Isaac Asimov - Az istenek is…

Így aztán Tritt elhatározta, hogy Estwaldot keresi meg, mert Odeen azt mondta róla, hogy agyafúrt. És mert Odeen sem látta soha. Tehát Estwald nem mondhatja, hogy „Megbeszéltem Odeennal, Tritt, nem szabad aggodalmaskodnod.”

Mindenki úgy gondolja, hogy ha beszél az Ész-apával, az egész hármassal beszélt. A Szülő-apákra oda sem figyel senki. De majd most kénytelenek lesznek.

Tritt a Keményanyagúak barlangjaihoz ért. Mintha más lett volna minden. Semmi sem volt, amire azonnal ráismerhetett volna. Csupa rossz, ijesztő dolog vette körül. De annyira akart Estwalddal beszélni, hogy igazából nem volt hajlandó megijedni. — A kis középsőmet akarom — mondogatta magában. És ettől elég szilárdnak érezte magát, hogy továbbmenjen.

Végül meglátott egy Keményanyagút. Csak ez az egy volt ott; csinált valamit; odahajolt a munkája fölé; csinálta. Odeen egyszer elmesélte, hogy a Keményanyagúak mindig dolgoznak… az akármijükön. Tritt nem emlékezett rá, mijükön, és nem is érdekelte.

Lágyan odagördült, megállt.

— Keményanyagú uram! — mondta.

A Keményanyagú fölnézett rá, s a levegő úgy vibrált körülötte, mintha — Odeen mesélte — egy másik Keményanyagúval beszélne. Aztán a Keményanyagú mintha csakugyan észrevette volna Trittet:

— Nocsak, egy jobbfelőli. Mit keresel itt? A kis balfelőlidet hoztad? Ma kezdődik az új tanév?

Tritt oda sem figyelt.

— Hol találom Estwaldot, uram? — kérdezte. — Kicsodát?

— Estwaldot.

A Keményanyagú hallgatott egy ideig. Majd azt mondta: — Mi dolgod van Estwalddal, jobbfelőli? Tritt megmakacsolta magát:

— Nagyon fontos, hogy beszéljek vele. Te vagy Estwald, Keményanyagú uram?

— Nem, nem… Mi a neved, jobbfelőli?

— Tritt, Keményanyagú uram.

— Értem. Odeen hármasának vagy a jobbfelőlije, igaz? — Igen.

A Keményanyagú hangja mintha meglágyult volna.

— Sajnos, pillanatnyilag nem beszélhetsz Estwalddal. Nincs itt. Ha bárki más a segítségedre lehet…

Tritt nem tudta, mit mondjon. Csak álldogált.

— Menj haza szépen! — mondta a Keményanyagú. — Beszélj Odeennal! Majd ő segít. Jó? Menj haza, indulj!

A Keményanyagú hátat fordított neki. Láthatólag más ügyek foglalkoztatták, mint Tritt, aki habozva állt mögötte, majd halkan, zajtalan gördüléssel elindult egy másik részleg felé. A Keményanyagú föl sem nézett.

Tritt kezdetben nem sejtette, miért megy éppen arra. Eleinte csak azt érezte, hogy kedve van arra menni. Azután rájött. Az élelem vékonyka melege vette körül, s ő kedvére majszolt belőle.

Nem is tudta, hogy éhes, de most jóízűen evett.

A Nap sehol. Ösztönösen fölnézett, de persze csak a barlang tetejét látta. Az élelem viszont jobban ízlett, mint a felszínen valaha is. Töprengve nézett körül. Elsősorban azon kellett eltöprengenie, hogy egyáltalán töpreng.

Nemegyszer volt türelmetlen Odeennal, ha az valami lényegtelen dolgon töprengett. Hányféle dolgon tudott Odeen töprengeni? És lám, most ő, Tritt töpreng. De amin ő töpreng, az fontos. Hirtelen átlátta, mennyire fontos. Szinte vakító fénnyel villant át rajta, hogy nem is töprengene, ha valami odabent nem mondaná neki, mennyire fontos az, amin töpreng.

Gyorsan cselekedett, és szinte meghökkent önnön bátorságától. Majd egy idő múlva elindult ugyanazon az úton visszafelé. Odaért ahhoz a Keményanyagúhoz, akivel az imént beszélt.

— Akkor hazamegyek, Keményanyagú uram — mondta.

A Keményanyagú motyogott pár szót. Még mindig csinált valamit, odahajolt valami munkája fölé, még mindig csinálta a maga buta dolgát, amitől a fontos dolgot észre sem vette.

Ha annyira nagyok és hatalmasak és agyafúrtak a Keményanyagúak — gondolta Tritt —, hogy lehetnek ilyen buták?

Dua azon kapta magát, hogy a Keményanyagúak barlangjai felé sodródik. Részben azért, hogy csináljon valamit naplemente után, hogy még egy darabig ne kelljen hazamennie és Tritt nyaggatózását meg Odeen csüggedt-zavart ajánlkozását hallgatnia. Részben, mert ezek a barlangok amúgy is vonzották.

Régóta érezte ezt a vonzódást, tulajdonképpen kicsi kora óta, és elhatározta, hogy most már legalább önmaga előtt nem titkolja. Egy Érzés-anyának nem illett ilyesféle vonzódást éreznie. Kicsi Érzés-lánykákkal előfordult néha — Dua eleget élt és tapasztalt, hogy tudja-, de hamar elhalványult bennük, illetve hamar letörték, ha nem halványult el idejében.

Bár ő maga, gyerekként, makacsul kíváncsi maradt. Kíváncsi a világra, a Napra, a többi barlangra, bármire — míg a Szülő-apja azt nem mondta neki: — Furcsa vagy te, Dua, kedvesem. Fura kis középső. Mi lesz így belőled?

Eleinte fogalma sem volt, mi a furcsa, mi a szokatlan abban, hogy tudni akar valamit. Hamarosan rájött, hogy a Szülő-apja nem tud megfelelni a kérdéseire. Egyszer megpróbálkozott a balfelőli apjával, de éppenséggel nem a Szülő-apa szelíd zavara fogadta. — Ezt miért kérdezed, Dua? — csattant fel az Ész-apja, és élesen fürkésző tekintetet vetett rá.

Dua rémülten elrohant, és nem kérdezte többé.

De azután egy nap egy vele egyidős Érzés-lány felvisított: — Balfelőli! —, mikor ő, Dua, azt mondta… ki tudja már, mit… valamit, amit akkoriban egészen természetesnek érzett. Dua valahogy elröstellte magát, majd megkérdezte a jóval idősebb balfelőli bátyját, miért mondták őrá, Duára, hogy balfelőli. A bátyja elhúzódott tőle, és zavartan — nyilvánvaló nagy zavarban — azt motyogta: — Nem tudom. — Pedig szemlátomást tudta.

Némi töprengés után Dua odament a Szülő-apjához, és megkérdezte:

— Apa, én balfelőli vagyok?

Az meg visszakérdezett.

— Ki csúfolt így, Dua? Csúnya dolog egy Érzés-lányra ilyet mondani.

Ő odahullámzott a Szülő-apja szemközti sarkához, kicsit elgondolkodott, és azt mondta:

— Rosszaság?

— Majd kinövöd — mondta a Szülő-apja, és hirtelen kidomborodott, hogy Duát kilökje és megremegtesse — ezt a játékot mindketten nagyon szerették. De Dua most valahogy nem örült neki, hisz világosan látta, hogy a Szülő-apja igazából nem felel a kérdésére. Töprengve húzódott félre. Az öreg azt mondta: — Majd kinövöd. — Tehát egyelőre benne volt az a valami, de micsoda?

Már akkor kevés igazi barátnője volt a többi Érzés-lány között. Csak sutyorogni szerettek, meg vihogni; ő viszont a málló sziklákat szerette, ott lebegett fölöttük, élvezte durva érintésüket. Azért akadt néhány a többinél kevésbé kibírhatatlan, sőt barátságos középső is. Köztük Doral, aki aligha volt okosabb a többinél, de néha mulatságosan fecsegett. (Felnővén, Doral Dua jobbfelőli bátyjával és egy másik barlangrendszerbeli, nem különösebben rokonszenves ifjú balfelőlivel alapított hármast. Doral gyorsan egymás után elindította a balfelőli és a jobbfelőli babát, majd nem sokkal később a középsőt is. És közben úgy besűrűsödött, hogy a hármasban mintha két Szülő-apa lett volna; Dua eltöprengett, tudnak-e még egyáltalán összeolvadni… Ettől függetlenül Tritt folyton arra célozgatott, milyen remek hármast segített Doral fölépíteni.)

Együtt üldögélt Dorallal egy nap, és odasúgta neki:

— Doral, tudod, mi az, ha egy Érzés-lánynak azt mondják, hogy Balfelőli?

Doral vihogott, összehúzta magát, mintha el akarna bújni, és azt mondta:

— Hát ha az az Érzés-lány úgy csinál, mintha Ész-fiú volna, érted, mintha balfelőli volna. Érted?