Isaac Asimov - Az istenek is…

— Nem, Dua — mondta nagy nehezen Odeen, önmagának is, nemcsak a másiknak. — Nem tudom, honnan veszed, amit beképzelsz magadnak, de a Keményanyagúak nem ilyenek. Nem pusztítanak el bennünket.

— Ne hazudj magadnak, Odeen. Ilyenek. Készséggel elpusztítanak egy egész világra való más-lényt a saját hasznuk végett; egy egész univerzumot, ha kell. Miért ne pusztítanának el pár Lágyanyagút a saját kényelmük kedvéért? De elkövettek egy hibát. Valahogy hibázott a gépezetük, és Ész-szellem került egy Érzéstestbe. Én Balfelőli vagyok, tudod-e? Így csúfoltak gyerekkoromban, és igazuk volt. Ész-lény módjára gondolkodom, és Érzés-anyaként érzek. És ezt a kettős fegyvert a Keményanyagúak ellen fordítom.

Odeenban vadul kavarogtak az érzelmek. Dua nyilván megbolondult; de ezt nem lehet a szemébe mondani. Valahogy rá kellene venni, hogy hazajöjjön. Kínlódó őszinteséggel mondta:

— Dua, nem elpusztulunk, amikor elmegyünk.

— Nem? Hanem mi történik?

— N-nem tudom. Azt hiszem, átkerülünk egy másik világba, egy jobb és boldogabb világba, és olyanok leszünk, mint… mint… szóval sokkal jobbak, mint vagyunk.

Dua csak nevetett:

— Ezt hol hallottad? A Keményanyagúak mondták?

— Nem, Dua. Magam gondoltam végig, és bizonyos vagyok benne, hogy így kell lennie. Sokat gondolkodtam erről, amióta elmentél — Hát gondolkodj kevesebbet, akkor nem leszel ennyire ostoba!

Szegény Odeen! No, megyek. — Vékony pászmaként elindult. Kimerültnek látszott.

Odeen utánaszólt:

— Várj, Dua! Biztosan látni szeretnéd a középső babádat. Dua nem felelt.

— Mikor jössz haza? — kiáltotta Odeen.

Dua most sem felelt.

Odeen pedig nem indult utána, csak a szemével követte, keserűen, amíg el nem tűnt.

Nem mondta el Trittnek, hogy látta Duát. Mi értelme lett volna? Nem is látta többé. Pedig makacsul járta a környék Érzés-anyáinak kedvenc napozóhelyeit; olyannyira, hogy néha már egy-két Szülőapa is felbukkant, és gyanakodva méregette. (Tritt a többi Szülőapához képest szellemi óriás volt.)

Minden múló nappal jobban fájt Dua hiánya. És minden múló nappal jobban gyűlt benne a rémület Dua hiánya miatt. A rémületet észlelte, az okát nem látta.

Egyik nap arra tért haza a barlangba, hogy Losten várja. Losten csak állt, komolyan, udvariasan, Tritt az új babát mutogatta neki, és roppantul ügyelt, nehogy a maréknyi ködpamacs belekapjon a Keményanyagúba.

— Valóságos szépség, Tritt — mondta Losten. — Deralának hívják?

— Derolának — javította ki Tritt. — Nem tudom, mikor ér haza Odeen. Mostanában sokat mászkál…

— Itt vagyok, Losten — mondta Odeen sietve. — Vidd be a babát, Tritt, légy oly jó!

Tritt eltűnt, és Losten szemlátomást megkönnyebbülten fordult Odeenhoz:

— Bizonyára nagyon boldogok vagytok, hogy immár teljes a hármas.

Odeen megpróbált valami udvarias semmiséget kinyögni, de képtelen volt kinyitni a száját. Nemrég még élt benne az a lassan kialakult bajtársiasság, hogy egyenlő a Keményanyagúakkal, az a halvány érzés, mely a jóízű beszélgetést is lehetővé tette velük. De Dua őrülete valahogy ezt is elrontotta. Odeen tudta, hogy Duának nincs igaza, mégis megint azzal az egykori merevséggel fogadta Lostent, mint amikor messze alacsonyabb rendűnek érezte magát a Keményanyagúakhoz képest — mintha csak egyfajta… gép volna?

— Láttad Duát? — Losten kérdése igazi kérdés volt, nem udvariaskodás. Odeen rögtön érezte.

— Csak egyszer, Ke…- (Kis híján azt mondta: „Keményanyagú uram”, mintha csak gyerek volna megint, vagy Szülő-apa.) — Csak egyszer láttam, Losten. Nem akar hazajönni.

— Haza kell jönnie — mondta Losten halkan. — Nem tudom, hogyan intézhetném el. Losten komoran nézett rá:

— Tudod, mit csinál?

Odeen nem mert ránézni. Nyomára jött Dua vad elméleteinek? És ha igen, mi következik belőle?

Nemet intett, szó nélkül.

— Nagyon-nagyon szokatlan Érzés-anya, Odeen — mondta Losten. — Ugye, tudod?

— Igen — sóhajtott Odeen.

— Mint te is és Tritt is a magatok módján. Kétlem, hogy Tritten kívül bármely Szülő-apában meglett volna a bátorság és a kezdeményezőkészség, hogy ellopja azt az energiaakkumulátort, vagy akár a perverz találékonyság, hogy használhatóvá tegye. Ti hárman vagytok a legszokatlanabb hármas egész történelmünk során.

— Köszönöm.

— Csakhogy van ennek a ti hármasotoknak kellemetlen vetülete is, amire mi nem számítottunk. Azt hittük, ha tanítani kezded Duát, az lesz a legszelídebb, tehát legjobb módja, hogy rávegyük hármasbeli funkcióinak önkéntes teljesítésére. Nem számítottunk Tritt hóbortos akciójára, és arra végképp nem, hogy éppen abban a pillanatban viszi véghez. És az igazat megvallva, azt sem sejtettük, hogy Dua ilyen hisztérikusan reagál arra, hogy a másik univerzumbeli világnak el kell pusztulnia.

— Jobban kellett volna ügyelnem, mit felelek a kérdéseire — mondta Odeen elkeseredetten.

— Nem használt volna semmit. Magától jött rá. Erre sem számítottunk. Odeen, igazán sajnálom, de el kell mondanom valamit: Dua végzetesen veszélyessé vált; le akarja állítani a pozitronszivattyút.

— De hogyan állíthatná le? A közelébe sem juthat, és ha mégis, nincs meg a tudása, hogy ártson neki.

— Jaj, dehogynem juthat a közelébe. — Losten habozott kissé, majd kimondta: — Be tud hatolni a világunkat alkotó kőzetbe, és ott biztonságban van tőlünk.

Némi időbe telt, amíg Odeen fölfogta a szavak értelmét. Majd azt mondta:

— Egy felnőtt Érzés-anya nem… Dua soha nem…

— De. Rendszeresen. Ne pocsékold az időt, ne védd… Bármelyik barlangba be tud hatolni. Semmi sem marad rejtve előle. Tanulmányozta a másik univerzumból kapott üzenetet is. Erről ugyan nincs biztos tudomásunk, de nincs más magyarázat a történtekre.

— Jaj! Jaj! Jaj! — Odeen ide-oda ingatta magát, egész felszíne átlátszatlanná dermedt szégyenében, bánatában. — Estwald mindezt tudja?

— Még nem — mondta Losten komoran —, de egy nap tudatnunk kell vele.

— De mit kezd Dua azzal az üzenettel?

— Keresi a módját, hogy a saját üzenetét küldhesse vissza nekik. — De hát hogyan fordítja le? Az adás módját sem ismeri.

— Megtanulja ezt is, azt is. A kommunikációs anyagokról többet tud, mint akár maga Estwald. Félelmetes jelenség: egy Érzés-anya, aki gondolkodni tud, és ráadásul irányíthatatlan.

Odeen megborzongott. Irányíthatatlan? Ilyet igazán csak gépről szokás mondani!

— Ennyire csak nem súlyos a helyzet — mondta.

— De igen. Már kommunikált velük, és attól félek, arra akarja rábeszélni a más-lényeket, hogy állítsák le a pozitronszivattyú rájuk eső részét. Ha pedig ezt a napjuk felrobbanása előtt megteszik, a miránk eső rész is menthetetlen.

— De akkor…

— Meg kell állítani, Odeen!

— D-de hogyan? Rá fogjátok robbantani… — Elcsuklott a hangja. Felködlött benne, hogy a Keményanyagúaknak vannak eszközeik, képesek barlangokat fúrni a világot alkotó sziklába; bár ezeket az eszközöket alig használták, amióta a népesség sok-sok életidővel ezelőtt fogyni kezdett. Talán meghatározzák, hol van Dua, és vele együtt felrobbantják a sziklát?

— Nem — mondta Losten erélyesen. — Duának nem eshet baja. — De ha Estwald…

— Estwald sem tehet kárt benne.

— Akkor mit tegyünk?

— Te mit tégy, Odeen? Csak te. Mi, tehetetlenek lévén, kénytelenek vagyunk rád hagyatkozni.