Isaac Asimov - Az istenek is…

— Aha. — Odeen egy pillanatra zavarba jött. Még soha nem látta Estwaldot. Sőt, nem találkozott még Lágyanyagúval, aki színről színre látta volna, bár egyesek állították, hogy ekkor vagy amakkor látták — távolról. Estwald új Keményanyagú, legalábbis abban az értelemben, hogy Odeen ifjabb korában a nevét sem hallotta. Nem azt jelenti-e mindez, hogy Estwald a fiatalabb Keményanyagúak közé tartozik, és ugyanakkor volt gyermek Keményanyagú, amikor Odeen gyermek Lágyanyagú?

De most ez sem számított. Odeen minél hamarabb haza akart érni. Persze nem érhetett Lostenhoz hálája jeléül, de ismételten megköszönte segítségét, majd örömteli szívvel elsietett.

Örömét némi önzés is erősítette. Az a tudat, hogy az Érzés-baba egyszer mégiscsak meglesz, és Tritt mennyire örül majd neki. Meg az, hogy Dua élete is kiteljesedhet. De Odeennak pillanatnyilag a hamarosan várható öröm volt a legfontosabb. Hiszen taníthat. Senki más Ész-apa nem élvezheti a tanítás gyönyörűségét, ezt biztosan tudta, hisz senki más Ész-apának nem lehet a hármasában olyan Érzés-anya, mint Dua.

Csodálatos lesz, ha Tritt is belátja valahogy, mekkora szükség van rá. Beszélnie kell Trittel, valahogy türelmet kell öntenie belé.

Tritt soha türelmetlenebb nem volt. Nem akart úgy tenni, mintha értené: miért olyan Dua, amilyen. Meg sem próbálta. Nem érdekelte. Amúgy sem tudta, miért olyanok az Érzés-anyák, amilyenek. Ráadásul Dua más, mint a többi.

Nem törődik a fontos dolgokkal. Rá sem néz a Napra. És ha igen, úgy elvékonyítja magát, hogy csak átszalad rajta a fény meg az étel. És erre azt mondja, hogy szép. Pedig a szépség egyáltalán nem fontos. Az evés a fontos. Mi a szép abban, hogy eszünk? És mi az, hogy szép?

Mindig másképpen akar összeolvadni is. Egyszer azt mondta:

Beszélgessünk előtte. Sosem beszélgetünk róla. Sosem gondolkodunk róla.

Odeen mindig azt válaszolja ilyenkor: — Legyen úgy, ahogy ő akarja, Tritt. Akkor nekünk is jobb.

Odeen mindig türelmes. Mindig úgy gondolja, hogy a dolgok jobban alakulnak, ha várunk. Vagy ha végiggondoljuk őket.

Tritt nem tudta pontosan, mit ért Odeen „végiggondoláson”. Úgy érezte, pusztán azt, hogy semmit se kelljen csinálnia.

Duát is hogyan kapták me annak idején? Odeen még most is a végiggondolásnál tartana. O, Tritt, odament és szólt. Hisz így kellett lennie.

Odeen most megint csak semmit sem akar csinálni Dua dolgában. De akkor mi lesz az Érzés-babával, ami pedig fontos? Hát majd ő, Tritt tesz valamit az ügyben, ha már Odeen nem.

Voltaképpen máris csinálta azt a valamit. Ott oldalazott a hosszú folyosón, miközben mindez átgomolygott az agyán. Nem is vette észre, mennyit haladt. Talán ez a „végiggondolás”? Akárhogy is, ő nem hagyja magát megijeszteni. Ő nem fog meghátrálni.

Egykedvűen nézett körül. Erre kell menni a Keményanyagúak barlangjaihoz. Tudta, hogy nemsokára erre viszi majd a kis balfelőlijét. Az utat még Odeen mutatta meg neki.

Ezúttal nem tudta, mit csinál majd, ha odaér. De semmi félelmet nem érzett. Érzés-babát akar. Joga van az Érzés-babához. Ennél semmi sem fontosabb. Majd a Keményanyagúak elintézik, hogy megkapja. Nem elhozták Duát is, mikor megkérte őket?

De kit kér meg most? Bármelyik Keményanyagút? Felködlött benne az elhatározás, hogy semmiképpen sem akármelyiket. Egy bizonyos Keményanyagút fog megkeresni. És ővele beszél a dologról.

Tudja a nevét Még azt is tudja, mikor hallotta először. Akkor, amikor a kis balfelőlijük elérte a kort, hogy tetszése szerint változtassa a formáját. (Micsoda nap volt! — Gyere gyorsan, Odeen! Annis tojásdad lett, és egészen szilárd. És magától, Dua, nézd meg! — Mindhárman besiettek.) Akkor Annis volt az egyetlen gyerekük. A másodikra is mennyit kellett várni. Tehát besiettek, Annis meg ott feküdt kábán a sarokban. Ott gomolygott a pihenőhelyén, folyósan, mint a lágy anyag. Odeen kiment, dolga volt. De Dua azt mondta: — Ó, majd megcsinálja újra, Tritt. — Órákig lesték, hiába.

Trittnek rosszulesett, hogy Odeen nem vár velük. Meg is szidta volna, ha nem látja, mennyire fáradt. Tojásdad formája csupa ránc volt. És meg sem próbált kisimulni.

— Valami baj van, Odeen? — kérdezte Tritt aggódva.

— Nehéz napom volt, és nem hiszem, hogy a következő összeolvadás előtt meg tudom érteni a differenciálást. — (Tritt nemigen emlékezett az ilyen nehéz szavakra. Valami ilyesféle lehetett. Odeen mindig ilyen nehéz szavakat használt.)

— Akarsz most összeolvadni?

— Nem, nem. Dua most indult a felszín felé, és tudod, milyen, ha nem engedjük el. Semmi sietség, igazán. Meg aztán van egy új Keményanyagú is.

— Egy új Keményanyagú? — Tritt hangjából hiányzott minden érdeklődés. Odeent borzasztóan érdekelte a Keményanyagúakkal való összejárás, Tritt jobban örült volna, ha nem érdekli ennyire. Odeen többet törődött azzal, amit a tanulmányainak hívott, mint bármelyik Ész-apa a környéken. Nem szép dolog. Szinte csak a munkájának élt. Dua meg szinte csak annak, hogy egyedül mászkáljon a felszínen. Senkit sem érdekelt igazán a hármas, csak őt, Trittet.

— Estwaldnak hívják — mondta Odeen.

— Estwaldnak? — Erre Trittben is fellobbant az érdeklődés. Talán mert annyira figyelte, mit érez Odeen.

— Én még nem láttam, de mindenki róla beszél. — Odeen szeme egészen ellapult, mint mindig, ha magába mélyedt. — Ó a felelőse annak az új dolognak, amit csinálnak.

— Miféle új dolognak?

— A pozitronszi… De úgysem értenéd, Tritt. Új dolog, most kezdtek bele. Az egész világot forradalmasítani fogja. — Forradalmasítani? Az mi?

— Minden más lesz.

Tritt rögtön megrémült.

— Nem szabad, hogy minden más legyen.

— Minden jobb lesz. Ami más, az nem mindig rosszabb. Akárhogy is, Estwald a dolog felelőse. Ragyogó elme. Az az érzésem.

— Akkor miért nem szereted?

— Nem mondtam, hogy nem szeretem.

— Érzem rajtad.

— Ó, igazán nem, Tritt, szó sincs róla. Csak valahogy… valahogy… — Odeen elnevette magát. — Féltékeny vagyok rá. A Keményanyagúak annyira intelligensek, hogy egy Lágyanyagú fel sem ér hozzájuk, de én ezt nem vettem észre, mert Losten folyton azt mondja, milyen ragyogó eszem van — gondolom, ahhoz képest, hogy Lágyanyagú vagyok. Hanem most itt ez az Estwald, és még Losten is csak őt csodálja, én meg csakugyan egy nagy semmi vagyok mellette.

Tritt kipocakosította az elülső síkját, hogy kicsit megérintse vele Odeent, az ránézett, elmosolyodott.

— De ez csak az én butaságom. Kit érdekel, milyen agyafúrtak a Keményanyagúak? Trittje egyiknek sincs.

Azután mégiscsak elmentek Dua után. Csodálatosképpen befejezte az aznapi kóborlást, és éppen lefelé jött. Az összeolvadás nagyon jól sikerült, bár csak egy napig tartott, nagyjából. Akkoriban Trittet minden összeolvadás aggasztotta. Annis kicsi volt, s rövidebb távollét is bajjal járhatott, bár a többi Szülő-apa úgyis gondjaiba vette a gazdátlan kicsiket.

Odeen később is meg-megemlítette Estwaldot. Jó idő elteltével is úgy hívta: „az új”. És még mindig nem látta.

— Azt hiszem, kerülöm — mondta egyszer, mikor Dua is ott volt —, mert annyira sokat tud az új dologról. Én meg nem akarok egyszerre rájönni. Nagyobb móka, ha magam tanulom meg.

— A pozitronszivattyút? — kérdezte Dua.

Ez is furcsa Duában — gondolta Tritt. És bosszankodott. Dua majdnem ugyanolyan ügyesen mondja ki a nehéz szavakat, mint Odeen. S ez mégsem illik egy Érzés-anyához.