Isaac Asimov - Az istenek is…

— Természetesen gondosan megvizsgálták a csomagomat — mondta Gottstein. — De később kiderült, hogy egy marhahúskonzerv a kabátom zsebében maradt. Elkerülte a figyelmemet. A vizsgálótisztekét is.

Montez lassan elmosolyodott, és habozva így szólt:

— Arra gyanakszom, fel akarja ajánlani a felét.

— Nem — mondta töprengve Gottstein, és nagy, gombóc orrát fintorgatta —, azt akartam mondani a rendelkezésemre álló teljes tragikus pátosszal „Tessék, Montez úr, fogadja el az egészet. Te nagyobb szükséget szenvedet benne.” — Botladozó nyelvvel próbálta mindezt elmondani, hiszen a tegeződést ritkán használták a bolygóközi nyelvben.

Montez még szélesebben mosolygott, aztán eltűnt arcáról a mosoly. Megrázta a fejét.

— Nem. Egy héten belül annyi földi ételt ehetek, amennyit csak bírok. Maga nem. Földi falathoz igen ritkán jut majd a következő néhány év során, tehát túl soká bánkódnék a mostani negylelkűségén. Tartsa meg az egészet… Ragaszkodom hozzá. Különben utólag érdemelném ki az utálatát. — Komolynak látszott. Kezét Gottstein vállára tette, és a szemébe nézett.

— Mellesleg — mondta —, van itt még valami, amiről beszélni akarok magával, de halogattam, mert nem tudtam, hogyan közelítsük meg a témát. És ez az ételügy csak arra volna jó, hogy tovább halogassuk.

Gottstein félrerakta a földi konzervet. Arca semmiképpen sem tudta átvenni a másik komolyságát, de a hangja súlyos volt és komoly.

— Van valami, amit nem tudott az üzeneteibe foglalni, Montez?

— Van valami, amit megpróbáltam beléjük foglalni, Gottstein, de mivel nem tudtam, hogyan fogalmazzam meg, és a Föld vonakodott felfogni, mire gondok, a végén nem kommunikáltunk. Maga talán jobban csinálja majd; remélem, hogy jobban. Többek között azért sem kértem kiküldetésem meghosszabbítását, mert nem vállalhattam tovább a felelősséget ezért a kommunikációképtelenségért.

— Komoly beszéd.

— Bár még komolyabban beszélhetnék! Őszintén, a dolog egyelőre inkább ostobán hangzik. Csak tízezernyi ember él a Holdon. Kevesebb mint a fele született Hold-lakó. Akadályozza őket az erőforrások hiánya, a tér hiánya, az ellenséges, vad világ, és mégis… és mégis…

— Mégis? — mondta bátorítólag Gottstein.

— Folyik itt valami — nem tudom pontosan, mi —, ami veszedelmes lehet.

— Hogyan lehetne veszedelmes? Mit tehetnek? Csak nem üzennek hadat a Földnek? — Gottstein szája szélén mosoly vibrált.

— Na, nem. A dolog kényesebb ennél. — Montez az arca elé emelte a kezét, ingerülten dörzsölte a szemét. — Szeretnék őszintén beszélni. A Föld elveszítette a bátorságát.

— Mit jelentsen ez?

— Maga milyen szót használna? Körülbelül a holdbeli telep alapításakor esett át a Föld a Nagy Krízisen. Nem kell beszélnem róla. — Nem. Nem kell — mondta undorral Gottstein.

— Lakosainak száma a hatmilliárdos csúcsról visszaesett kétmilliárdra.

— Ez csak jó a Földnek, nem igaz?

— Ó, kétségkívül, bár szerettem volna, ha jobb módszer adódik rá. De mi maradt utána? Állandósult bizalmatlanság a műszaki tudományokkal szemben, óriási tehetetlenség, a kockázatvállalás teljes hiánya, félelem a válto zásokkal járó mellékhatásoktól. Lemondtak a nagy és talán veszélyes erófeszítésekről, mert jobban féltek a veszélytől, mint amennyire a nagyságot áhították.

— Úgy veszem észre, a genetikai tervezésről beszél.

— Az volta legszembetűnőbb eset, de korántsem az egyetlen — mondta keserűen Montez.

— Őszintén szólva nem tudom felizgatni magam azon, hogy lemondtak a genetikai tervezésről. Melléfogás volt.

— Elvesztettük a szervezett intuíció lehetőségét.

— Soha nem volt rá bizonyíték, hogy a szervezett intuíció kívánatos volna, és meglehetősen igazoltnak látszik, hogy nem kívánatos. De mellesleg, miben érinti mindez a Holdon lévő telepet? Amely nyilván nem tekinthető a földi stagnálás jelének.

— De — mondta nyomatékosan Montez. — A Holdon lévő telep a mi másnaposságunk; a krízis előtti időszak utolsó maradványa; mintegy utolsó elkeseredett rohama az emberiségnek a nagy visszavonulás előtt.

— Túldramatizálja, Montez.

— Nem hinném. A Föld visszavonult. Az emberiség visszavonult mindenütt, kivéve a Holdat. A Holdon lévő telep az emberiség határőrhelye. Nemcsak fizikailag, hanem pszichikailag is. Itt a világ körül nincs az életnek az a sérülékeny hálója, itt nincs az a komplex környezet, amelynek kényes egyensúlyát ki lehetne billenteni. A Holdon minden, ami az ember javát szolgálja, emberi gyártmány. A Holdon olyan világ épül a kezdet kezdetétől, amelyet az ember konstruált. Nincsen múlt.

— Igen?

— A Földön elférfiatlanodtunk, mert visszavágyódtunk egy olyan pásztori múltba, amely sohasem létezett, de ha volt is, soha nem képes újra létrejönni. A krízis folyamán az ökológiát sok tekintetben szétverték, és nekünk a maradványaival kell kezdenünk valamit, tehát nagyon meg vagyunk ijedve, nagyon… A Holdon nincs múlt, amely után vágyakozni, melyről álmodozni lehetne. Csak egy irány van: előre.

Úgy látszott, Montezt tűzbe hozták a saját szavai. Így folytatta:

— Gottstein, én két éven át figyeltem, és maga még tovább fogja figyelni. Tűz van a Holdon, nyugtalan lobogás. Terjeszkednek minden irányban. Fizikai értelemben is. Minden hónapban új folyosókat nyitnak, új lakóhelyeket létesítenek, új népesség számára teremtenek helyet. Új és új erőforrásokat fedeznek föl. Új építőanyagokat találnak, új ivóvízforrásokat, új, speciális ásványlelőhelyeket. Egyre több napelemállomást alapítanak, megnagyobbítják az elektronikus gyáraikat. Gondolom, tudja, hogy ez a tízezer Hold-lakó adja a Föld mikroelektronikai és biokémiai termelésének javát.

— Tudom, jelentős részét.

— A Föld a kényelme végett önmagának is hazudik. A Hold adja a legfőbb részt. A jelenlegi ütem szerint már a közeli jövőben az egyedüli termelő lesz. Intellektuálisan is növekszik, Gottstein. Úgy érzem, nincs a Földön olyan okos, természettudományok iránt érdeklődő fiatal, aki ne álmodozna időnként vagy nemcsak időnként arról, hogy egy nap eljön a Holdra. A Földön hátrál a technológia, a Holdon történnek a dolgok.

— A protonszinkrotronra utal, ugye?

— Az csak egy példa. Mikor építettek utoljára szinkrotront a Földön? Ez a legnagyobb és legdrámaibb példa, de nem a legfontosabb. Ha tudni akarja, mi a legfontosabb tudományos létesít-mény a Holdon…

— Akkora titok, hogy eddig nem mondhatta?

— Nem. Annyira szembetűnő, hogy senki sem veszi észre. A tízezer agyról beszélek. Arról, hogy a tízezer legjobb emberi agyat itt találni. Tízezer egymással szoros kapcsolatban álló, természettudományos érzelmi és értelmi szálakkal összefűzött emberi agy van itt.

Gottstein mocorogni kezdett, előbbre akarta húzni a székét. Oda volt rögzítve a padlóhoz, s abbeli igyekezetében, hogy elhúzza, egyszerre csak kirepült belőle. Montez kinyújtotta a kezét, hogy megállítsa.

Gottstein elpirult:

— Bocsánat.

— Hozzá kell szoknia a gravitációhoz.

— De nem festi túl sötétre a képet? — kérdezte Gottstein. A Föld mégsem tudatlan bolygó. Mi fejlesztettük ki az elektronszivattyút. Ez tisztán földi vívmány. Egyetlen Hold-lakónak sincs része benne.

Montez megrázta a fejét, és motyogott valamit az anyanyelvén, spanyolul. Eléggé izgatottnak hangzott. Majd azt mondta: