Isaac Asimov - Az istenek is…

— Kímélj meg a részletektől!

— Miért, zavar? — gurult dühbe a nő hirtelen. — Hiszen te plátói úriember vagy, nem?

— Akarnád másképpen? Most?

— Nem kell rendelésre működnöd.

— De te jobban tennéd, ha működnél. Mikorra kapjuk meg, amire szükségünk van?

— Amint lehet — mondta a nő minden hangsúly nélkül. — Anélkül, hogy ő tudná?

— Ót csak az energia érdekli.

— Meg hogy megmentse a világot — gúnyolódott Neville. — És hogy hős legyen. Meg hogy mindenki csodálja. Meg hogy megcsókoljon.

— Ő mindezt be is vallja. De mikor vallottál be te bármit is?

— Türelmetlen — mondta Neville dühösen. — Nagyon türelmetlen.

— Boldog vagyok — mondta Denison megfontoltan —, hogy túl vagyunk a nappalon. — Eltartotta magától a jobb kezét, és nézte rajta a védőruhát — A holdbéli Nap egyike azoknak a dolgoknak, amelyeket képtelen vagyok megszokni, nem is akarom. Még ez a ruha is természetes dolognak látszik hozzá képest.

— Mi bajod a Nappal? — kérdezte Selene.

— Ne mondd, hogy neked tetszik, Selene!

— Nem, persze hogy nem, utálom. De alig is látom. Te pedig… Te a Naphoz szoktál.

— Nem ehhez a Naphoz, itt, a Holdon. Fekete égbolton ragyog fel. Túlszikrázza a csillagokat, ahelyett hogy elhomályosítaná őket. Forró, kemény és veszélyes. Ellenség, és ameddig az égen van, azt kell hinnem, hogy egyetlen intenzitáscsökkentő kísérletünk sem sikerül.

— Babona, Ben! — mondta Selene árnyalatnyi elkeseredéssel a hangjában. — A Napnak semmi köze hozzá. Különben is a kráter árnyékában dolgoztunk, gyakorlatilag éjszaka volt. Csillagok meg minden.

— Nem egészen — mondta Denison. — Valahányszor észak felé néztünk, Selene, ott izzott a napfény csíkja. Gyűlöltem északra nézni, mégis ez az irány vonzotta a tekintetemet. És valahányszor odanéztem, a kemény ultraibolya sugarak nekiugrottak az arcvédőmnek, éreztem.

— Képzelgés. Először is visszavert fényben nincs komolyabb ultraibolya sugárzás, másodszor pedig a ruhád minden sugárzástól megvéd.

— A hő ellen nem. Nemigen.

— De most éjjel van.

— Igen — mondta elégedetten Denison —, és ez tetszik is. — Körülnézett, és alig tudott betelni a látvánnyal. A Föld az égen volt, szokásos helyén, kövér sarlója délnyugatra hasasodott. Az Orion csillagkép volt fölötte, a Vadász a Föld ragyogó ívű székéből kelt föl. A horizont a puha Föld-fényben csillogott.

— Gyönyörű — mondta a férfi. Azután: — Selene, mutat valamit a pionizer?

Selene, aki szó nélkül nézte az eget, elindult a műszer labirintusába, amelyet az utóbbi három nappal-éjszaka váltás során raktak össze a kráter árnyékában.

— Még nem — mondta a nő —, de ez valójában jó hír, a térerő valamicskével ötven fölött kitart.

— Nem elég alacsony — mondta Denison.

— Csökkenthetjük — válaszolt Selene. — Biztos vagyok benne, hogy az összes paraméter megfelelő.

— A mágneses mező is?

— A mágneses mezőről nem vagyok meggyőződve.

— Ha felerősödik, az egész bizonytalanná válik. — Azt nem szabad. Tudom, hogy nem szabad.

— Selene, én mindenekfölött bízom az intuíciódban, de a tények… Bizonytalanná válik. Kipróbáltuk.

— Tudom, Ben. De nem egészen az itteni geometria szerint. Fantasztikusan hosszú ideje bírja az ötvenkettőt. Ha nekifogunk, és percek helyett órákig ott tartjuk, tízszeresre növelhetjük a mágneses térerőt, és nem egy-két másodpercre, hanem egy-két percre is… Próbáljuk meg!

— Még ne! — mondta Denison.

Selene habozott, aztán hátralépett, elfordult. Azt mondta:

— Még mindig nem hiányzik a Föld, Ben?

— Nem. Elég furcsa, de nem. Azt hittem, szükségképpen hiányozni fog a kék ég, a zöld föld, a csobogó víz. Minden közhelyszerű jelzős szerkezet, amely a Földdel kapcsolatos. Egyik sem hiányzik, még csak nem is álmodom róluk.

— Néha megtörténik ilyesmi — mondta Selene. — Vannak olyan vándlizók, akik azt mondják, sohasem éreznek honvágyat. Természetesen a kisebbség, és senki sem képes meghatározni, mi a közös bennük. A találgatások szélsőségesek: komoly érzelmi fogyatékosság, érzelemképtelenség — vagy a másik véglet: komoly érzelmi túltengés, _félelem a honvágy beismerésétől, mely idegösszeomláshoz vezetne.

— Az én esetem, azt hiszem, elég sima ügy. A Földön több mint két évtizeden át vajmi kevéssé volt kellemes az életem, míg itt végre olyan területen dolgozom, amit én teremtettem magamnak. ÉS itt a te segítséged… nem, több, Selene. A társaságod.

— Kedves vagy — mondta komolyan Selene —, hogy a segítséghez így méred a társaságot. Nemigen van szükséged segítségre, úgy látom. Azért kéred a segítséget, hogy a társaságot megkapd?

Denison halkan felnevetett:

— Nem tudom, melyik válasz hízelegne jobban. — Próbálkozz meg az igazsággal!

— Nehéz meghatározni, mi az igazság, mikor mind a kettőt olyan sokra értékelem. — A pionizer felé fordult. — A térintenzitás még mindig tartja magát, Selene.

Selene arcvédője megcsillant a Föld fényében. Azt mondta:

— Barron szerint a honvágynélküliség természetes, és az egészséges tudat jele. Azt mondja, míg az emberi test a Föld felszínéhez alkalmazkodott, és a Holdon további alkalmazkodásra van szüksége, az agy szabad, és nem kell alkalmazkodnia. Az emberi agy minőségileg annyira különbözik a többi állat agyától, hogy teljesen új jelenségnek lehet tekinteni. Nem volt idő, hogy a Föld-felszín hatásai rögzüljenek benne, így különösebb alkalmazkodás nélkül más környezetekhez is tud illeszkedni. Azt mondja, a Hold üregeibe való bezártság felel meg talán legjobban az agynak, mivel a mi lakóterünk csak a koponyaüreg nagyobb változata.

— És te ezt elhiszed? — kérdezte Denison mosolyogva.

— Barron nagyon meggyőzően tud beszélni.

— Azt hiszem, ugyanilyen meggyőzően hatna, ha azt mondanánk: a Hold üregeiben való élet azért kellemes, mert kielégíti az anyaméhbe vágyakozás fantáziajátékát. Sőt — mondta elgondolkodva —, ha tekintetbe vesszük az ellenőrzött nyomás- és hőmérsékleti viszonyokat, a táplálék természetét és emészthetőségét — bocsáss meg, Selene —, a Hold-város a magzati állapot tudatos rekonstrukciójának is felfogható.

— Nem hinném, hogy Barron egy másodpercig is egyetértene veled.

— Biztos vagyok benne, hogy nem — mondta Denison. A Földsarló felé nézett, a távoli felhőgomolyokat figyelte a sarkokon. Hallgatásba burkolózott, elnyelte a látvány varázsa, és bár Selene visszament a pionizerhez, ő a helyén maradt.

A Földet figyelte, a csillagok gyűrűjében, a fűrészmintás horizont főlött, ahol egy-egy porfelhő időről időre mintha apró meteoritbecsapódásokat jelzett volna.

Hasonló jelenségre figyelt fel kicsit aggodalmasan a múlt éjszaka is, és figyelmeztette rá Selenét. Ő nemigen törődött vele. Azt mondta:

— A Föld az égen a Hold librációja miatt el-elmozdul kicsit, ezért egy-egy földi fénynyaláb néha átvillan a göröngyök fölött, és rávilágít az árnyékos talajra. Ez első látásra mintha felcsapódó porfelhő lenne. Mi már észre sem vesszük. Denison akkor azt mondta:

— De néha lehetnek meteoritok is. Nem csapódnak be meteoritok?

— Dehogynem. Ahányszor az ember kinn van, akár többet is kaphat. De véd a ruha.

— Nem mikroporrészecskékről beszélek. Mérhető nagyságú meteoritokra gondolok, amelyek tényleg felverik a port.