Isaac Asimov - Az istenek is…

Mert mindez különösen érvényes a mi esetünkre, Dua. A Keményanyagúak sok nemzedék óta a legnagyobb gonddal állítják össze a hármasokat, hogy a lehető legjobb Keményanyagúakat nyerjék; és a mi hármasunk mindeddig a legjobb, amit elértek.

Különösen te, Dua. Különösen te. Losten abból a hármasból olvadt össze, amelyiknek te voltál a középső babája. A Szülő-apád az ő részévé vált. Losten tehát ismert téged. És ő hozott el Trittnek és nekem.

Dua felült. Hangja szinte egészségesen csengett:

— Odeen! Ezt az egészet csak azért találod ki, hogy lecsöndesíts? — Nem, Dua — vágott közbe Tritt. — Én is érzem. Nem tudom pontosan megmondani, de én is érzem.

— Tritt is érzi — mondta Odeen. — Te is érezni fogod. Nem dereng benned, hogy összeolvadásaink idején egyetlen Keményanyagú voltunk? Nem akarsz most összeolvadni? Még egyszer? Utoljára?

Feltámogatta Duát. Az, mintha lázban égett volna, bár ellenállt kissé, máris ritkulni kezdett.

— Ha igaz, amit mondasz, Odeen — zihálta. — Ha Keményanyagú válik hármunkból, akkor, azt hiszem, az következik mindebből, hogy egy bizonyos fontos Keményanyagú leszünk. Így van?

— A legfontosabb. A legjobb minden eddig formálódott közül. Komolyan mondom… Tritt, oda állj! Nem búcsúzunk, Tritt. Együtt leszünk, ahogy mindig is szerettük volna. Veled is, Dua. Veled is, Dua.

— Akkor rádöbbenthetjük Estwaldot — mondta Dua —, hogy a szivattyú nem működhet tovább. Kényszeríteni fogjuk…

Megkezdődött az összeolvadás. A Keményanyagúak egyenként visszajöttek, amint a döntő pillanat közeledett. Odeen még látta őket, de már tökéletlenül, hisz kezdett beleolvadni Duába.

Más volt, mint bármikor korábban: elmaradt a kínzóan éles önkívület; a mozgás lágy volt, hűvös és tökéletesen békés. Odeen érezte, hogy részben már Duává vált, és mintha az egész világ átömlene az ő (Odeen? Dua?) egyre élesebb érzékein. A pozitronszivattyúk még mindig működnek, érezte — Odeen érezte? Dua? —, de miért működnek még mindig?

Már Tritté is átváltozott, és a legdrágábbak elvesztésének keserűsége töltötte el a lelkét (Odeenét? Duáét? Trittét?). Jaj, drága kis babáim…

És ekkor felkiáltott, Odeen tudatának utolsó szavával, csak éppen mintha valahogy Dua hangjával kiáltott volna:

— Nem, nem állíthatjuk meg Estwaldot! Mi vagyunk Estwald! Mi…

A kiáltás — Dua kiáltása és mégsem az övé — elhalt, hisz immár Dua sem létezett; nem is létezhet soha többé. Amint Odeen sem. Tritt sem.

Estwald előrelépett, és szomorúan lüktető rezgésekkel szólította meg az egybegyúlt Keményanyagúakat:

— Most már végérvényesen veletek vagyok. És igen sok a tennivalónk…

Selene Lindstrom kedvesen mosolygott, és azzal a ruganyos mozgással indult el, amely először megdöbbentette a turistákat, hamarosan azonban rájöttek, mennyire kecses.

— Itt az ebéd ideje — mondta vidáman. — Hölgyeim és uraim, csupa saját termés. Az íze talán szokatlan, de tápláló… Ide szíveskedjék, uram! Nem bánja, ha a hölgyek mellé ülhet, tudom… Egy pillanat! Mindenki számára lesz hely. ,Sajnálom, innivalóban lesz választék, de a főfogás egységes. Borjú lesz… Nem, nem. Mester séges ízszerkezet, de egészen jó.

Aztán maga is leült. Halkan felsóhajtott. Kellemes arckifejezése alig láthatóan megváltozott.

A csoportból az egyik férfi leült vele szemben.

— Nem baj? — kérdezte.

Selene gyors, átható pillantást vetett rá. Megvolt az a képessége, hogy gyorsan felismerje a helyzetet. A férfi nem látszott kellemetlennek. Tehát azt felelte:

— Egyáltalán nem. De nem tartozik valakihez a csoportból?

A férfi megrázta a fejét.

— Nem. Egyedül vagyok. A földikék egyébként sem gyakorolnak nagy hatást rám.

A nő megint ránézett. Olyan ötvenesforma volt, valami elcsigázottság ült rajta, aminek csak nagy, kíváncsi szeme látszott ellentmondani. A nehézségi erg nyomasztotta földi férfi; jellegzetes példány.

— Földike: ez holdbéli kifejezés, ráadásul nem is túl kedves — mondta Selene.

— A Földről való vagyok — mondta a férfi —, tehát nem sértek vele senkit. Hacsak kegyed nem tiltakozik.

Selene vállat vont, mintha azt mondaná: ahogy tetszik.

Kissé keleties volt a szeme, mint a legtöbb holdbéli lányé, de a haja mézszínű, az orra pedig kiugró. Tagadhatatlanul vonzó volt, bár klasszikus értelemben nem szép.

A földi férfi ránézett a névkártyára, amelyet a blúzán, formás, de nem túl nagy bal melle fölött viselt. A nő megállapította, hogy a névkártyát nézi, nem a mellét. A blúzon ugyanis megfelelő szögből keresztül lehetett látni. És alatta nem volt semmi.

— Sok Selene van itt? — kérdezte a férfi.

— Ő, persze. Százával, gondolom. De Cyntiák, Dianák és Artemisek is. A Selene név egy kicsit nehézkes. A Selenék felét, ismeretségi körömben legalábbis, Sillynek hívják, a másik felét meg Lénának.

— Maga melyik?

— Egyik sem. Én Selene vagyok; három szótag. Se-le-ne — mondta, megnyomva az első szótagot —, azok számára, akiknek megengedem, hogy így szólítsanak.

Apró mosoly futott át a földi férfi arcán, de mintha ritka vendég lett volna rajta.

— És ha azt mondják, hogy kegyed túlzottan szellemi, Selene? — Másodszor nem mondják — felelte a lány keményen. — Mondták már?

— Mindig akadnak bolondok.

A pincérnő az asztalukhoz ért, gyors, sima mozdulatokkal letette eléjük az ételt.

A földi férfinak láthatóan imponált a dolog.

— Mintha minden lebegne a kezében — mondta a pincérnőnek. A pincérnő mosolygott és kiment.

— Ne próbálja meg utánacsinálni! Ő hozzá van szokva az itteni nehézségi erőhöz, és tud bánni az edényekkel — mondta Selene. — Ha megpróbálnám, mindent leejtenék, ugye? — Iszonyatos koszt csinálna — mondta a nő. — Akkor nem próbálom meg.

— Ha maga nem, más: jó esélyünk van rá; akkor a tányér lerepül a padlóra, ő utánakap, de hiába, és nyilván lepottyan a székről is. Figyelmeztetném őket, de sosem segít, csak még jobban zavarba jönnek. Mindenki más nevet ilyenkor, mármint a turisták, mert mi már túl gyakran láttunk ilyesmit ahhoz, hogy mulatságosnak tartsuk, és utána mindent föl kell takarítani.

A földi férfi óvatosan emelte a villáját.

— Értem már. A legegyszerűbb mozdulat is különös.

— Voltaképp elég gyorsan hozzászokik az ember. Mármint az olyan apróságokhoz, mint az evés. Járni nehezebb. És soha nem láttam földi embert rendesen futni. Gyorsan, kitartóan futni soha. Csöndben ettek egy darabig. Aztán a férfi megszólalt: — Mit jelent az „L”? — A névtáblát nézte megint. Az állt rajta:

„Selene Lindstrom L.”

— Annyit jelent csak, hogy Luna, azaz Hold — mondta a nő közömbösen. — Hogy megkülönböztessenek a bevándorlóktól. Én itt születtem.

— Valóban?

— Nincs ebben semmi meglepő. Csaknem száz éve dolgoznak itt közösségek. Gondolhatja, hogy bébik is születnek. Olyanok is vannak közöttünk, akik itt születtek és már nagyszülők.

— Kegyed mennyi idős?

— Harminckettő.

A férfi hökkenten mormogta:

— Hát persze.

Selene felhúzta a szemöldökét:

— Tehát érti? A legtöbb földi embernek meg kell magyarázni.

— Tisztában vagyok azzal, hogy a korosodás legtöbb látható jele abból adódik, hogy a gravitáció könyörtelenül legyőzi a szövetek frissességét. Ezért ereszkedik meg az arcbőr, lóg a mell. A Holdon a földi gravitáció egyhatoda érvényesül, tehát nem nehéz megérteni, miért látszanak az emberek tovább fiatalnak — válaszolta a földi férfi.