Isaac Asimov - Az istenek is…

Csak kétfajta élet van a világon: a Lágyanyagúaké és a Keményanyagúaké. És van az élelem, ami lesüt rájuk.

Odeen egyszer azt mondta, hogy kihűl a Nap. Kevesebb az élelem, kevesebb az ember. Tritt nem hitt neki. A Nap nem hűvösebb, mint csecsemőkorában volt. Csak az emberek nem törődnek eléggé a hármassal. Túl sok a szórakozott Ész-apa, túl sok az ostoba Érzés-anya.

A Lágyanyagúaknak az a dolguk, hogy az élet fontos részére figyeljenek. Tritt arra figyelt. Gondját viselte a hármasnak. Meglett a balfelőli baba, és meglett a jobbfelőli. Nőnek, erősödnek. De kell egy középső baba is. És azt a legnehezebb elindítani; középső baba nélkül pedig nem lesz új hármas.

Mitől olyan Dua, amilyen? Mindig nehéz természete volt, de most csak még rosszabb.

Tritt Odeenra is haragudott, afféle kusza haraggal. Odeen folyton mondja azokat a hosszú szavait. Dua meg hallgatja. Odeen a végtelenségig tudna beszélni Duának, mintha csak két Ész-apát hallgatna az ember. Ez a hármasnak csak árt.

Odeennak több esze is lehetne.

Mindig Trittnek kellett a lényeggel törődnie. Mindig Trittnek kellett megtennie, amit mindenképpen meg kellett tenni. Odeon barátkozott a Keményanyagúakkal, mégsem szólt nekik. Pedig szükségük volt egy Érzés-lányra, Odeen mégsem mert szólni. Az energiáról beszélt velük, nem arról, hogy mi kell a hármashoz.

Végül aztán Tritt állt a sarkára. Büszkén gondolt vissza erre. Látta, hogy Odeen egy Keményanyagúval beszélget, és odament. Még csak nem is remegett a hangja, amikor közbeszólt:

— Szükségünk van egy Érzés-lányra.

A Keményanyagú elfordult, ránézett. Tritt még sohasem látott Keményanyagút ilyen közelről. Egy darabból volt. Az egésznek fordulnia kellett, hogy egy része fordulhasson. Voltak függeléktagjai, mozogtak is, de a formájuk nem változott. Lebegni nem tudott, szabálytalan volt és visszatetsző. És nem volt szabad hozzányúlni.

— Csakugyan, Odeen? — mondta a Keményanyagú. Tritthez nem szólt.

Odeen lelapult. Egészen a talajhoz lapult, Tritt sohasem látta ilyen laposnak. Aztán így szólt:

— A jobbfelőli barátom túlbuzgó. A jobbfelőli barátom… az… — Hebegett, szuszogott, elakadt a szava.

De Tritté nem.

— Érzés-lány nélkül nem lehet összeolvadni.

Tritt tudta, hogy Odeen a kínos zavartól nem bír megszólalni, de nem érdekelte. Eljött az idő.

— Nos, kedves balfelőli — mondta a Keményanyagú Odeennak —, te is így vélekedet? — A Keményanyagúak ugyanúgy beszéltek, mint a Lágyanyagúak, csak keményebben, kevesebb felhanggal. Kellemetlen volt a szavukat hallgatni. Legalábbis Tritt úgy találta, bár Odeen szemlátomást nem. Ő már megszokta.

— Igen — nyögte ki végül Odeen.

A Keményanyagú most Tritthez fordult:

— Emlékeztess csak, ifjú jobbfelőli: mióta is vagytok együtt Odeennal?

— Elég régóta ahhoz — felelte Tritt —, hogy kiérdemeljünk egy Érzés-lányt. — Szilárdan, sarkosan tartotta a formáját. Nem hagyta megijeszteni magát. Fontos volt ez is. — A nevem pedig Tritt.

A Keményanyagú láthatóan jól mulatott.

— Igen, jó a választás. Te és Odeen jól összeilletek; de épp ezért nehéz mellétek Érzés-lányt választani. Bár kis híján már döntöttünk. Én legalábbis jó ideje döntöttem, de még meg kell győznöm a többieket. Türelem, Tritt.

— A türelmet már unom.

— Tudom, de akkor is: türelem. — Már megint jól mulatott. Mikor aztán elment, Odeen fölemelkedett, és egészen elvékonyodott mérgében.

— Hogy tehettél ilyet, Tritt? Tudod, ki ez? — Keményanyagú.

— A tanítóm. Losten. Nem akarom, hogy haragudnia kelljen rám. — Miért kellene? Udvarias voltam.

— Akkor rá se ránts. — Odeen visszatelepedett a rendes formájába. Tehát már nem volt dühös. (Tritt ettől jócskán megkönnyebbült, bár igyekezett nem mutatni.) — Nagyon kínos ám, hogy idejön a kuka jobbfelőlim, és megszólítja a Keményanyagú tanítómat.

— Miért nem szóltál neki te?

— Arról nem hallottál, hogy van megfelelő idő is? — Neked a sohanapja a megfelelő idő.

De aztán egymásba dörgölték a bőrüket, és nem vitáztak többé; hamarosan Dua is megérkezett.

Losten hozta el. Tritt nem is tudta, ki; nem nézte a Keményanyagút. Csak Duát nézte. De Odeen utóbb elmondta, hogy Losten hozta el Duát.

— Látod? — mondta Tritt. — Én beszéltem vele. Ezért hozta el az Érzés-lányt.

— nem — felelte Odeen. — Itt volt az ideje. Akkor is elhozta volna, ha egyikünk sem szól egy szót sem.

Tritt nem hitt neki. Egészen biztos volt benne, hogy csakis őmiatta van itt Dua.

Olyan, mint Dua, csakugyan nem volt több a világon. Tritt már sok Érzés-lányt látott. Csinos volt mind. Bármelyiküket elfogadta volna egy rendes összeolvadásra. De mihelyt Duát meglátta, tudta: senki más nem felelt volna meg. Csak Dua. Csakis Dua.

És Dua pontosan tudta, mi a teendő. Pontosan. Pedig, mint később elmesélte, soha senki nem mutatta neki. Senki nem magyarázta. Még a többi Érzés-lány sem, mert azokat kerülte.

De amikor ők hárman összekerültek, mindegyikük tudta, mi a dolga.

Dua megritkult. Jobban megritkult, mint Tritt tapasztalata szerint bárki megritkulhatott. Jobban megritkult, mint Tritt elképzelhetőnek tartotta volna. Színes füstféle vált belőle, betöltötte a szobát, és elkápráztatta Trittet. Ő pedig észre sem vette, és már mozdult is. Belemerült a levegőbe, amely Dua teste volt.

Nem érezte, hogy behatolna valamibe: sem ellenállást, sem súrlódást nem tapasztalt. Csak belső lebegést érzett, és gyors lüktetést. Duának felelve ő is ritkulni kezdett; de a ritkuláshoz most nem kellett a megszokott görcsös erőlködés. Most, hagy eltelt Duával, könnyedén sűrű füstté ritkult ő maga is. Mintha nem is ritkult, hanem lebegett volna valami hatalmas, lágy örvényben.

A túloldalról, Dua baljáról felködlött előtte Odeen alakja. Ő is ritkult már.

Azután elérte Odeent, és várta az ütközés fájdalmát. De nem volt ütközés. Csak öntudatlan érzés, öntudatlan tudás. Beleáramlott Odeenba, amint Odeen őbelé. Ki tudja, ő burkolta-e be Odeent, vagy Odeen őt, vagy mindketten egymást.

Csak a gyönyör létezett.

Ahogy a gyönyör fokozódott, úgy hunytak ki az érzékei, és mikor úgy érezte, nem bír többet elviselni, elvesztette az öntudatát.

Végül különváltak, és csak nézték egymást. Összeolvadásuk napokon át tartott. Az összeolvadás persze mindig időbe telik. És minél tovább tart, annál jobb; bár utólag egyetlen pillanatnak tetszik, és egyikük sem emlékszik semmire. Későbbi életükben is ritkán sikerült hosszabbra, mint akkor először.

— Csodálatos volt — mondta Odeen.

Tritt csak nézte Duát, akinek mindezt köszönhették.

Dua kavargott, örvénylett, reszketett. Ő volt a legdúltabb hármójuk között.

— Majd csináljuk megint — mondta sietősen —, de ne most, később. Most inkább elmegyek.

És elrohant. Nem tartóztatták; túlságosan meg voltak hatva. De azóta is mindig így történt. Dua minden összeolvadás után eltűnt. Sikerült, nem sikerült — ő távozott. Valami vágyott benne a magányra.

Es ez zavarta Trittet. Lassan kiderült, hogy Dua mindenben más, mint a többi Érzés-anya. Helytelen.

Odeen másképpen gondolta. Sokszor elmondta:

— Miért nem hagyod békén, Tritt? Ha más, mint a többi, akkor nyilván jobb, mint azok. Az összeolvadás sem volna olyan jó vele, ha ugyanolyan volna. Valamit valamiért.

Ez utóbbit Tritt nemigen értette. Csak azt tudta, hogy Duának meg kell tennie, amit meg kell tenni.