Isaac Asimov - Az istenek is…

— A protonszinkrotron felől érdeklődött.

Neville talpra ugrott, majd himbálózott egy kicsit, ami ilyen heves mozdulat után elkerülhetetlen alacsony nehézkedés mellett. — Mit kérdezett a szinkrotronról?

— Semmit. Mit izgatod magad? Azt kérted, mondjak el a turistákról mindent, ami szokatlan, és ezt szokatlannak találtam. Eddig senki sem kérdezősködött a szinkrotronról.

— Rendben van. — Kis szünetet tartott, aztán higgadtabban kérdezte: — Miért érdekelte a szinkrotron?

— Halvány fogalmam sincs — mondta Selene. — Éppen csak megkérdezte, láthatná-e. Lehet, hogy olyan turista, aki érdeklődik a tudomány iránt. Amennyire meg tudom ítélni, trükk, ho felkeltse az érdeklődésemet.

— Azt hiszem, sikerült Hogy hívják?

— Nem tudom. Nem kérdeztem.

— Miért?

— Mert nem keltette föl az érdeklődésemet. Mit akarsz? Mellesleg a kérdése azt mutatja, hogy turista. Ha fizikus volna, nem kellene kérdezősködnie. Ott volna a helyszínen.

— Kedves Selene — mondta Neville —, hadd fogalmazzak egyszerűen. A jelen körülmények között a világon mindenki, aki a protonszinkrotron iránt érdeklődik, nekünk is érdekes, és tudni akarunk róla. És miért kellett téged kérdeznie? — Sietve a szoba másik végébe ment, meg vissza, hogy mintegy kimozogjon magából egy kis energiát. Aztán azt mondta: — Te vagy ennek a hülyeségnek a szakembere. Érdekesnek találod?

— Szexuálisan?

— Tudod, mire gondolok. Ne játssz velem, Selene!

Selene érezhető kelletlenséggel mondta:

— Érdekes, sőt felkavaró. De nem tudom, miért. Nem mondott semmit. Nem tett semmit.

— Érdekes, sőt felkavaró? Akkor megint találkozni fogtok.

— És mit csináljak?

— Honnan tudnám? A te dolgod. Tudd meg a nevét, tudj meg róla, amit csak lehet! Van eszed, használd egy kicsit szemtelenebbül a változatosság kedvéért!

— Aha — mondta a nő. — Felsőbb utasítás. Rendben.

Semmiképpen nem lehetett megkülönböztetni a megbízott lakását a többi Holdlakóétól a méretei alapján. A Holdon nem volt hely, még a földi tisztségviselők számára sem; a helypazarlás luxusa nem létezett, még mint az anyabolygó szimbóluma sem. Amint azt a minden egyebet elsöprő tényt sem lehetett megváltoztatni, még a legnagyobb földi ember tiszteletére sem, hogy a gravitáció kisebb, és a felszín alatt kell élni.

— Az ember még mindig a környezetének teremtménye — sóhajtott Luiz Montez. — Két éve a Holdon vagyok. Voltak idők, mikor megkísértett a vágy, hogy itt maradjak, de telnek az évek. Most múltam negyven, és ha valaha vissza akarok menni a Földre, most kell visszamennem. Néhány év múlva képtelen volnék újra alkalmazkodni a teljes gravitációhoz.

Konrad Gottstein csak harmincnégy éves volt, és ha lehet, még fiatalabbnak látszott. Széles, kerek, erős vonású arca volt, amilyet hiába keresnénk a Hold-lakók között, olyasféle, amilyet a Hold-lakó karikaturisták a földikéknek rajzolnának. Nem volt erős felépítésű — nem érte meg erős embert küldeni a Holdra —, a feje túl nagynak is látszott a testéhez képest.

— Miért mentegetőzik? — kérdezte (bolygóközi nyelven beszélt, érezhetően más kiejtéssel, mint Montez).

— Mert kell — mondta Montez. Míg Gottstein arca alapvetően jókedvűnek látszott, Montez arcát a hosszú, vékony ráncok csaknem mulatságosan tragikussá tették. — Mentegetőznöm kell két értelemben is. Zavar, hogy el kell hagynom a Holdat, hisz oly vonzó, izgalmas világ. És zavar ez a zavarom is, szégyellem, hogy nincs kedvem vállalni a Föld terheit, a gravitációt meg mindent.

— Hát igen, nehéz lesz újra fölvenni azt az öt hatodot — mondta Gottstein. — Csak néhány napja vagyok itt, a Holdon, de úgy találom, egyhatodnyi gravitáció tökéletesen megfelel.

— Majd megváltozik a véleménye, mikor jelentkezik a székrekedés, és jön az ásványolajos étrend — mondta Montez sóhajtva —, bár az is elmúlik. De ne képzelje, hogy utánozhatja a gazella könnyedségét, csak mert könnyűnek érzi magát. Az már külön művészet.

— Értem.

— Csak hiszi, hogy érti, Gottstein. Látta már a kengurujárást, ugye? — Televízióban.

— Az nem adja ugyanazt az élményt. Meg kell próbálnia. Az a pontos módja annak, hogyan kell gyorsan közlekedni vízszintes felületen. A két láb egyszerre lendül hátra, és ezáltal előrelendíti az embert, éppen úgy, mint a Földön. A két láb még a levegőben előrelendül és újra lendít, még mielőtt földet érne, és így tovább. Maga a mozgás földi mértékkel mérve lassúnak tűnik, mivel csak kis gravitációt kell legyőzni, viszont minden egyes ugrás meghaladja a húsz lábat, és minimális izomerőre van szükség ahhoz, hogy a levegőben maradjon — ha volna levegő. Olyan érzése lesz, mintha repülne.

— Megpróbálta? Sikerült?

— Megpróbáltam, de földi ember nem csinálhatja tökéletesen. Nekem egyszer öt ugrás sikerült egymás után; ez elég volt, hogy érezzem, miről van szó, és még többet kívánjak, de aztán szükségképpen hiba csúszik a számításba, megbomlik az összhang, jön a botlás, és csúszunk vagy fél mérföldet. A Hold-lakók udvariasak. Soha nem nevetik ki az embert. Persze könnyű nekik. Gyerekként kezdik, és baj nélkül megtanulják.

— Ez az ő világuk- mondta Gottstein kuncogva. — Gondolja csak meg, mi lenne belőlük a Földön!

— Ők nem kerülnek a Földre. Alkalmatlanok rá. Gondolom, ez a mi előnyünk. Mi választhatunk a Föld és a Hold között. Ők csak a Holdon élhetnek. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, mert összekeverjük a Hold-lakókat a vándlizókkal.

— Mikkel?

— Így nevezik azokat a bevándorlókat, akik a Földről jöttek, és hosszabb-rövidebb ideig a Holdon élnek, de a Földön születtek és ott is nőttek fel. A bevándorlók természetesen vissza tudnak térni a Földre, de a valódi Hold-lakóknak sem a csontrendszerük, sem az izomzatuk nem bírja ki a Föld vonzóerejét. Volt néhány tragédia is emiatt a Hold korai történelmében.

— Valóban?

— Persze. Az emberek visszamentek a gyermekeikkel. Pedig azok már a Holdon születtek. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni erről is. Megvoltak a magunk válságai, és az a néhány gyermek, aki meghalt, a 20. század végén bekövetkezett hatalmas tömegkatasztrófák és következményeik mellett nem látszott igazán fontosnak. Itt a Holdon azonban a Föld vonzóerejének áldozatul esett minden Hold-lakóról megemlékeznek. Gondolom, ez segít nekik, hogy úgy érezzék, külön világot alkotnak.

— Azt hittem — mondta Gottstein —, mindent közöltek velem a Földön. De látom, sok tanulnivalóm maradt.

— Lehetetlen mindent megtudni a Holdról a Földön. Ezért ugyanolyan teljes írásos jelentést hagyok itt önnek, mint az elődöm nekem. Úgy fogja érezni, hogy a Hold varázslatos hely, de bizonyos mértékig gyötrelmes is. Kétlem például, hogy a Földön evett volna holdbéli szokásos ételt; ha a leírás alapján indul el, koránt sincs felkészítve a valóságra. De meg fogja tanulni, hogy szeresse. Na gyon rossz politika földi termékeket szállíttatni ide. Helyi gyártmányú ételt és italt kell fogyasztanunk.

— Ön két éven keresztül csinálta, azt hiszem, én is túl fogom élni. — Nem csináltam állandóan. Időnként jár a földi szabadság. Kötelező. Biztos vagyok benne, hogy ezt is közölték. — Persze — mondta Gottstein.

— Bármennyit tornázik is itt, néha alá kell vetnie magát a teljes gravitációnak, hogy emlékeztesse a csontjait és az izmait, milyen is az. És ha visszalátogat a Földre, enni fog. Bár alkalmanként be is csempésznek élelmiszert.