Isaac Asimov - Az istenek is…

Elengedte magát, igyekezett megnyugodni. A szikla, mely áthatotta és körülvette, valamiképpen elszürkítette érzékelését, de korántsem homályosította el. Sőt még élesebbé tette. Tisztán érezte Tritt nyugodt haladását, akárha közvetlen közelről nézné; és tisztán érzékelte a Keményanyagúakat, akik pedig egy barlangrendszerrel arrébb tartózkodtak. Látta a Keményanyagúakat, mindegyiket a maga helyén, teljes egészében érzékelte beszédrezgéseiket, sőt olykor-olykor értette is.

Olyan tisztán érzékelt, mint még soha; fogalma sem volt róla, hogy ilyen tiszta érzékelésre képes.

Így hát, bár nyugodtan otthagyhatta volna a sziklát, hisz biztosan tudta, hogy egyedül van, senki sem figyeli, benne maradt; részint döbbenetében, részint mert különös mámorral töltötte el, mennyi mindent ért, és erről nem volt kedve lemondani.

Annyira érzékennyé vált, hogy azt is tudta, mitől. Odeen gyakran emlegette, milyen jól megért egy-egy összeolvadás után olyasmit, amit előtte képtelen volt. Volt valami az összeolvadás állapotában, ami hallatlanul megnövelte az érzékenységet; a tudat többet fogadott be, és jobban is hasznosította. Odeen megmondta: ennek az összeolvadáskor fellépő nagyobb atomsűrűség az oka.

Bár Dua nem értette pontosan, mi az a „nagyobb atomsűrűség”, tudta, hogy az összeolvadás miatt jön létre, és talán nem hasonlít ez a helyzet az összeolvadáshoz? Nem olvadt össze ő, Dua, a sziklával?

A hármas összeolvadásakor az egész érzékenységet Odeen kapta. Ész-apa lévén, magába fogadta, megértést nyert belőle, s ezt a megértést akkor is megtartotta, ha már szétváltak. De ebben az összeolvadásban csak Dua tudatos lény. Csak ő van jelen, meg a szikla. Létrejön a „nagyobb atomsűrűség” (nyilván!), és csak ő hasznosítja.

(Talán ezért tartják disznóságnak a sziklasmárolást? Ezért szoktatják le róla az Érzés-lányokat? Vagy csak ő, Dua, képes rá, mert ennyire ritka szerkezetű? Vagy, mert Balfelőli?)

Dua felhagyott a töprengéssel, pusztán érzékelt. Izgalmas volt. Éppen csak észlelte, hogy Tritt visszatér, elhalad mellette, el, arra, amerről jött. És éppen csak észlelte — alig lepődött meg rajta —, hogy Odeen is a Keményanyagúaktól távozik. A Keményanyagúakra hangolódott, csak rájuk, hogy minél többet értelmezhessen abból, amit érez, hogy a lehető legtöbbet értelmezhesse.

Jó időbe telt, mire elszakadt a sziklától és előszivárgott. Addigra már nem érdekelte, észreveszik-e. Megbízott az érzékelőképességében: tudta, hogy nem veszik észre.

Mélyen a gondolataiba merülve tért haza.

Mikor Odeen hazaért, Tritt már várta, de Dua még nem volt otthon. Trittet ez, úgy látszik, nem zavarta. Illetve zavarta valami, de nem ez. Érzelmei éppen eléggé erősek voltak, hogy Odeen is érzékelje őket; ám Odeen most nem volt kíváncsi rájuk. Dua távolléte aggasztotta, de annyira, hogy rájött: bosszantja Tritt jelenléte, pusztán mert Tritt nem Dua.

Ez meg is lepte. Hisz maga sem tagadta, hogy két társa közül Tritt a kedvesebb. Az eszményi hármas mindhárom tagja egy, és mindegyik egyenlőként köteles bánni a másik kettővel — önmagával is, egymással is egyenlőként. De Odeen még sohasem látott hármast, melyben a dolog így állt volna; legkevésbé azokban a hármasokban, amelyek hangosan hirdették eszményi összhangjukat. A három közül az egyik mindig háttérbe szorult, és ezt általában tudta is.

Bár az Érzés-anya igen ritkán szorult háttérbe. Az Érzés-anyák úgy összetartottak, ahogy az Ész-apák meg a Szülő-apák soha. A közmondás is úgy tartja: az Ész-apának ott a tanítója, a Szülő-apának ott vannak a gyerekei — de az Érzés-anya az összes többi Érzés-anyára számíthat.

Az Érzés-anyák folyton egyeztették tapasztalataikat, és ha bármelyikük elhanyagoltságról panaszkodott, vagy efféle panaszt lehetett kihúzni belőle, azt kórusban csicsergett józanácsok özönével küldték haza: állj a sarkadra! Keményen! És mivel az összeolvadás elsősorban az Érzés-anya kedvétől függött, rendszerint a jobbfelőli és a balfelőli társa egyaránt őt kényeztette.

De Dua annyira nem jellegzetes Érzés-anya! Láthatólag nem bántja Odeen és Tritt meghitt viszonya, és miután a többi Érzésanyával nem barátkozik, azok sem figyelmeztetik rá, hogy bánthatná. Persze: hisz annyira nem jellegzetes Érzés-anya.

Odeen szerette, hogy Duát annyira érdekli a munkája; szerette, hogy annyira figyel rá és olyan hamar megérti; de ez intellektuális szeretet. A mélyebb érzelmeket az állhatatos, buta Tritt kapta, aki oly jól tudta, hol a helye, és aki oly kevéssé tudott mást adni, mint a legfontosabbat: a jól bejáratott rutin biztonságát.

Most Odeen mégis zsémbeskedett:

— Tudsz valamit Duáról, Tritt?

Tritt nem a kérdésre válaszolt:

— Dolgom van. Majd később beszélünk. Intéztem ezt-azt.

— Hol vannak a gyerekek? Te is el voltál? Olyan „el voltam” érzés vesz körül.

Tritt hangjában félreérthetetlen bosszúság csengett:

— A gyerekek jól vannak szoktatva. Tudják, mikor kell a közösség gondjára bízni magukat. Komolyan, Odeen, már igazán nem kisbabák. — De nem is tagadta az „el voltam” rezgését, mely halványan sugárzott belőle.

— Bocsáss meg. Csak szeretném látni Duát.

— Gyakrabban is szerethetnéd látni — mondta Tritt. — Mindig azt mondod, hagyjam békén. Akkor most keresd meg te. — És már indult is a hátsó fülkék felé.

Odeen kissé meglepetten nézett jobbfelőli társa után. Más esetben szinte bizonyosan utánamegy, és megpróbálja kiszedni belőle, mi az a szokatlan szorongás, ami nyilvánvalóan átüt a Szülő-apa eredendő egykedvűségén. Mit csinálhatott ez a Tritt?

De most Duát várta, percről percre nyugtalanabbul, tehát hagyta Trittet, menjen a dolgára.

Az aggodalom mozgósította Odeen érzékenységét. Az Ész-apák szinte torz módon büszkék rá, mennyire szegényes az érzékenységük. Hisz az érzékenység nem a szellemé; elsősorban az Érzésanyákat jellemzi. Odeen az Ész-apák között is az okosságára és nem az érzéseire büszke Ész-lény volt, most mégis kibocsátotta kissé tökéletlen érzelmi érzékelésének hálóját, amilyen messzire csak bírta; s azt kívánta, bár Érzés-anya lehetne legalább pár pillanatig, hogy jobb hálót bocsáthatna ki és messzebbre.

De végül ez is megfelelt a célnak. Szokatlanul messziről megérezte Dua közeledtét, és elébe sietett. És mivel szokatlanul messziről látta meg, jobban a szemébe ötlött, mint valaha, mennyire ritka a szerkezete. Finom ködpára volt, semmi több.

Trittnek igaza van — gondolta Odeen, és belehasított az aggodalom. Duának ennie kell, és örülnie az összeolvadásnak. Fel kell támasztani benne az élet iránti érdeklődést.

Annyira eltöltötte sürgős feladata, hogy mikor Dua egy lebbenéssel ráborult, és szinte elnyelte, tudomást sem véve róla, hogy nem magukban vannak, hanem a világ szeme előtt, és azt motyogta: — Odeen, tudnom kell… annyi mindent kell tudnom mindezt úgy fogta fel, mint önnön aggodalmainak igazolását, és még csak nem is furcsállotta.

Óvatosan arrébb csusszant, hogy illendőbben történjék a találkozás, de Dua se hihesse, hogy lerázza magáról.

— Gyere! — mondta. — Már vártalak. Meséld el, mit akarsz tudni. Amit tudok, megmagyarázom.

Gyorsan közeledtek hazafelé; Odeen nagy igyekezettel alkalmazkodott az Érzés-anyák jellegzetesen neki-nekilendülő lebegéséhez.

— Mesélj a másik univerzumról! — mondta Dua. — Miért mások? Miben mások? Mondj el mindent!