Isaac Asimov - Az istenek is…

Persze hogy értette. Amint magyarázatot kapott rá. Maga is rájött volna, ha képes efféle módon gondolkodni. Meg is kérdezte: — Honnan tudod?

— A nagyobb lányok mondták. — Doral anyaga megkavarodott; Duának nemigen tetszett a mozdulata. — Disznóság — mondta Doral.

— Miért?

— Mert disznó dolog. Egy Érzés-lány ne csináljon úgy, mintha Ész-fiú volna!

Duának meg sem fordult a fejében a lehetőség, de most belegondolt:

— Miért ne?

— Csak! Tudok más disznóságot is. Érdekel? Hiába, Duát izgatta a dolog.

— Mit?

Doral nem szólt, de teste egy részét hirtelen kilökte, és nekidörgölte a gyanútlan Duának, aki nem tudott idejében elhúzódni. Kellemetlen volt. Dua arrébb libbent, és azt mondta:

— Ezt ne csináld!

— Tudod, milyen disznóság van még? Bele lehet mászni a sziklába.

— Dehogy lehet — mondta Dua. Ami butaság volt, hisz gyakran nekidörzsölte magát a szikla külső rétegének, és örömét lelte benne. De Doral vihogását hallgatva undorodni kezdett, és legszívesebben önmaga előtt is letagadta volna az egészet.

— Dehogynem. Sziklasmárnak hívják. Az Érzés-lányok könnyen csinálják. A balfelőliek meg a jobbfelőliek csak kisbabakorukban. Ha megnőnek, akkor már egymással.

— Nem hiszem. Most találtad ki.

— Csinálják bizony! Én mondom! Ismered Dimitet? — Nem.

— Biztosan ismered. Az a lány a C barlangból, akinek az a sűrű sarka van.

— Aki olyan furcsán libeg?

— Az. A sűrű sarka miatt. Az az. Egyszer egészen belemászott a sziklába — csak a sűrű sarka maradt kinn. A balfelőli bátyjának megengedte, hogy nézze, az meg beköpte a Szülő-apjuknak. Hogy az a lány mit kapott! Soha többé nem csinálta.

Dua elment. Fel volt zaklatva. Jó ideig nem szólt Doralhoz, és soha többé nem bízott meg benne; de a kíváncsisága csak fölébredt.

A kíváncsisága? Miért nem mindjárt a balfelőlisége?

Egy nap, mikor biztosra vette, hogy a Szülő-apja nincs a közelben, lassan, óvatosan beleolvadt kissé a sziklába. Pici kora óta először próbálta, de mikor elővonta magát, úgy érezte, bárki meglátja rajta, mit csinált, mintha a szikla összepiszkolta volna.

Olykor-olykor később is megpróbálta, és immár bátrabban élvezte. De persze soha nem merült bele a sziklába igazán mélyen.

Egyszer aztán rajtakapta a Szülő-apja, és igen helytelenítőleg kotkodácsolt. Attól fogva Dua jobban ügyelt. Idősebb is volt már, és biztosan tudta, hogy — hiába vihogott úgy Doral — a dolog korántsem ritka. Gyakorlatilag minden Érzés-lány csinálja, olykorolykor, és még olyan is akad, aki nyíltan bevallja.

Ahogy felnőtté vált, Dua egyre ritkábban csinálta; és nemigen hitte, hogy bármelyik ismerős Érzés-anyával előfordulna a hármas megalapítása, a rendes összeolvadások elkezdése után. Neki legbensőbb titkai közé tartozott (soha senkinek nem beszélt róla), hogy nem szokott le róla, s egyszer-kétszer még a hármasalapítós után is megpróbálta. (Nem sokszor; és mindannyiszor arra gondolt, mi lesz, ha Tritt rájön… Ez valahogy borzalmas következményeket sejtetett, és el is rontotta az örömét.)

Zavarában az egészért azt a kínszenvedést okolta — önmaga előtt —, amit a többiek okoztak neki. A „Balfelőli” csatakiáltásként harsant fel a nyomában, s ez a különös nyilvános megaláztatás mindenüvé követte. Volt életének egy szakasza, mikor már-már remetei magányba kergették. Ha eleve kedvelte a magányt, hát most az egyetlen menedékévé tették. És magányában persze a szikla vigasztalta. A sziklasmárolás, akár disznóság, akár nem, mindenképpen megköveteli a magányt, abban pedig — a többiek jóvoltából — volt része.

Legalábbis így magyarázta önmagának.

Egyszer megpróbált visszalőni. Hangosan rákiáltott a csúfolódó lányokra:

— Ti meg csupa Jobbfelőli vagytok, disznó Jobbfelőli banda!

De csak nevettek, és Dua zavartan, szégyenkezve menekült. Pedig azok voltak. A hármasalapítós idejéhez érve szinte minden Érzés-lány elkezdett a kicsik iránt érdeklődni, a Szülő-apákat majmolva rajongták körül őket, s ezt Dua undorítónak találta. Ő soha nem érezte ezt a viharos érdeklődést. A csecsemők csecsemők, és kész; a jobbfelőliek dolga, hogy törődjenek velük.

Amint Dua felnőtt, a csúfolódás abbamaradt. Sokat számított, hogy megőrizte lányosan ritka szerkezetét, és göndörödő füstodorként úgy lebegett, hogy sehol párja nem akadt. Mikor pedig a jobb- és balfelőliek egyre inkább fölfigyeltek rá, a többi Érzés-lánynak torkára forrt a csúfolódás.

Mégis… mégis… most, hogy már senki sem mert volna tiszteletlen megjegyzést tenni rá (hisz minden barlangban köztudott volt, hogy Odeen az egész nemzedék legkiválóbb Ész-apja, Dua pedig az ő középső társa), Dua rájött, hogy menthetetlenül Balfelőli.

Nem tartotta disznó dolognak… valójában nem… de néha azon kapta magát, hogy szeretne Ész-apa lenni, és ilyenkor kínos zavart érzett. Vajon más Érzés-anyák szeretnének-e… legalább néha… és vajon emiatt van-e… részben emiatt… hogy nem kell neki az Érzés-baba… mert ő sem igazi Érzés-anya… és ezért képtelen betölteni a hármasban neki szánt szerepet…

Odeent nem zavarja, hogy ő, Dua, Balfelőli. Soha nem csúfolja annak… és örül, ha Duát érdekli az ő élete… örül a kérdéseinek, szívesen magyaráz, és szereti, hogy Dua megérti. Meg is védi, ha Tritt féltékenykedni kezd… bár nem féltékenykedik igazából… csak a maga makacs, korlátolt módján érezteti, hogy ez így nem illik.

Odeen néha a Keményanyagúak barlangjaiba is elviszi, hisz annyira szeret villogni Dua előtt, és oly nyíltan örül, hogy ez tetszik Duának. És Duának tetszik is, bár nem annyira Odeen nyilvánvaló tudása és intelligenciája, hanem inkább az, hogy nem átallja mindezt megosztani vele. (Soha nem felejti el, milyen gorombán csattant fel a balfelőli apja, akkor egyetlenegyszer, mikor kérdezett tőle valamit.) Akkor szereti legjobban Odeent, mikor az megosztja vele a maga életét — de talán ez is az ő balfelőliségére vall.

Talán (ez újra meg újra eszébe jutott) a balfelőlisége miatt kerül egyre közelebb Odeenhoz és egyre távolabb Trittől, és ezért taszítja annyira Tritt nyaggatózása. Odeen soha nem jelzett ilyesmit, de talán Tritt halványan érzi, bár egészében felfogni képtelen, de mégis érzi annyira, hogy boldogtalan legyen miatta, még ha nem tudja is, miért.

Mikor először járt a Keményanyagúak egyik barlangjában, két Keményanyagú éppen beszélgetett. Ő persze nem tudta, hogy beszélgetnek. A nagyon sebes, nagyon változékony levegőrezgés kellemetlen, zúgó érzést keltett benne. Ki kellett ritkulnia, hogy átengedje magán.

— Beszélgetnek — mondta Odeen. Majd, az ellenvetést megelőzendő, gyorsan hozzátette: — A maguk módján. Ők megértik egymást.

Dua felfogta a közlés értelmét. Annál inkább örült, hogy gyors a felfogása, mert ez Odeennak is kedvére volt. (Odeen egyszer azt mondta: — Csak olyan Ész-apákat ismerek, akiknek üresfejű Érzés-társuk van. Igazán szerencsés vagyok. — Mire ő: — De a többi Ész-apa szemlátomást az üresfejűeket kedveli. Te miért vagy más, mint ők, Odeen? — Odeen nem is tagadta, hogy a többi Ész-apa az üresfejűeket kedveli. Csak annyit mondott: — Soha nem gondoltam végig, és azt hiszem, nem is fontos, hogy végiggondoljam. Örülök, hogy vagy, és az örömömnek is örülök.)

— Te érted a Keményanyagúak beszédét? — kérdezte Odeent.

— Nemigen — felelte Odeen. — Nem tudok elég gyorsan váltani. Néha megérzem, mit mondanak, ha nem értem is, különösen összeolvadás után. De csak néha. Az efféle megérzés igazából az Érzés-anyák fortélya, de persze ha egy Érzés-anya megérez valamit, képtelen értelmezni. Bár te talán képes lennél.