Isaac Asimov - Az istenek is…

— Holdbéli szűz — mondta gúnyosan Selene.

— Szűz aligha! — mondta Neville. — De sokáig várhatsz, míg ebben az ügyben újra lépek.

Úgy látszott, ez a nőt nem nagyon érinti. A férfi folytatta:

— Ami pedig a robbanásveszélyt illeti: megmondanád, hogy ha olyan nagy a kockázat az univerzum alaptörvényeinek megváltoztatásában, akkor azok a paralények, akik annyival előttünk járnak a műszaki tudományban, miért nem állították le a szivattyúzást?

Azzal kiment.

A nő összeharapott állal nézett a csukott ajtóra. Aztán azt mondta:

— Mert ugyanazok a feltételek mást jelentenek nekik és mást nekünk, te elképesztő hülye. — De csak magának beszélt, a férfi már elment.

Belerúgott abba a pedálba, amely a falról leeresztette az ágyát, és belevetette magát. Fortyogott benne a méreg. Mennyivel van közelebb ahhoz az igazi célhoz, amit Barron és a többiek évek óta kergetnek?

Semennyivel!

Energia! Mindenki azt keresi. A varázsszó. A bőségszaru. Az univerzális gazdagság egyetlen kulcsa! Pedig az energia sem minden.

Ha valaki megtalálja ezt, megtalálhatja a másikat is. Ha valaki megtalálja a kulcsot az energiához, eljut a másik kulcshoz is. Tudta, a másik kulcsa magától értetődően előkerülne, ha meg tud ragadni valami csekélységet, amely azonnal magától értetődnék, mihelyt megragadta. (Úristen, annyira megfertőzte már Barron krónikus gyanakvása, hogy még gondolatban is „a másik”-ról beszélt.)

Egyetlen földi ember sem találja meg ezt a csekélységet, mert egyetlen földi embernek sincs oka rá, hogy keresse.

De Denison meg fogja keresni — neki; anélkül hogy önmagának megtalálná.

Kivéve… De ha az univerzum megsemmisül, van-e értelme bárminek is?

Denison megpróbált kevésbé figyelni önmagára. Időről időre tapogatózó mozdulatot tett, mintha a nadrágját rángatná felfelé a derekán, de nem volt rajta nadrág. Csak szandál volt rajta, és egy nagyon rövid sort, amely kényelmetlenül szorította is. És természetesen cipelte a takarót.

Selene, aki hasonló fölszerelést viselt, nevetett.

— Jaj, Ben, nincs semmi baj a csupasz testeddel, még ha néhol petyhüdt is! Itt ez teljesen divatos. Vedd le a sortot is, ha szorít. — Nem! — morogta Denison. Hasa elé emelte a takarót, de a nő lekapta róla.

— Add ide! Milyen Hold-lakó leszel ezzel a puritán földi szégyenlősködéssel? Tudnod kell, hogy a prüdéria nem más, mint a beteges kíváncsiság egy fajtája.

— Meg kell még szoknom, Selene.

— Azt hiszem, azzal kezdhetnéd a megszokást, hogy egyszer rendesen megnézel. Úgy siklik le rólam a tekinteted, mintha be volnék olajozva. A többi nőt sokkal tüzetesebben szemlélgeted, észrevettem.

— Ha rád nézek…

— Akkor meglátszik rajtad, hogy nagyon érdekellek, és ettől zavarba jössz. De ha rendesen megnézel, meg fogod-szokni, és már észre sem veszed. Nézd, itt megállok előtted, és megbámulhatsz. Levetem a sortomat is.

Denison zsémbelődött:

— Selene, egy csomó ember van körülöttünk, te meg gorombán gúnyolódsz velem. Kérlek, menjünk tovább, és engedd meg, hogy hozzászokjam a helyzethez.

— Rendben van, de remélem, észrevetted, hogy a járókelők, akik elmennek mellettünk, ránk sem néznek.

— Rád nem, de rám bezzeg! Nyilván még nem láttak ilyen öreg és formátlan figurát.

— Bizonyára nem — helyeselt vidáman Selene —, de majd hozzád szoknak.

Denison keserves képpel továbbsétált; külön érezte minden egyes ősz szőrszálát a mellén, és a pocakja minden egyes rezdülését. Csak akkor könnyebbült meg egy kicsit, mikor a folyosó elkeskenyedett, és kevesebb járókelő haladt rajta.

Most már kíváncsian nézgelődött körbe, és ritkábban leste Selene kúpos mellét, sima combját. A folyosó végtelennek látszott.

— Meddig megyünk? — kérdezte.

— Elfáradtál? — Selenét elfogta a bűntudat. — Robogón is jöhettünk volna. Elfelejtettem, hogy a Földön születtél.

— Remélem is. Nem az a bevándorló minden vágya? A legkevésbé sem fáradtam el. Legföljebb alig-alig. Viszont fázom egy kicsit.

— Csak bebeszéled magadnak, Ben. Képzelődsz — mondta szilárdan Selene. — Azt gondolod, hogy fáznod kéne, mert a szokottnál csupaszabb vagy. Verd ki a fejedből!

— Könnyű mondani — sóhajtott a férfi. — Jó ütemben megyek, remélem.

— Nagyon is, Egyszer még kenguruzni is megtanítalak.

— És lesiklóversenyen indítasz a felszíni lejtőn. Ne felejtsd el, kezdek korosodni. Te, mennyit is haladtunk?

— Két mérföldet, ahogy meg tudom ítélni.

— Uram Isten! Hány mérföldnyi folyosó van összesen?

— Attól tartok, nem tudom. A lakófolyosó-rendszer viszonylag kis része csak az egésznek. Vannak bányászfolyosók, geológiai, ipari, gombászati folyosók. Néhány száz mérföld lehet mindösszesen.

— Vannak térképeitek?

— Persze hogy vannak. Nem dolgozhatunk vaktában. — És neked, személy szerint?

— Nálam nincsenek, de ezen a környéken nincs is szükségem rájuk, itthon vagyok. Itt bóklásztam gyerekkoromban. Ezek régi folyosók. A legtöbb új folyosó — átlagosan két-három mérföldnyi készül évenként — északon van. Térkép nélkül a világ minden kincséért sem tudnék végigmenni rajtuk. Lehet, hogy térképpel sem.

— Hova igyekszünk?

— Valami rendkívüli látványt ígértem — nem, nem magamat —, meg is kapod. A Hold legfurcsább bányája, teljesen kiesik a szokott turistaútvonalból.

— Csak nem gyémántot bányásztok a Holdon? — Különb dolgot.

A folyosó falai itt nem voltak eldolgozva, szürke szikla látszott az elektrolumineszcencia szelíd fényében. A kellemes hőmérséklet állandóan enyhének hatott, a szellőzés pedig olyan tökéletes volt, hogy nem is lehetett érezni a szelét. Az ember nem hitte volna, hogy néhány száz lábbal felettük a felszín hol megsül, hol megfagy, aszerint ahogy a Nap kéthetenként felkél vagy lenyugszik a horizonton.

— Légmentesen szigetelt minden? — kérdezte Denison, mikor hirtelen kényelmetlenül a tudatára ébredt, hogy nincs messze egy végtelen óceánnyi vákuum fenekétől.

— Ó, igen. A falak áthatolhatatlanok. És ha muszáj, lerobbanthatók. Ha a légnyomás a folyosók bármelyik szektorában tíz százalékkal csökken, olyan szirénaüvöltés támad, amilyet még sohasem hallottál, és olyan fényerővel izzó útjelzők vezetnek ki a biztonságos helyre, amilyet még nem láthattál soha.

— Milyen gyakran fordul elő ilyesmi?

— Nem túl gyakran. Nem hinném, hogy az utolsó öt év során bárkit is megölt volna a levegő hiánya. — Aztán hirtelen mentegetőzni kezdett. — Nálatok a Földön természeti katasztrófák is előfordulnak. Egy nagyobb földrengés, egy szökőár ezrek életét követelheti.

— Nem kell folytatnod, Selene — feltartotta a kezét —, megadom magam.

— Rendben van — mondta a nő —, nem akartam heveskedni. Hallod? — Megállt és fülelt.

Denison szintén hallgatózott, aztán megrázta a fejét. Hirtelen körülnézett. — Mekkora csönd! Hol vannak a többiek? Biztos vagy benne, hogy nem tévedtünk el?

— Ez nem természetes barlang, ismeretlen járatokkal. Nálatok van ilyen, a Földön. Láttam fényképeken.

— Igen, a legtöbbjük mészkőbarlang. A víz vájja ki őket. Ilyesmi elképzelhetetlen a Holdon, ugye?

— Így hát eltévedni sem lehet — mondta Selene mosolyogva. — Ha azt hiszed, hogy egyedül vagyunk, ez csak babona.

— Micsoda? — Denison meglepett arcát ráncokba húzta a hitetlenség.