Isaac Asimov - Az istenek is…

— Csak látszanak. Mindez nem jelenti azt, hogy halhatatlanok volnánk. Az élet körülbelül ugyanannyi ideig tart itt is, mint a Földön, de a legtöbbünknek az idős kor sem kellemetlen.

— Nem elhanyagolható szempont… Persze valamit valamiért, gondolom. — Belekortyolt a kávéjába. — Maguk megisszák ezt a… — szünetet tartott, mert nem találta a megfelelő szót, de aztán nem is kereste tovább.

— Ételt és italt importálhatnánk a Földről — mondta a nő vidáman —, de csak az itteni lakosság töredékének, és csak kis időre. Fontosabb dolgokra kell az űrszállítás. Mellesleg mi hozzászoktunk ehhez a lótáphoz, vagy erősebb kifejezést akart használni?

— A kávéra nem — mondta a férfi —, az erősebb kifejezéseket az élelemre tartogattam. De az, hogy lótáp, megfelel… Miss Lindstrom! Nem látom az útitervben, hogy ellátogatnánk a protonszinkrotronba.

— A protonszinkrotronba? — Kiitta a kávéját, és szeme körbejárt a helyiségben, mintha azt latolgatná, melyik pillanatban ugrassza talpra a csoportot. — Az földi terület. Nincs nyitva a turisták előtt.

— Úgy érti, a Hold-lakóknak is tilos terület?

— Ó, dehogy. Az ottdolgozók többsége Hold-lakó. De a szinkrotronban a földi kormányzat szabja meg a szabályokat. Tehát: nincs nyitva.

— Szeretném megnézni — mondta a férfi.

— Meghiszem azt… Maga szerencsét hozott nekem: egy darab étel sem esett a földre, egy árva turista sem esett utána. Felállt és így szólt:

— Hölgyeim és uraim, tíz percen belül indulunk. Kérem, a tányérjukat hagyják ott, ahol van. A mosdók vendégeink rendelkezésére állnak. Aztán elindulunk, hogy megtekintsük azokat az élelmiszeripari üzemeket, ahol az imént fogyasztottakhoz hasonló ételeket előállítjuk.

Selene lakása természetesen kicsi volt és szűk, de tekervényes. Panorámaablakaiban csillagképek változtak lassan, véletlenszerűen, bár a látványnak persze semmi köze nem volt a valósághoz. A három ablak mindegyikét sokszorosára fel lehetett nagyítani, ha Selene úgy kívánta.

Barron Neville utálta az ilyesmit. Legtöbbször gorombán kikapcsolta, és azt mondta:

— Hogy bírod? Senki mást nem ismerek, akinek ilyen rossz ízlése volna. Ilyen ködök, ilyen csillagnyalábok nem is léteznek.

Selene erre többnyire vállat vont, és hidegen annyit mondott:

— Mi az, hogy létezni? Honnan tudod, hogy a kintiek léteznek-e? Mellesleg bennem a szabadság és a mozgás érzetét kelti. Nem lehet ilyen élményem a saját lakásomban, ha akarom?

Ilyenkor aztán Neville mormogott valamit, és félszívvel kísérletet tett rá, hogy újra beállítsák a képet. Selene erre azt szokta mondani: — Hagyd.

A bútorzat sima ívű, a falakat tartózkodó színű, visszafogott, absztrakt díszítés fedte. Eleven dologra sem kép, sem jel nem utalt. — Az élővilág a Földé — szokta mondogatni Selene —, nem a Holdé.

Most, mikor belépett, ott találta, mint oly gyakran, Barron Neville-t. Ott feküdt a csillámló kereveten, egyik lábán szandál. A másik szandálja ott maradt, ahová hajította; vörös körömnyom volt a hasán, éppen a köldöke fölött, amit elgondolkodva vakargatott.

— Igyunk egy kávét, nem csinálsz, Barron? — mondta a nő, és egyetlen hosszú, kecses tekergőzéssel kicsusszant a ruhájából. Megkönnyebbült sóhajjal dobta a földre, aztán egyik lábujjával a sarokba rúgta. — Micsoda megkönnyebbülés kibújni belőle! Ez a munkám legrosszabb velejárója, úgy kell öltöznöm, mint egy földikének.

Neville a konyha sarkában volt. Nem is figyelt oda, sokszor hallotta már.

— Mi baj a vízellátásoddal? Alig működik.

— Igen? — kérdezte a nő. — Talán túl sokat használtam. Csak legyél türelemmel.

— Volt ma valami?

Selene vállat vont.

— Semmi különös. A szokásos taposómalom. Mint mindig, nézhettem őket, ahogy tipegnek, tettetik, hogy nem utálják az ételt, és töprengenek, hogy le kell-e majd venniük a ruhájukat. Micsoda gusztustalan lehetőség!

— Csaknem lettél prűd? — A két kis csésze kávét az asztalra tette.

— Ebben az esetben szükség van a prűdségre. Ráncosak, pety hüdtek, pocakosak, és tele vannak baktériummal. Nem érdekel, hogy voltak karanténban, tele vannak baktériummal… Nálad mi újság?

Barron megrázta a fejét. Sokkal erőteljesebb felépítésű volt, mint a Hold-lakók általában, és csaknem sötét réssé szűkült a szeme, mert folyton összehúzta. Ettől eltekintve arányos arcú, sőt feltűnően csinos — gondolta Selene.

— Semmi meglepő — válaszolt Neville. — Még mindig kivárunk, a megbízottak cseréje miatt. Látnunk kell, milyen ez a Gottstein. — Támaszthat nehézségeket?

— Nem többet, mint amennyi már van. Hisz mire képesek? Nem tudnak közénk szivárogni. Egy földikét nem lehet Hold-lakónak maszkírozni. — De mégsem volt jókedve.

Selene szürcsölt a kávéjából, és ravaszul nézett rá.

— Egyes Hold-lakók belül földikék is lehetnének.

— Hát igen, engem is érdekelne, melyikek. Néha arra gondolok, hogy nem lehet megbízni… Mindegy. Hihetetlenül sok időt vesztegettem a szinkrotronkutatásra, és nem jutottam sehova. Nincs szerencsém, mindenki elém sorol.

— Nyilván nem bíznak meg benned; meg is értem őket. Ha nem lopakodnál állandóan olyan összeesküvő módon…

— Én nem lopakodom! Nagyon szívesen kisétálnék a szinkrotronteremből örökre, de ettől kezdenének aztán igazán gyanakodni. Ha kibabráltál a vízellátásoddal, nem ihatunk még egy csésze kávét.

— Nem. De ha már erről van szó, te is segítettél pazarolni. Kétszer is itt tusoltál a múlt héten.

— Majd megadom. Nem tudtam, hogy számon tartod.

— Nem én tartom számon, hanem a víztartály.

A nő kiitta a kávéját, aztán elgondolkodva nézte az üres csészét. — Mindig pofákat vágnak miatta. Mármint a turisták. És nem tudom, miért. Nekem ízlik. Kóstoltál már földi kávét, Barron?

— Nem — mondta a férfi röviden.

— Én igen. Egy turista becsempészett néhány csomag valamit, amire az volt írva, nescafé. És megkínált, hogy én majd cserében… tudod… Azt hitte, tisztességes az alku.

— És megittad?

— Fura volt. Keserű és fémízű. Aztán azt mondtam neki, hogy a fajkeveredés ellentmond a Hold-törvényeknek, erre ő maga is keserű és fémízű lett.

— Sohasem mesélted. Mással nem próbálkozott?

— Nem kimondottan rád tartozik, de nem, nem próbálkozott. De ha próbálkozott volna is, avval a kifacsarodott gravitációs érzékével leröpítettem volna az I. folyosóig.

Aztán folytatta.

— Igaz is, ma felcsíptem egy másik földikét. Ragaszkodott hozzá, hogy mellém üljön.

— És mit ajánlott föl cserébe azért, hogy lefektessen, amit te finoman „tudod”-nak hívsz?

— Csak ült.

— És bámulta a melledet?

— Azért van, hogy bámulják, de nem bámulta. A névkártyámat nézte. Mellesleg mi közöd hozzá, miről fantáziál? A képzelet szabad, és én nem vagyok köteles megvalósítani. Mit tudod te, hogy én miről fantáziálok? Hogy lefeküdjek egy földivel? Mit gondolsz, hogyan mozog az, aki olyan gravitációs közegben van, amelyhez nincs hozzászokva? Nem mondom, hogy nem volt példa rá, de én soha nem próbáltam, és nem is hallottam semmi jót róla. Világos? Visszatérhetnék a földikére? Aki közel jár az ötvenhez? És aki húszéves korában sem lehetett túlzottan csinos? Viszont érdekes jelenség, meg kell adni.

— Rendben, nem érdekel a lelke. Mi van vele?