Isaac Asimov - Az istenek is…

Duának meg sem fordult a fejében, hogy túlságosan sokat kér.

Odeennak igen. Áradni készült belőle a meghökkentően gazdag tudás, és már-már megkérdezte: Egyáltalán honnan tudsz annyit a másik univerzumról, hogy tovább akarsz kérdezősködni?

De magába fojtotta a kérdést. Dua a Keményanyagúak barlangjai felöl jött. Talán Losten mesélt neki ezt-azt, mert föltételezi, hogy biztatása ellenére Odeen túlságosan büszke, semhogy segítené a középső társát.

Pedig nem — gondolta Odeen komolyan. — És nem állok neki vallatni. Csak magyarázni fogok.

Tritt nagy munkában sürgött-forgott, mikor hazaértek.

— Ha beszélgetni akartok, menjetek be Dua szobájába, nekem itt kint van dolgom. A gyerekeknek is el kell végezniük a tisztálkodást és a testgyakorlatot. Nincs időm összeolvadni. Szóba sem jöhet.

Sem Odeen, sem Dua nem gondolt rá, hogy éppen most kellene összeolvadniuk, még kevésbé jutott eszükbe, hogy a parancsnak ellentmondjanak. A Szülő-apának otthona a vára. Az Ész-apának ott vannak a Keményanyagúak barlangjai odalent, az Érzés-anyának a napozóhelyek odafönt. A Szülő-apának csak az otthona van.

Odeen tehát azt mondta:

— Persze, Tritt. Nem leszünk láb alatt.

Dua pedig odalibbentette teste egy részét, és szeretettel azt mondta:

— Örülök, hogy látlak, kedves jobbfelölim. — (Nincs ebben némi megkönnyebbülés, amiért senki sem sürgeti az összeolvadást? — gondolta Odeen. — Tritt kissé túlzásba viszi a dolgot, mint általában a Szülő-apák; bár ő még annál is jobban.)

A szobájába érve Dua tekintete megállt a saját külön étkezőjén. Rendszerint észre sem vette.

Odeen ötlete volt. Tudta, hogy a dolog megvalósítható, és — mint Trittnek elmagyarázta — ha Dua nem szeret a többi Érzés-anyával a napon nyüzsögni, miért ne vezetnék le a barlangjukba a napenergiát, hadd egyen Dua otthon.

Tritt egészen elborzadt. Nem illik. Mindenki rajtuk fog nevetni. Szégyen az egész hármasra. Miért nem tud Dua úgy viselkedni, ahogy illik?

— Jó, jó, Tritt — mondta Odeen —, de ha egyszer nem úgy viselkedik, ahogy illenék, miért ne alkalmazkodnánk hozzá mi?

Végül Tritt rábólintott, sőt még Dua is, némi vita után, csak azt kötötte ki, hogy a készülék egyszerű kivitelű legyen. Úgyhogy nem is volt más, mint a két elektródrúd és köztük a Duának szánt hely.

Dua ritkán élt a készülékkel, de most rápillantott, és azt mondta:

— Tritt kidíszítette… Hacsak nem te voltál, Odeen. — Én? Ugyan.

Mindkét elektród alját színes mintába rendezett agyaggyurma ékesítette.

— Gondolom, így akarja jelezni, hogy szeretné, ha használnám — mondta Dua —, és most éhes is vagyok. Amellett, ha eszem, Trittnek aligha jut eszébe, hogy megzavarjon, igaz?

— Bizony — mondta Odeen komolyan. — Tritt a világot is megállítaná, ha úgy érezné, hogy a mozgása zavar az evésben.

— Hát, éhes vagyok — mondta Dua.

Odeen mintha árnyalatnyi bűntudatot érzett volna a hangjában. Tritt miatt? Az éhsége miatt? Miért volna Duának bűntudata, ha éhes? Vagy olyasmit csinált, ami sok energiáját vette igénybe, és most…

Szinte erőszakkal vágta el a gondolatmenetet. Az Ész-apák néha túlzottan is Ész-lények, képesek minden gondolatot annyira végigrágni, hogy éppen az vallja kárát, ami fontos volna. Most pedig az a fontos, hogy Duával beszéljen.

Dua leült a két elektród közé, és ekkor még fájdalmasabban szembeötlött, mennyire kicsi. Odeen is megéhezett; abból vette észre, hogy mennyivel szebben ragyognak az elektródok, mint általában; és a szoba túlsó végéből is érezte az étel izét, méghozzá igen finomnak érezte. Aki éhes, mindig hamarabb és messzebbről megérzi az étel szagát… De majd eszik később.

— Ne hallgass, kedves balfelőlim — mondta Dua —, mesélj! Tanulni szeretnék. — És az Ész-apák tojásdad formájára gömbölyödött (önkéntelenül?), mintha ezzel is jelezni akarná, hogy szeretné, ha Ész-lénynek tekintenék.

— Az egészet nem tudom elmagyarázni — mondta Odeen. — Mármint a teljes tudományos hátterét, mert nincs meg hozzá a képzettséged. Megpróbálom egyszerűen elmondani, te csak figyelj. Azután majd megmondod, mit nem értettél, és akkor tovább magyarázom. Azt kell először értened, hogy minden apró részecskékből áll, melyeket atomoknak hívnak, és hogy ezek az atomok még apróbb részekből állnak össze.

— Igen, igen — mondta Dua. — Ezért tudunk összeolvadni.

— Pontosan. Mert tulajdonképpen az üres tér a legtöbb bennünk. A részecskék távol esnek egymástól, s a te részecskéid, meg az enyémek, meg Trittéi azért olvadhatnak össze, mert mindegyikünk beleillik a másik üres tereibe. Hogy miért nem röpül szanaszét az anyag? Azért, mert az apró részecskék valahogy az üres téren át is összetartanak. Különféle vonzóerők tartják össze őket, melyek közül a legerősebbet magerőnek nevezzük. Ez a magerő tartja össze, igen-igen szorosan, az atomok alkotórészeit; az egymástól igen távol eső atomokat azután más, gyöngébb erők tartják össze. Ezt érted?

— Kicsit — mondta Dua.

— Nem érdekes, később visszatérhetünk rá… Az anyag különféle állapotokban létezhet. Lehet különlegesen ritka is, mint bennetek, Érzés-anyákban, mint benned, Dua. Valamivel kevésbé ritka, mint az Ész-apákban és a Szülő-apákban. Még kevésbé ritka, mint a sziklában. És lehet nagyon sűrű, illetve vastag, mint a Keményanyagúakban. Azért olyan kemények. Sűrűn tele vannak részecskékkel.

— Úgy érted, nincs bennük üres tér.

— Nem, nem egészen úgy értem — mondta Odeen, közben zavartan töprengett, hogyan magyarázhatná világosabban. — Van bennük éppen elég üres tér, de nem annyi, mint bennünk. A részecskék megkövetelnek bizonyos mennyiségű üres teret, és ha pusztán annyit kapnak, akkor nem lehet más részecskéket közéjük erőltetni. Ha mégis részecskék furakodnak közéjük, fájdalomérzet támad. Ezért nem akarják a Keményanyagúak, hogy hozzájuk nyúljunk. Mibennünk, Lágyanyagúakban több a tér a részecskék között, mint föltétlenül szükséges, ezért más részecskék is közénk illeszthetők.

Dua kissé bizonytalanul nézett.

Odeen sietve folytatta:

— A másik univerzumban mások a szabályok. A magerő nem annyira erős, mint minálunk. Ezért a részecskék több teret követelnek.

— Miért?

Odeen a fejét csóválta.

— Mert… mert… a részecskék a hullámminőségüket erősebben kiterjesztik. Ennél jobban nem tudom megmagyarázni. Ha gyöngébb a magerő, a részecskéknek több helyre van szükségük, és két anyagtömeg nem olvad össze olyan könnyen, mint a mi univerzumunkban.

— Megláthatjuk a másik univerzumot?

— Nem, nem. Lehetetlen. Az alapvető törvényszerűségeiből levezethetjük, milyen természetű. Persze a Keményanyagúak sok mindent meg tudnak csinálni. Át tudunk küldeni anyagot hozzájuk, és át tudunk venni anyagot tőlük. Tanulmányozni tudjuk az anyaguk fölépítését, érted? És meg tudjuk alkotni a pozitronszivattyút. Erről tudsz, ugye?

— Hát, mondtad, hogy abból kapjuk az energiát. De nem tudtam, hogy ebben egy másik univerzum is szerepet játszik… Milyen az a másik univerzum? Nekik is vannak csillagaik meg világaik, mint minekünk?

— Kitűnő kérdés, Dua. — Odeen minden eddiginél jobban élvezte tanári szerepét, most, hogy hivatalos biztatást is kapott rá. (Eddig folyton úgy érezte, van valami alattomos perverzió abban, hogy egy Érzés-anyának próbál mindenfélét megmagyarázni.)