között ez mélységesen céltalan. Tehát szükségük volna rá, hogy a koncentrált energiát feléjük irányítsuk, hogy ellássuk őket volfrám 186-tal, és elfogadjuk cserébe a plutónium 186-ot. De tegyük föl, hogy a mi galaktikarészünk berobban és kvazárrá alakul. Ez a Naprendszer környékén a mostaninál sokszorosan nagyobb energiakoncentrálódást hozna létre, amely egymillió évnél tovább is kitartana.

Mihelyt ez a kvazár létrejön, az ő hajdan sorvasztóan alacsony hatékonyságuk megfelelővé válik. Ezért nem érdekli őket, hogy mi elpusztulunk-e vagy sem. Sőt úgy is érvelhetünk, hogy biztonságosabb volna nekik, ha mi szétrobbannánk. Ameddig létezünk, a legkülönbözőbb okokból leállíthatjuk a szivattyút, és ők kétségbeesetten próbálhatnák újraindítani. A robbanással viszont révbe értek, senki sem avatkozhat a dolgukba. Ezért aztán mindazok, akik úgy érvelnek, hogy „Ha a szivattyú tényleg veszélyes, miért nem állítják le azok a roppant okos paralények?” — nem tudják, mit beszélnek.

— Neville érveit ezzel?

Igen.

— De a parauniverzum napja tovább hűlne, nem?

— Mit számít? — mondta Selene türelmetlenül. — A szivattyú függetlenné teszi őket a saját napjuktól.

Denison mély lélegzetet vett.

— Nyilván nem tudsz róla, Selene, de a Földön az a hír járta, hogy Lamont üzenetet kapott a paralényektől, amely szerint a szivattyú veszélyes, de ók nem tudják leállítani. Persze senki sem vette komolyan, de tegyük föl, hogy igaz. Tegyük föl, hogy Lamont kapott ilyen üzenetet. Lehet, hogy egyes paralények elég humánusak ahhoz, hogy ne kívánják a velük együttműködő értelmes lények világának pusztulását, de az ó-mily-praktikus többség ellenszegült, és cselekvésképtelenné tette őket?

Selene bólintott.

— Azt hiszem, ez lehetséges. Tudtam minderről, legalábbis intuitív módon, még mielőtt a színre léptél volna. De aztán azt mondtad, hogy az egy és a végtelen között semminek sincs értelme. Emlékszel?

— Persze.

— Rendben. A mi univerzumunk és a parauniverzum között a különbség oly evidensen az erős nukleáris interakció természetében van, hogy a többi különbséget nem is tanulmányozta senki. Pedig egynél több interakcióról beszélhetünk: négy van. Az erős nukleáris interakción kívül van még az elektromágneses, a gyenge nukleáris és a gravitációs, a következő intenzitási arányokat mutatva: 130:1:10 -10:10 -42. De ha négy van, akkor miért ne lehetne végtelen számú? Föltéve, hogy az összes többi gyöngébb, semhogy mérni lehessen, vagy hogy a mi univerzumunkra bármiféle hatást gyakorolhatna.

Denison azt mondta:

— Ha egy reakció gyönge ahhoz, hogy le lehessen mérni, vagy hogy bármiféle hatása legyen, akkor minden ésszerű meghatározás szerint nem létezik.

— Ebben az univerzumban! — pattant Selene. — Ki tudja, mi létezik vagy nem létezik a parauniverzumokban? Ha végtelen számú reakció lehetséges, amelyek egymáshoz képest végtelenül sok változatban változtathatják az intenzitásukat, a lehetséges univerzumok száma végtelen.

— Tehát ahelyett — folytatta Selene —, hogy azzal a parauniverzummal dolgoznánk össze, amelyik ránk erőltette magát, és esetleg egyáltalán nem felel meg az igényeinknek, miért nem keressük meg, melyik az az univerzum a végtelenül sok közül, amelyik a legjobban megfelel, és lokalizálni is könnyebb? Tervezzük meg ezt az univerzumot, hiszen végül is bármit tervezünk, szükségképpen létezik, azután keressük meg.

Denison mosolygott.

— Én ugyanerre gondoltam, Selene. És bár nem szentírás, hogy nem járhatok teljesen hamis úton, nagyon kevéssé valószínű, hogy valaki, aki olyan briliáns, mint én, teljesen hamis úton járjon, ha tőle függetlenül ugyanarra az eredményre jut valaki, aki olyan briliáns, mint te… Tudod, mit?

— Nos? — kérdezte Selene.

— Kezdem megszeretni azokat az átkozott holdbéli táplálékaitokat. Vagy kezdem megszokni. Menjünk haza, együnk, és aztán nekiláthatunk a terveinknek. És tudod, még mit?

— Mit?

— Minthogy együtt fogunk dolgozni, mit szólnál egy csókhoz? Amit egy kísérletező elme adna egy intuíciókútnak? Selene gondolkodott.

— Mind a ketten nagyon sok csókot adtunk és kaptunk már mindenféle minőségben. Mit szólnál egy olyan csókhoz, amit egy férfi ad egy nőnek?

— Azt hiszem, menne. De hogy csináljam, hogy ne legyek olyan ügyetlen ebben is? Melyek a Holdon érvényes csókszabályok?

— Kövesd az ösztönödet — mondta Selene csak úgy mellékesen. Denison a kezét gondosan a háta mögé dugta, majd Selene felé hajolt. Aztán egy idő múltán a lány háta mögött volt a keze.

— És akkor valóban visszacsókoltam — mondta Selene elgondolkodva.

— Ó, valóban? — mondta gorombán Barron Neville. — Ez a bátor tett túlment a hivatali kötelességeden.

— Nem tudom. Nem is volt rossz. De tényleg — és mosolygott —, egészen meghatóan csinálta. Attól félt, hogy ügyetlen lesz, és először hátratette a kezét, nehogy agyonszorítson, gondolom.