Isaac Asimov - Az istenek is…

— És te, jobbfelőli?

Tritt megrezzent:

— Igen, Keményanyagú uram.

— Egyedül?

— Igen, Keményanyagú uram.

— Hányszor?

— Egyszer.

Dua bosszankodott. Szegény Tritt, hogy meg van rémülve ilyen semmiség miatt. Ő csinálta, Dua, és kész szembenézni velük. — Hagyjátok békén. Engem kerestek.

A Keményanyagú lassan odafordult hozzá. — Miért?

— Akármiért — Most, hogy kereken ki kellene mondania, lám, képtelen szavakba önteni, mit is csinált. Odeen előtt képtelen rá.

— JÓ, majd rád is sor kerül. De előbb a jobbfelőli… Tritt a neved, igaz? Miért mentél egyedül a mélyebb barlangokba?

— Hogy Estwald Keményanyagú úrral beszéljek, Keményanyagú uram.

Mire Dua megint közbevágott, most kíváncsian: — Te vagy Estwald?

— Nem — mondta röviden a Keményanyagú.

Odeen láthatóan bosszankodott, mintha zavarná, hogy Dua nem ismeri fel a Keményanyagút. Dua meg sem rezzent. A Keményanyagú megint Tritthez fordult:

— Mit vittél el a mélyebb barlangokból?

Tritt hallgatott.

A Keményanyagú minden indulat nélkül folytatta:

— Tudjuk, hogy elvittél valamit. Azt akarjuk tudni, tudod-e, mi az. Nagyon veszélyes dolog.

Tritt még mindig hallgatott, mire Losten is megszólalt, békítőleg, jóval kedvesebben:

— Kérlek, mondd el, Tritt. Most már tudjuk, hogy te voltál, és nem akarunk gorombább módszerekhez nyúlni. — Egy ételgolyót hoztam el.

— Aha — mondta erre az első Keményanyagú. — És mit csináltál vele?

— Duának hoztam! — tört ki Tritt — Nem akart enni. Duának hoztam.

Dua felpattant, s egészen összekavarodott a döbbenettől. A Keményanyagú rögtön nekitámadt:

— Te nem tudtad?

— Nem!

— Te sem? — Ez most Odeennak szólt.

Odeen egészen mozdulatlanná dermedt:

— Nem, Keményanyagú uram.

A levegő kis időre megtelt kellemetlen rezgésekkel, amíg a Keményanyagúak, a hármasról tudomást sem véve, egymás közt beszéltek.

Dua nem tudta, és esze ágában sem volt, hogy elemezgesse, miért; talán mert a sziklasmárolás érzékenyebbé tette, talán az iménti érzelmi vihar miatt: egyszerűen tudta, hogy egymás után kapja el — nem a szófoszlányokat — az értelmüket…

Egy ideje fölfedezték a hiányt. Feltűnés nélkül nyomoztak. Eleinte vonakodtak attól, hogy a Lágyanyagúak között keressék az esetleges tettest. További nyomozás után, még inkább vonakodva, kikötöttek Odeen hármasánál. (Miért vonakodtak? Ezt Dua nem értette.) Fogalmuk sem volt, hogyan lehetett volna Odeen annyira ostoba, illetve Dua annyira éhes, hogy lopjon. Tritt meg sem fordult a fejükben.

Akkor az a Keményanyagú, aki addig egy szót sem szólt a Lágyanyagúakhoz, rájött, hogy látta Trittet a barlangjában. (Persze — gondolta Dua. — Aznap, amikor ő először bújt a sziklába. Érezte is, hogy Tritt arra megy. Csak elfelejtette.)

Képtelenségnek látszott, de más lehetőség nem lévén, s az idő egyre veszélyesebben múlván, végül idejöttek. Szerették volna kikérni Estwald véleményét, de mire Tritt neve fölmerült, Estwald nem volt elérhető.

Mindezt Dua egyetlen hökkent sóhajjal megérezte; akkor Trittre nézett; mély megbántottság és csodálat kavargott benne.

Losten nagy igyekezettel rezegte, hogy semmi baj nem történt, Dua jó színben van, fogják fel hasznos kísérletnek. Az a Keményanyagú, aki Trittel beszélt, egyetértett; de a harmadikból még mindig sugárzott az aggodalom.

Dua nemcsak rájuk figyelt. Trittet nézte.

— Most hol az az ételgolyó, Tritt? — kérdezte az első Keményanyagú.

Tritt megmutatta.

Ügyesen rejtette el; a csatlakozás csúf volt, de működött. — Ezt te magad csináltad? — kérdezte a Keményanyagú. — Igen, Keményanyagú uram.

— Honnan tudtad, hogyan kell?

— Megnéztem, hogy volt megcsinálva a Keményanyagúak barlangjában. És pontosan ugyanúgy csináltam, ahogy ott láttam.

— Nem tudtad, hogy árthattál is volna a középső társadnak?

— Nem! Dehogy akartam én… — Tritt egy pillanatig képtelen volt megszólalni. Majd azt mondta: — Nem ártani akartam neki.

Hanem enni adni. Megtöltöttem vele az étkezőjét, és föl is díszítettem. Azt akartam, hogy megkóstolja, és meg is kóstolta. Evett! Hosszú idő óta először jó étvággyal evett. És összeolvadtunk. — Elhallgatott, majd hatalmas erővel kitört belőle a kiáltás: — Végre volt elég energiája, hogy elindítsa az Érzés-babát! Befogadta Odeen magvát, és belém bocsátotta. Itt növekszik bennem. Egy Érzés-baba növekszik bennem!

Duába beleszakadt a szó. Elhátrált, azután kitódult az ajtón, de annyira esze nélkül, hogy a Keményanyagúak nem tudtak idejében kitérni az útjából. Nekiütközött az elöl álló függeléktagjának, mélyen beleakadt, majd egy reccsenéssel kitépte magát.

A Keményanyagú függeléktagig lehanyatlott, arcát eltorzította a fájdalom. Odeen el akart süvíteni mellette, Dua nyomában, de a Keményanyagú, láthatólag nehezen, azt mondta:

— Egyelőre hadd menjen. Elég nagy a baj így is. Majd vigyázunk.

Odeen egy lidérces álom közepében találta magát. Dua elment. A Keményanyagúak elmentek. Csak Tritt maradt itt; hallgatott.

Hogyan történhetett meg? — gondolta kínlódva Odeen. — Hogyan találhatott el Tritt egymaga a Keményanyagúak barlangjába? Hogyan vihette el azt az akkumulátort, amit a pozitronszivattyúról töltöttek meg, hogy a napfénynél sokkal koncentráltabb formában sugározza az energiát, és hogyan merhette…

Odeennak nem lett volna mersze, hogy megkockáztasson ilyesmit. A döcögő, tudatlan Trittnek volt? Talán ő is szokatlan, furcsa? Odeen, az okos Ész-apa; Dua, a furcsa Érzés-anya; és Tritt, a vakmerő Szülő-apa?

— Hogy tehetted, Tritt? — szólalt meg.

Tritt indulatosan válaszolt:

— Mit tettem? Enni adtam neki. Jobbat evett, mint valaha életében. Végre elindítottuk az Érzés-babát. Nem vártunk tán éppen eleget? Ha azt vártuk volna, hogy Dua is akarja, várhattunk volna az örökkévalóságig.

— De nem érted, Tritt? Árthattál, bajt okozhattál volna neki. Az nem rendes napsugár volt. Hanem kísérleti sugárforrás, amelyik akár túlságosan tömény is lehetett volna.

— Nem értem, mit beszélsz, Odeen. Hogy árthatott volna? Kóstoltam én azt az ételt, amit régebben a Keményanyagúak csináltak. Megkóstoltad te is. Egyszerűen pocsék volt, mégsem ártott senkinek. Annyira pocsék volt, hogy Dua hozzá sem nyúlt volna. És akkor ráakadtam erre az ételgolyóra. Jó íze volt. Megkóstoltam, remek íze volt. Hogy árthatna az, ami jóízű? Látod, Dua is megette. Ízlett neki. És elindította az Érzés-babát. Miért csináltam volna bajt?

Odeen látta, hogy reménytelen magyaráznia. Csak annyit mondott:

— Dua nagyon mérges lesz.

— Majd elfelejti.

— Nem tudom, Tritt. Más ő, mint a többi Érzés-anya. Ezért olyan nehéz vele élni, és ezért olyan csodálatos, ha mégis sikerül. Lehet, hogy soha többé nem akar majd összeolvadni velünk.

Tritt körvonalai megkeményedtek:

— No és?

— No és? Éppen te kérded? Abba akarod hagyni az összeolvadást?

— Nem. De ha Dua nem akar, hát nem akar. Nagyon jól tudom, hogyan éltek a Lágyanyagúak a régi időkben. Volt olyan, hogy két hármasuk is született. De nem érdekel. Egy hármas éppen elég.

— De Tritt, az összeolvadás nemcsak a babákért történik.

— Mi másért? Hallottam én, egyszer azt mondtad, összeolvadás után gyorsabban tanulsz. Hát majd tanulsz lassabban. Nem érdekel. Megvan a harmadik babám.