Isaac Asimov - Az istenek is…

— Találkozott valaha Frederick Hallammel?

Gottstein mosolygott.

— Ami azt illeti, találkoztam vele. Az Elektronszivattyú Atyja. Azt hiszem, ezt a mondatot a mellére tetováltatta.

— A mosolya és az utóbbi megjegyzése is az én álláspontomat igazolja. Gondolja meg: lehet-e olyan ember, mint Hallam, az Elektronszivattyú Atyja? A gondolkodni lusta tömeg beveszi ezt a sztorit, de valljuk be: az elektronszivattyúnak nincs atyja. A paraemberek, azok a lények ott, a parauniverzumban, akárkik legyenek is, ők fedezték föl a szivattyút Hallam eszköz volt a kezükben, véletlen eszköz. Az egész Föld az ő véletlen eszközük.

— Elég okosak voltunk, hogy előnyt szerezzünk a kezdeményezésükből.

— Persze. A tehenek is elég okosak, hogy megegyék a szénát, amelyet eléjük raknak. A szivattyú nem annak a jele, hogy az ember előre nézne. Épp fordítva.

— Ha a szivattyú hátrafelé tett lépés, én csak üdvözölni tudom ezt a hátrálást. Nem tudnék mihez kezdeni nélküle.

— Ki tudna? Ez a lényeg: a szivattyú éppen megfelel a Föld jelenlegi állapotának. Végtelen energia, nulla költség, leszámítva a fenntartást, amellett nulla környezetszennyezés. De a Holdon nincs elektronszivattyú.

— Gondolom, nincs szükségük rá — mondta Gottstein. — A napelemek biztosítják, amire a Hold-lakóknak szükségük van. Végtelen energia, nulla költség, leszámítva a fenntartást, amellett nulla környezetszennyezés. Nem ez a litánia?

— Valóban, de a napelemek teljes egészében emberi munkával készültek. Ezt akartam bizonyítani. Terveztek elektronszivattyút a Holdra is, üzembe is helyezték.

— És?

— Nem működött. A paralények nem fogadták el a volfrámot, Nem történt semmi.

— Nem tudtam. Miért nem fogadták el?

Montez felhúzta a szemöldökét, és jelentőségteljesen vállat vont:

— Honnan lehetne tudni? Feltételezhetjük azt is, hogy a paralények olyan világon élnek, amelynek nincs kísérőbolygója, így nincs elképzelésük arról, milyen lehet két egymáshoz közel keringő külön, lakott világ — tehát ha már találtak egy lakott bolygót, nem kell másikat keresni. Ki tudja? — A lényeg, hogy a paralények nem haraptak rá, és mi semmit sem tudtunk csinálni nélkülük.

— Mi magunk — ismételte Gottstein elgondolkodva. — Ezen, ugye, a földi embereket érti?

— Igen.

— És a Hold-lakók?

— Nem voltak beavatva.

— Érdekelte őket?

— Nem tudom. Itt kezdődik a bizonytalanságom, sőt a félelmem. A Hold-lakók — különösen a bennszülött Hold-lakók — nem úgy éreznek, mint a földi ember. Nem tudom, mik a terveik, mik a szándékaik. Nem tudom kitalálni.

Gottstein elgondolkodva nézett rá.

— De hát mit csinálhatnának? Van valami oka, hogy föltételezze: szándékukban áll kárt okozni? Egyáltalán, ha akarnák is, tudnának kárt okozni a Földnek?

— Nem tudok válaszolni. Vonzó és intelligens emberek. Úgy látom, valódi gyűlöletet, valódi haragot, sőt még valódi félelmet sem képesek érezni. De talán csak én látom így. Az zavar a legjobban, hogy nem tudom.

— A Holdon működő tudományos berendezéseket a Föld irányítja, azt hiszem.

— Pontosan. A protonszinkrotront. A Földdel ellentétes oldalon a rádióteleszkópot, A háromszáz hüvelykes optikai teleszkópot. Az összes nagy berendezést, amit ötven évvel ezelőtt itt munkába állítottak.

— És azóta mi történt?

— Nagyon kevés olyasmi, amit földi emberek csináltak. — És a Hold-lakók?

— Nem tudom. Tudósaik mind ott dolgoznak a nagy intézményekben, de egyszer ellenőriztem az időkártyáikat. Lyukak vannak rajtuk.

— Lyukak?

— Meglehetősen sok időt töltenek a nagy intézményeken kívül; mintha a saját laboratóriumaikban dolgoznának.

— Hát, ha minielektronikai készülékeket csinálnak, és finom biokémiai készítményeket, nem ez az ésszerű?

— De… Nem tudom, Gottstein. Félek, hogy nem tudok eleget. Meglehetősen hosszú szünet következett. Gottstein szólalt meg: — Úgy veszem ki, Montez, azért mondta el mindezt, hogy legyek óvatos, és próbáljam meg kitudni, mit csinálnak.

— Körülbelül erről van szó — mondta bánatosan Montez. — De nem tudja, csinálnak-e egyáltalán valamit. — Érzem, hogy csinálnak.

— Mindenesetre furcsa — mondta Gottstein — Le kellene beszélnem magát erről a riadt miszticizmusról, de azért furcsa… — Mi furcsa?

— Ugyanazzal az űrhajóval, amellyel én érkeztem a Holdra, valaki mást is hoztak. Úgy értem, egy nagy csoport jött, de az egyik arc beindított valamit a fejemben. Nem beszéltem vele. Nem volt rá alkalmam — aztán hagytam az egészet. De ez a mostani beszélgetésünk eszembe juttatta…

— Igen?

— Egyszer tagja voltam egy, az elektronszivattyúval foglalkozó bizottságnak. A biztonság kérdéseiről volt szó. — Gottstein kissé elmosolyodott. — A Föld elveszítette a bátorságát, maga mondta. Folyton a biztonság miatt vagyunk idegesek, az pedig fontos dolog, akár elvesztettük a bátorságunkat, akár nem, a fenébe is. Már nem emlékszem a részletekre, de azon a meghallgatáson láttam azt az arcot, amelyet most az úrhajón.

— Van jelentősége, úgy gondolja?

— Nem vagyok biztos benne. Azt az arcot valami felkavaró dologgal társítom. Ha tovább gondolkodom, talán eszembe jut. Mindenesetre szerezhetnék egy utaslistát, és megnézhetném, nem mond-e valamit az egyik név. Baj van, Montez, maga beindította az agyamat.

— Egyáltalán nem baj — mondta Montez. — Örülök neki. Ami pedig azt az embert illeti, lehet, hogy közönséges turista, és két hét múlva elmegy innen — de mindenesetre örülök, hogy elgondolkodtattam…

Gottstein szemmel láthatólag nem figyelt rá.

— Fizikus vagy más efféle — mormogta. — Biztos vagyok benne; és valami veszéllyel kapcsolatos.

— Helló — mondta Selene vidáman.

A földi férfi megfordult. Szinte azonnal fölismerte. — Selene! Nem tévedek? Selene!

— Igen! Pontosan ejtette ki a nevemet. Jól érzi magát? A földi férfi komolyan válaszolta:

— Nagyon. Tudatára kell ébrednem, milyen egyedülálló évszázadban élünk. Nem is olyan régen ott voltam a Földön, belefáradtam a munkámba, belefáradtam magamba. Akkor arra gondoltam, száz évvel ezelőtt egyetlen módja lett volna, hogy elhagyjam a Földet: ha meghalok; de most — elmehetek a Holdra is. — Minden valódi vidámság nélkül elmosolyodott.

— És boldogabb, hogy a Holdon van? — kérdezte Selene.

— Egy kicsit. — Körülnézett. — Most nem kell egy csomó turistára vigyáznia?

— nem, ma nem — válaszolta a nő kedvesen. — Szabadnapom van. De, ki tudja, kivehetek kettőt-hármat is. Nagyon unalmas munka.

— Milyen kár, hogy rögtön egy turistába botlik még a szabadnapján is.

— Nem botlottam. Kerestem magát. És elég nehezen találtam meg. Nem kellene egyedül bóklásznia.

A földi férfi érdeklődéssel nézett rá.

— Miért keresett? Odavan a földi férfiakért?

— Nem — mondta a nő könnyed őszinteséggel. — Viszolygok tőlük. Elméletileg sem szeretem őket, és mivel a munkám összeköt velük, még rosszabb.

— Mégis megkeresett. És nincs rá mód e Földön, akarom mondani e Holdon, hogy meggyőzzön: fiatal vagyok és csinos.

— Még ha az volna, sem segítene. A földi férfiak nem érdekelnek, erről mindenki tud, csak Barron nem.

— Akkor miért keres?

— Hát mert más módon is lehet valaki érdekes, és Barron számára maga az.