Isaac Asimov - Az istenek is…

Mikor Dua felfogta a dolgok értelmét, már nemcsak ellenérzéssel, hanem némi kajánsággal is figyelte, hogyan szürcsöli-csámcsogja a többi Érzés-anya a vöröses napsugarat. Minthogy sohasem kérdezősködnek, nyilván fogalmuk sincs, miért viselkednek így, és nyilván nem is sejtik, hogy van valami obszcén reszkető összesűrűsödéseikben meg abban, ahogy végül vihorászva távoznak a felszínről, hogy egy jót olvadjanak, hisz csak úgy feszül bennük az energia.

Tritt bosszúságát is könnyebben viselte ezután, ha a jóllakottság jellegzetesen átlátszatlan örvénylése nélkül tért haza. Bár miért kellene panaszkodniuk? A karcsúság mozgékonyabbá teszi az összeolvadást. Így talán nem olyan ragacsos, mint a többi hármasé, de sokkal éteribb, és igazából ez a fontos. És a kis balfelőli meg a kis jobbfelőli is meglett, nem?

Persze az Érzés-baba, a kis középső a döntő. Ahhoz kell a legtöbb energia, amiből Duában soha nincs elég. Már Odeen is kezdte emlegetni:

— Nem veszel magadhoz elegendő napfényt, Dua. — De igen! — vágta rá ő.

— Genia hármasa — mondta Odeen — most indította el az Érzésbabát.

Dua ki nem állhatta Geniát. Soha. Még a többi Érzés-anyához képest is hígvelejűnek tartotta. Fennkölten tehát annyit mondott:

— Gondolom, henceg is vele. Hisz minden finomság hiányzik belőle. Biztosan be nem áll a szája: „Tudod, kedvesem, el nem hinnéd, hogy az én kis jobbfelőlim meg balfelőlim erre is, arra is, ezt is, azt is…” — Gyilkos pontossággal utánozta Genia kenetes hangjelzéseit; Odeen mulatott rajta.

De azután azt mondta:

— Lehet, hogy Genia ostoba, de elindította a hármasuk Érzésbabáját, és Tritt most nagyon ideges. Mi sokkal régebben próbálkozunk…

Dua elfordult.

— Annyi napfényt veszek magamhoz, amennyit bírok. Annyit eszem, hogy már mozogni is alig tudok. Nem értem, mi bajotok van.

— Ne mérgelődj, megígértem Trittnek, hogy beszélek veled. Azt hiszi, rám még hallgatsz…

— Áh, Tritt azt is furcsállja, hogy tudományos dolgokat magyarázol nekem. Nem érti… Olyan kis középsőt akartok, amilyen az összes többi?

— Nem — mondta Odeen komolyan. — Te más vagy, és én örülök neki. Ha pedig az Ész-apák beszéde érdekel, elmagyarázhatok valamit: A Nap nem ad annyi élelmet, mint a régi időkben. Kevesebb a fényenergia, hosszabb ideig kell befogadni. Időtlen idők óta csökken a születési arányszám; a világ népessége puszta töredéke a hajdaninak.

— Ezen én nem segíthetek — dacoskodott Dua.

— Talán majd a Keményanyagúak. Ők is kevesebben vannak…

— Ők is elmennek? — Dua hirtelen kíváncsi lett. Eddig azt hitte, halhatatlanok valamiképpen; nem születnek, nem halnak meg. Ki látott, mondjuk, Keményanyagú babát? Nincs babájuk. Nem olvadnak össze. Nem esznek.

Odeen elgondolkodott:

— Úgy hiszem, elmennek. Előttem sosem beszélnek önmagukról. Azt sem igen tudom, hogyan esznek, bár valahogyan nyilván táplálkoznak. Születniük is kell valahogyan. Most például van egy új, bár én még nem láttam… De hagyjuk. A lényeg most az, hogy kikísérletezték a mesterséges élelmet…

— Tudom — mondta Dua —, megkóstoltam.

— Nahát! Nem is tudtam!

— Ott tárgyalták az Érzés-anyák. Hogy egy Keményanyagú önkéntes kóstolókat kér. És a sok kis buta mind félt. Hogy véglegesen megszilárdítja őket, és majd nem tudnak összeolvadni.

— Micsoda bolondság — heveskedett Odeen.

— Tudom. Így aztán jelentkeztem. Erre befogták a szájukat. Nehéz ám kibírni őket.

— És milyen az az étel?

— Rémes — mondta Dua indulatosan. — Nyers, keserű. Persze az Érzés-anyáknak nem mondtam.

— Én is megkóstoltam. Annyira azért nem rossz — mondta Odeen.

— Az Ész-apákat és a Szülő-apákat nem érdeklik az ízek.

— Az még csak kísérleti étel volt — vitázott Odeen. — A Keményanyagúak komolyan dolgoznak rajta, hogy javítsák. Különösen Estwald — akit az előbb említettem, az új, akit még nem láttam —, ő nagyon dolgozik rajta. Losten beszél róla néha, szerinte különleges valaki, nagyon nagy tudós.

— Hogyhogy nem láttad?

— Lágyanyagú vagyok. Csak nem képzeled, hogy mindent elmesélnek, mindent megmutatnak? Majd valamikor nyilván láthatom. Kifejlesztett egy új energiaforrást, amely mindnyájunkat megmenthet…

— Nekem mesterséges élelem nem kell — mondta Dua, és otthagyta Odeent.

Mindez nemrég játszódott le köztük, Odeen azóta nem említette Estwaldot, de Dua tudta, hogy majd szóba hozza; ezen tűnődött a naplementében.

Akkor látta azt a mesterséges élelmet, a Keményanyagúak fölszerelte különleges barlangban: izzó fénygömb, mint egy parányi Nap. Még most is érezte a keserű ízét.

Vajon javítanak-e rajta? Hogy jobb legyen az íze. Netán finom. Ki tudja, akkor azt kell majd ennie, míg úgy el nem telik vele, hogy szinte leküzdhetetlen vágy űzi összeolvadni.

Félt ettől az önmagát szülő vágytól. Más az, ha a balfelőli és a jobbfelőli lázas, közös ösztönzésére ébred a vágy. De ha önmagát szüli, akkor azt jelenti, hogy ő, Dua, megérett a kis középső elindítására. Ezt pedig — nem akarta.

Sok időbe telt, míg bevallotta önmagának az igazságot. Nem akarja az Érzés-babát elindítani! Hisz a három gyerek születése után érkezik el szükségképpen az elmenés ideje, ő pedig nem akart elmenni. Nem felejti a napot, mikor az ő Szülő-apja ment el örökre; ővele ez így nem történhetik meg. Ezt keményen elhatározta.

A többi Érzés-anyát nem érdekli, túl üresek, hogy az eszükbe jusson, de ő más. Ő a furcsa Dua, a „Balfelőli” — ahogyan csúfolták; hát más is lesz. Amíg a harmadik gyerek nincs meg, addig ő nem kényszerül elmenni; élhet.

Tehát nem indítja el a harmadik gyereket. Soha. Soha!

De hogyan védi ki? És hogyan védi ki azt, hogy Odeen rájöjjön? És ha Odeen rájön?

Odeen várta, mit csinál Tritt. Eléggé ésszerű volt, hogy ne menjen föl a felszínre Dua után. Hisz akkor ott kellene hagynia a gyerekeket, s ez mindig nehezére esett. Tritt szótlanul állt egy darabig, majd elindult — a gyerekek fülkéje felé.

Odeen szinte örült, hogy elmegy. Nem igazán persze, hisz Tritt mérges volt és zárkózott, így gyöngült közöttük a személyes kapcsolat és erősödött a visszatetszés. Emiatt Odeen csak szomorkodhatott. Mintha az életritmusa lassult volna le.

Néha eltöprengett, Tritt is érzi-e… De a kérdés nem becsületes. Trittet különleges kapcsolat fűzi a gyerekekhez.

És Dua? Ki tudja, mit érez Dua? Ki tudja, mit érez egy Érzésanya? Annyira mások, hogy hozzájuk képest a balfelőli és a jobbfelőli szinte egyforma — az elméjüket leszámítva. De még ha számításba vesszük az Érzés-anyák szeszélyes szellemét, akkor is ki tudja, mit érez éppen Dua?

Ezért tudott Odeen szinte örülni, mikor Tritt elment: mert Dua a kérdés. A harmadik gyerek elindítása most már csakugyan túlságosan sokat késik, év Dua egyre kevésbé hallgat a szóra. Odeenban is nőtt valami homályos nyugtalanság; Lostennal meg kell majd beszélnie.

A Keményanyagúak barlangjai felé indult. Siettében már-már folyamatosan úszott, ami mégis sokkal kevésbé méltatlan, mint az Érzés-anyák furcsán izgató, megtorpanásokkal tarkított rohanása vagy a Szülő-apák mulatságosan egykedvű súlyáthelyezése…

(Éles Gondolatkép villant belé. Tritt az Ész-baba nyomában zötyög, aki persze ilyen kicsi korában majdnem olyan csúszós, mint egy Érzés-baba; végül is Dua kénytelen elkapni és visszavinni; Tritt pedig kotyog neki és habozik, hogy most jól megrázza-e a kis élőlényt vagy inkább beburkolja a maga anyagába. Tritt kezdettől jobban kiritkult a gyerekek, mint Odeen kedvéért; és amikor Odeen emiatt ugratni kezdte, nagy komolyan annyit válaszolt, mert persze e tárgyban nem ismert tréfát: — De hát a gyerekeknek nagyobb szükségük van rá.)