Isaac Asimov - Az istenek is…

— Azt hiszem, tudod. Egyfajta szellemi serkentést.

— Tudom, igen, de látni akartam, te tudod-e. Nem felejtetted-e el? Gyakran mesélted, hogy egy-egy összeolvadási időszak után — megvallom, ilyenkor néha meglehetősen hosszú ideig nem láttalak —, a furcsán elvesztett órák-napok után úgy találod, sok mindent hirtelen felfogsz, ami addig homályosnak látszott.

— Mintha a szellemem közben is tovább működött volna-mondta Odeen. — Mintha az az idő — melynek múlását nem észlelhettem, saját létezésemről sem tudván — nagyon is kellett volna, hisz múlása közben mélyebben és élesebben gondolkodtam, mert nem vonta el figyelmemet az élet kevésbé intellektuális része.

— Igen — helyeselt Losten —, és visszatérvén mintha ugrásszerű fejlődés ment volna végbe felfogásodban. Ez általános nálatok, Ész-apáknál, de meg kell vallanom, soha senki sem fejlődött akkora ugrásokkal, mint te. Komolyan úgy gondolom: soha a történelem folyamán.

— Igazán? — kérdezte Odeen, palástolni próbálva lelkesedését.

— Persze lehet, hogy tévedek — Losten láthatólag mulatott kicsit a másik hirtelen elhomályosulásán —, de az sem baj. A lényeg az, hogy akárcsak Tritt, te is többet kapsz az összeolvadástól, mint magát az összeolvadást.

— Igen. Bizonyosan.

— És mit kap Dua az összeolvadáson túl? Hosszú szünet következett.

— Nem tudom — mondta Odeen.

— Megkérdezted tőle?

— Nem.

— Akkor hát — mondta Losten —, ha az összeolvadástól csak az összeolvadást kapja, te meg Tritt viszont még valami többletet is, miért vágyna rá ugyanolyan mohón, mint ti?

— Más Érzés-anyáknak mintha nem volna szükségük… — kezdte Odeen védekezőleg.

— Más Érzés-anyák nem olyanok, mint Dua. Elégszer mondtad, és azt hiszem, mindig örömmel.

— Azt hittem, másról van szó — szégyellte el magát Odeen. — Miről?

— Nehéz megmagyarázni. Mi ismerjük egymást a hármasban; érzékeljük egymást; bizonyos értelemben mindhárman egyetlen egyéniség részei vagyunk. Egy homályos egyéniség részei, amely hol jelen van, hol nincs. És többnyire nem tudatos. Ha túlságos erővel gondolunk rá, eltűnik, tehát képtelenek vagyunk igazán kitapintani. Mi… — Odeen reményvesztetten abbahagyta. — Nehéz megmagyarázni a hármast olyasvalakinek…

— Azért én próbállak megérteni. Úgy érzed, kilested Dua belső világának egy darabját; kilestél valamit, amit ő szeretne titokban tartani, ugye?

— Nem biztos. A benyomásom egészen halvány, csak a szellemem csücske érzi, néha-néha.

— Nos?

— Néha úgy érzem, Dua nem akarja az Érzés-babát. Losten komolyan nézett rá.

— Eddig csak két gyereketek lett, úgy tudom. Egy kis balfelőli és egy kis jobbfelőli.

— Igen, csak kettő. Az Érzés-babát eléggé nehéz elindítani, mint tudod.

— Tudom.

— És Dua nem törekszik, hogy elegendő energiát nyeljen el. Meg sem próbálja. Mindenféle indokot felhoz, de egyiket sem vagyok képes elhinni. Úgy érzem, valamiért egyszerűen nem akarja az Érzés-babát. A magam részéről — ha csakugyan nem akarná egy ideig még —, hát, ráhagynám. De Tritt Szülő-apa, és akarja a harmadik gyereket; szüksége van rá; és én valahogy még Dua kedvéért sem tudnék csalódást okozni neki.

— Ha Duának ésszerű oka lenne rá, hogy ne akarja elindítani az Érzés-gyereket, figyelembe vennéd?

— Én igen, de Tritt nem. Ő nem érti ezeket a dolgokat. — De igyekeznél, hogy türelemmel legyen?

— Igen, ameddig csak lehet.

— Eszedbe jutott-e, hogy alig akad Lágyanyagú, aki a gyerekek születése előtt — Losten sokáig kereste a szót, mielőtt a megszokottnál maradt volna — elmenne: amíg meg nincs mindhárom gyerek, utolsóként az Érzés-baba.

— Igen, tudom. — Odeen nem értette, hogyan hiheti Losten ennyire tudatlannak, hisz ez egészen elemi dolog.

— Ezek szerint az Érzés-baba születése egyben azt is jelzi, hogy közeledik az idő, amikor el kell menni.

— Általában csak akkor, ha már az Érzés-lány is elég idős…

— De az idő mindenképpen közeledik. Nem lehet, hogy Dua egyszerűen nem akar elmenni?

— Hogyan lehetne, Losten? Az elmenés ideje ugyanolyan, mint az összeolvadás ideje. Hogyan lehetne nem akarni? — (A Keményanyagúak nem olvadnak össze — talán ezért nem értik.)

— Tegyük föl: Dua egyáltalán nem akar elmenni. Erre mit mondanál?

— Azt, hogy végül is csak el kell mennünk. Ha Dua pusztán késleltetni akarja a harmadik gyereket, legyen igaza, talán még Trittet is rábeszélem, hogy tűrje el a szeszélyeit. De ha azt akarja, hogy soha ne szülessék meg — az egyszerűen megengedhetetlen.

— Miért?

Odeen eltöprengett a válaszon.

— Nem tudom, Losten uram, de azt tudom, hogy el kell mennünk. Ciklusról ciklusra jobban tudom, jobban érzem, és néha már-már azt hiszem, értem is, miért.

— Néha az az érzésem, Odeen, hogy filozófus vagy — mondta Losten szárazon. — Gondolkodjunk hát. Amire a harmadik gyerek megszületik és felnő, Trittnek meglesz a három gyereke, és egy teljes élet végén nézhet szembe az elmenéssel. Benned meglesz a tanulás és a tudás elégtétele, tehát te is egy teljes élet végén tekintesz az elmenés elébe. De Dua?

— Nem tudom — mondta keservesen Odeen. — Más Érzés-anyák egész életükben összejárnak, és láthatólag gyönyörűségüket lelik a közös fecsegésben. Duának viszont ehhez sincs semmi kedve.

— Persze, hiszen más. Semmi sincs, amit szeretne?

— Ha a munkámról beszélek, azt szívesen hallgatja — motyogott Odeen.

— Ne szégyelld! Minden Ész-apa beszél a munkájáról a jobbfelőlijének meg a középsőjének. Úgy csináltok, mintha nem így volna, de így van.

— De Dua oda is figyel, Losten uram.

— Biztosra vettem. Más Érzés-anyákkal ellentétben. És nem tapasztaltál olyasmit, hogy összeolvadás után sokkal jobban megért?

— De, néha észleltem. Csak nem figyeltem föl rá, habár…

— Mert úgy tudod, hogy az Érzés-anyák ezeket a dolgokat úgysem értik valójában. Csakhogy Duában, úgy látom, az Ész-lényből is van valamennyi, nem is kevés.

(Odeen hirtelen szörnyülködve nézett föl Lostenra. Dua egyszer mesélt neki gyermekkora boldogtalanságáról, egyetlenegyszer: a többi Érzés-lány rikoltozása; az undorító csúfnév, amivel illették — „Balfelőli”… Losten erről is hallott volna? De nem, nyugodtan nézte Odeent.)

— Néha gondoltam erre. — Majd kifakadt: — Én emiatt is büszke vagyok rá!

— Nincs is abban semmi rossz — mondta Losten. — Akár meg is mondhatnád neki. És ha dédelgeti magában az Ész-lényt, miért ne? Tanítgasd arra, amit te mélyebben tudsz! Válaszold meg a kérdéseit! Talán bizony szégyent hozol a hármasodra, ha megteszed?

— Mit érdekel az engem… Különben is, miért volna szégyen? Tritt persze időpocsékolásnak fogja tartani, de majd beszélek vele.

— Magyarázd meg neki: ha Dua többet kap az élettől, ha megkapja a kiteljesedés érzését, akkor eltűnik belőle az elmenéstől való félelem, és könnyebben hajlandó rá, hogy elindítsa az Érzésbabát.

Odeen úgy megkönnyebbült, mintha fenyegető csapást távolítottak volna el a feje felől. Sietve mondta:

— Igazad van. Érzem, hogy igazad van. Losten uram, mennyi mindent megértesz! Ha te vezeted a Keményanyagúakat, hogy is ne sikerülne a másik univerzummal kapcsolatos tervünk?

— Én? — mulatott Losten. — Elfelejted, hogy most már Estwald vezérel bennünket. A tervnek is d az igazi hőse. Nélküle sehol sem tartanánk.