Isaac Asimov - Az istenek is…

Odeen reszketve fordult el tőle, és meg-megdöccenve lebegett ki a szobából. Mi értelme, hogy Trittet szidja? Úgysem érti. Ő, Odeen, sem tudja, érti-e.

Ha egyszer a harmadik baba megszületik, és egy kicsit meg is nő, nyilván eljön az elmenés ideje. És majd neki, Odeennak kell megadnia rá a jelt, neki kell megmondania, mikor, méghozzá félelem nélkül. Ha másképpen történik, szégyen, sőt rosszabb, mint a szégyen; mégis, képtelen volna összeolvadás nélkül nekivágni, hiába formálódott meg immár mind a három gyerekük.

Az összeolvadás valahogy megszünteti a félelmet… Talán, mert annyira hasonlít az elmenésre. Egy ideig nem tudunk magunkról, mégsem fáj. Mintha nem is léteznénk, mégis mennyire kívánjuk. Ha elég összeolvadásban lesz része, elegendő bátorságot merít belőle, hogy elmenjen: félelem nélkül és…

Jaj, te Nap és minden csillagok, hisz nem „elmenés” az. Ml értelme az ünnepélyes szónak? Tudja ő azt a másikat is, amit senki sem használ, csak a gyerekek, ha meg akarják botránkoztatni az öregeiket. Meghalni. Halál. Félelem nélkül kell fölkészülnie a halálra és arra, hogy Dua és Tritt is meghal vele együtt.

De hogyan… Ha nem lesz összeolvadás…

Tritt maga maradt a szobában. Félt, félt, de eltökélte magát, hogy nem enged abból, ami igazán fontos. Megvan a harmadik babája. Érzi odabent.

Ez számít.

Csak ez számít.

De akkor vajon miért mocorgott gondolatai legmélyén az a makacs gyanú, hogy nem csak ez számít?

Dua szinte kibírhatatlanul szégyellte magát. Jó időbe telt, míg leküzdötte a szégyenét legalább annyira, hogy képes legyen gondolkodni. Rohant… rohant… vakon, csak ki és el az otthont jelentő barlang iszonyatából; nemigen érdekelte, hogy azt sem tudja, hol jár „ merre megy.

Éjszaka volt, amikor tisztességes Lágyanyagú nem tartózkodik a felszínen, még a legléhább Érzés-anya sem. És még jó ideig nem kél föl a Nap, aminek Dua külön örült. A Nap étel, s e pillanatban utálta az ételt s azt, amit általa elkövettek ellene.

Hideg is volt, de Dua alig érezte. Mit törődjön a hideggel, gondolta, mikor csak azért hizlalták, hogy teljesítse a kötelességét, csak azért hizlalták testét-lelkét. Ezek után a hideg és az éhség már-már jó barátja.

Tritten hamar átlátott. Szegény: annyira könnyű átlátni rajta; csak ösztönösen képes cselekedni, és végül is dicséretes, hogy ilyen bátran tette, amit az ösztöne diktált. Micsoda vakmerőség, hogy elhozta az ételgolyót a Keményanyagúaktól. (És ő, Dua, meg is érezte; meg is értette volna, ha Trittet nem bénítja meg a cselekedete annyira, hogy gondolni sem mer rá közben; és ha őt, Duát nem bénítja meg a saját cselekedete s a megérzés ezáltal elért új mélysége annyira, hogy épp arra nem ügyel, épp azt nem érzi meg, amit a legjobban kellene.)

Tehát Tritt hazahozta; felállította a szánalmas kelepcét, még föl is díszítette az étkezőt, hogy Duát belecsalja. Ő pedig hazament, és hirtelen elöntötte sziklasmároló vékonykaságának szégyene s a Tritt iránti részvét. Ettől a szégyentől és részvéttől mámorosan evett; és segített az új születést elindítani.

Azóta csak mértékletesen evett, rendes szokása szerint, és az étkezőből egyszer sem; de nem is ösztökélte rá senki. Tritt sem. Tritt elégedettnek látszott (hogyne lett volna az), tehát az akkori szégyent nem élesztgette semmi. Tritt pedig otthagyta az ételgolyót, ahol volt. Nem kockáztatta meg, hogy visszavigye; végül is, amit akart, meglett; az volt a legjobb, a legegyszerűbb, ha otthagyja, és nem gondol rá.

Amíg aztán el nem kapták.

De az okos Odeen nyilván átlátta Tritt tervét, nyilván kiszúrta az elektródok új csatlakozóit, nyilván rájött, mit akar Tritt. És kétségkívül nem szólt neki; nem akarta zavarba hozni, megrémíteni szegény jobbfelőli társát, akire mindig oly féltő gonddal ügyelt.

Persze nem is kellett szólnia. Csak ki kellett töltenie Tritt otromba tervének hézagait, hogy a stratagéma működjön is.

Duának most már nem maradtak illúziói. Biztosan rájött volna, hogy az ételgolyóból eszik; megérezte volna a különleges zamatát; felfigyelt volna rá, hogy az étel eltölti, mégsem kelti benne a jóllakottság érzését — ha beszédével Odeen le nem köti a figyelmét.

Kettejük összeesküvése volt, akár tudatosan működött benne Tritt, akár nem. Hogyan is hihette ő, Dua, hogy Odeen egy csapásra gondos, lelkiismeretes tanítóvá változik? Hogy nem látta meg az egész mögött a hátsó gondolatot? Azért törődtek ővele, mert az új hármas kiteljesítésével törődtek; ez kétségkívül jelzi, mennyire semmibe veszik őt magát.

Hát…

A gondolatsor szünetében rátört a fáradtság; lassan begyűrte magát egy sziklahasadékba, hogy ne érezze a metsző, hideg szelet. A hét csillag közül kettőt látott, azokat nézegette szórakozottan; efféle jelentéktelen apróságokkal kötve le külső érzékeit, hogy annál erősebben összpontosíthasson a gondolataira.

Teljesen kiábrándult.

— Elárultak — motyogta. — Elárultak!

Hát csak önmagukat képesek látni?

Nyilvánvaló, hogy Tritt készséggel elfogadja bármi másnak a tönkretételét, ha a maga babái felöl biztos lehet. Tritt ösztönlény. De Odeen?

Odeen az eszét működteti. Ezek szerint bármi mást hajlandó feláldozni, csak hogy az eszét nyugodtan működtethesse? Bármit teremt az ész, azonnal igazolja önmagát — bármi volt is az ára? Ha egyszer Estwald kitervelte a pozitronszivattyút, annak már az a feladata, hogy az egész Lágy- és Keményanyagú világ ki legyen szolgáltatva neki meg a másik univerzum embereinek? És ha a másikak leállnak, s a világ magára marad, pozitronszivattyú nélkül, a veszélyesen lehűlt Napjával?

Nem, dehogy állnak le azok a másikak; hisz rávették őket, hogy elindítsák a szivattyút, majd ráveszik őket arra is, hogy működtessék, mindaddig, amíg el nem pusztulnak — addigra a Kemény- és Lágyanyagú Ész-lények nem látják szükségét létezésüknek — ahogy ő, Dua is kénytelen lesz elmenni (elpusztulni), miután már nincs szükség a létezésére.

Elárulták őt is, a másik embereket is.

Szinte öntudatlanul egyre beljebb fúrta magát a sziklába. Végül egészen beletemetkezett, hogy ne lássa a csillagokat, ne érezze a szelet, ne tudjon a világról. Már-már tiszta gondolattá változott.

Estwaldot gyűlölte igazából. Ő személyesítette meg mindazt, ami önző és durva. Ő tervezte meg a pozitronszivattyút, és a legkisebb lelkifurdalás nélkül kész elpusztítani talán több tízezer ember világát. Oly megközelíthetetlen, hogy soha sehol meg nem jelenik, és oly hatalmas, hogy láthatólag a Keményanyagúak is félnek tőle.

Hát majd ő, Dua, megküzd vele. És megállítja.

Ahhoz, hogy a másik univerzumban lakó emberek segíthessenek a pozitronszivattyú felállításában, valamiféle kommunikációra volt szükség. Odeen említette. Hol tartják vajon ezeket az üzeneteket? Milyenek? Hogyan lehetne további kommunikációra felhasználni őket?

Bámulatos, mennyire tisztán tud gondolkodni. Bámulatos. Van ebben valami vad öröm, hogy ő, Dua, az ész erejével győzi majd le az ész eszelős bajnokait.

Képtelenek lesznek megállítani, hisz ő ott közlekedik, ahová sem a Keményanyagúak, sem az Ész-apák, sem a Szülő-apák nem tudnak behatolni, a többi Érzés-anya pedig nem hajlandó.

Lehet, hogy végül elkapják, de ez pillanatnyilag érdektelen. Meg fog küzdeni az igazáért, bármi legyen is az ára, bármi… akkor is, ha mostantól a sziklában kell járnia, a sziklában kell élnie, a Keményanyagúak barlangjait kell körbecserkésznie, az akkumulátoraikból kell lopnia az energiát, ha nincs más mód, s a többi Érzésanya közé vegyülve kell napoznia, ha megteheti.