Isaac Asimov - Az istenek is…

Addigra Tritt már képtelen volt figyelni. Ők ketten még jó ideig vitatkoztak, hogy megmutathatnák-e a Keményanyagúak a húzgálásokat Duának, vagy sem. Dua azt mondta, talán megérezné, mit akarnak mondani a más-lények.

Ettől Tritt kissé méregbe jött. Végül is Dua csak Lágyanyagú és még csak nem is Ész-apa. Töprengeni kezdett, jól teszi-e Odeen, hogy annyi mindent elmesél neki. Ettől Duának csak mindenféle ötletei támadnak…

Dua látta, hogy Odeen is méregbe gurul. Előbb csak nevetett. Azután kifejtette, hogy egy Érzés-anya úgysem bírna ilyen komplikált dolgokkal. Végül közölte, hogy nem hajlandó beszélni. Duának sok kedveskedésébe került, mire megbékítette.

Egyszer viszont Dua dühödött meg — de nagyon.

Pedig csöndesen kezdődött a dolog. Sőt még a két gyerek is ott volt velük. Odeen hagyta, hadd játsszanak rajta. Még azt sem bánta, hogy Torun, a kis jobbfelőli, elkezdi tépkedni. Sőt: eléggé méltatlan módon elengedte magát. Mintha észre sem venné, mennyire kirángatják a formájából. Nyilvánvalóan jó kedve volt. Tritt az egyik sarokban pihent, örömmel szemlélte a jelenetet.

Dua elnevette magát, mikor látta, mennyire formátlan Odeen. Kacéran odaérintette a maga anyagát Odeen egyik búbjához. Pedig tudta (Tritt is tudta), hogy a balfelőliek felülete — ha nem őrzi tojásdad alakját — mennyire érzékeny.

— Arra gondoltam, Odeen… — kezdte Dua. — Ha a másik univerzum egy kicsit átkeveri a törvényeit a mieinkbe a pozitronszivattyú révén, nem keverjük-e át mi is a mi törvényeinket az övékébe egy kicsit?

Odeen feljajdult Dua érintésétől, és próbált kitérni előle, de vigyáznia kellett, nehogy fellökje a kicsiket.

— Nem tudok válaszolni — zihálta —, amíg békén nem hagysz, nyavalyás kis középső.

Dua visszahúzódott, Odeen pedig azt mondta:

— Remek gondolat, Dua. Csodálatos teremtmény vagy. Természetesen úgy igaz, ahogy mondod. A keveredés mindkét irányban érvényesül… Tritt, vidd ki a kicsiket, kérlek.

De a kicsik maguktól kisurrantak. Nem is voltak már olyan kicsik. Már szinte nagyok lettek. Annis hamarosan megkezdi tanulmányait, Torun pedig máris Szülő-fiú formán szögletes.

Tritt bent maradt, és arra gondolt, milyen szép Dua, mikor Odeen így beszél vele.

— Ha a másikak törvényei lelassítják és lehűtik a mi Napunkat — mondta Dua —, a mi törvényeink nem gyorsítják fel, nem fűtik fel az ő napjaikat?

— De, pontosan így van, Dua. Egy Ész-apa sem mondhatta volna szebben.

— És mennyire forrósodnak fel a napjaik?

— Á, nem nagyon; csak egy kicsit, egészen kicsikét.

— Mégis ettől van az a „valami-rossz” érzésem.

— Hát, az a baj, hogy az ő napjaik annyira óriásiak. Ha a mi kis napjaink még egy kicsit lehűlnek, nem számít. Még ha teljesen kihunynának is, az sem számít, amíg működik a pozitronszivattyú. Hanem az óriási nagy csillagok esetében egy kis felforrósodás is zavart okozhat. Egy-egy olyan csillagban annyi rengeteg anyag van, hogy a magfúzió akár csak kis gyorsulásától is felrobbanhat.

— Felrobbanhat? De akkor mi lesz az emberekkel?

— Miféle emberekkel?

— Azokkal, akik a másik univerzumban laknak.

Odeen egy pillanatig kifejezéstelenül nézett, majd azt mondta: — Nem tudom.

— Mi történne, ha a mi Napunk robbanna fel? — Az nem robbanhat fel.

(Tritt nem értette, mi ez a nagy izgalom. Hogyan robbanhatna fel egy Nap? Dua mintha egyre mérgesebb volna, Odeen meg egyre zavartabb.)

— De ha mégis felrobbanna? — mondta Dua. — Nagy forróság lenne?

— Gondolom, igen.

— És mindnyájunkat elpusztítana?

Odeen némi habozás után nyilvánvaló bosszúsággal mondta:

— Mit számít, Dua? A mi Napunk nem robban fel, tehát fölösleges butaságokat kérdezned.

— Te mondtad, hogy kérdezzek, Odeen, és igenis számít, mert a pozitronszivattyúnak mindkét irányban működnie kell. Az ő oldalukra ugyanolyan szükségünk van, mint a magunkéra.

Odeen rámeredt:

— Ilyet én neked sosem mondtam.

— Érzem.

— Sok mindent érzel, Dua…

De Dua most már kiabált. Egészen magánkívül volt. Tritt még sohasem látta ilyennek.

— Ne térj el a témától, Odeen! És ne zárkózz be, mintha futóbolond volnék — ugyanolyan Érzés-anya, mint a többi! Azt mondtad, majdnem olyan vagyok, mint egy Ész-apa, és éppen eléggé olyan is vagyok, hogy felfogjam: a pozitronszivattyú nem működhetne a más-lények nélkül. Ha a másik univerzumban lakó emberek elpusztulnak, a pozitronszivattyú leáll, a mi Napunk kihűl, mi pedig mind éhenhalunk. Gondolod, hogy ez nem fontos? Most már Odeen is kiabált:

— Ez mutatja, mit tudsz te. Azért kell a segítségük, mert az energiakoncentráció kicsi, tehát cserélnünk kell az anyagot. Ha a másik univerzumban felrobban a nap, hatalmas energiafolyam szabadul fel; olyan óriási energiafolyam, mely millió életidőre elegendő. Annyi rengeteg energia, hogy közvetlenül is megcsapolhatjuk, nem kell az anyagot cserélgetnünk; tehát minekünk őrájuk semmi szükségünk sincs, és nem számít, mi történik…

Már majdnem egymáshoz értek. Tritt elrémült. Mondani kellene valamit, szét kellene választani őket, beszélni. De semmi sem jutott az eszébe. Azután kiderült, hogy erre nincs is szükség.

A barlang előtt ott állt egy Keményanyagú. Nem is egy, három. Már próbáltak beszólni, csak senki sem hallotta a hangjukat.

Tritt felvisított:

— Odeen! Dua!

Majd elhallgatott. Meg-megremegett. Ijedten gondolt rá, miről is akarnak a Keményanyagúak elbeszélgetni velük. Megpróbált eltűnni.

De az egyik Keményanyagú kidugta a felső, állandó, átlátszatlan függeléktagját, és azt mondta:

— Maradj!

Barátságtalan, goromba parancs volt. Tritt soha életében nem félt még ennyire.

Dua majd szétrobbant dühében; alig vette észre a Keményanyagúakat. Többféle düh fojtogatta, és egy is elég lett volna, hogy robbanjon tőle. Mennyire igazságtalan, hogy épp Odeen akarjon neki hazudni. Mennyire igazságtalan, hogy egy egész világnyi embernek el kelljen pusztulnia. Mennyire igazságtalan, hogy épp őt nem engedték soha tanulni, mikor ennyire könnyen tanul.

Azóta, hogy először bújt meg a sziklában, még kétszer járt a Keményanyagúaknál. Mind a kétszer észrevétlenül, hisz elrejtette a szikla; mind a kétszer érzett is, tudott is; és utána, mikor Odeen magyarázni kezdett neki, már előre tudta a magyarázat lényegét.

Miért nem tanították hát, mint Odeent? Miért csak az Ész-fiúkat tanítják? És ha ő, Dua, csak azért képes tanulni, mert Balfelőli, mert középsőnek félresikerült? Akkor is, tanítsák, ha félresikerült, ha nem! Igazságtalanság butaságban tartani valakit.

De végül csak eljutottak hozzá a Keményanyagú szavai. Ott volt Losten is, de nem szólt. Egy idegen Keményanyagú állt elöl, az beszélt. Nem ismeri, de hát alig néhányat ismer.

— Melyiktele járt nemrég a mélyebb barlangokban, a Keményanyagúak barlangjaiban? — kérdezte a Keményanyagú.

Duát elöntötte a dac. Rájöttek a sziklasmárra, de nem érdekli. Mondják el, akinek akarják. Elmondhatja ő maga is.

— Én. Nem is egyszer.

— Egyedül? — kérdezte nyugodtan a Keményanyagú.

— Egyedül. Többször is — vetette oda Dua. Csak háromszor járt ott, de kit érdekel.

— Természetesen jártam a mélyebb barlangokban, időről időre — motyogta Odeen.

A Keményanyagú mintha meg sem hallotta volna. Inkább Tritthez fordult, és élesen nekiszögezte: